ll. 16.fejezet(46.)

Halihó iskolások! ;]
Tudom, egy kicsit késtem ezzel  résszel, mert szombaton akartam feltenni, de -sajnos - már megszokhattátok, hogy nem mindig sikerül pontosan feltennem. Nos, mint mindenkinek, nekem is elkezdődött a suli, és attól függetlenül, hogy általánosan 9-10 órám van(...) a heti egy rész az biztos!
Erről a fejezetről annyit, hogy ez az a bizonyos fejezet, amiről már hamarabb is olvashattatok: ez veszett el, tizennégy oldal. Igen, e miatt (is) volt egy rövidebb válságom, s még most is rajtam van néha ennek a nyoma. Azonban újraírtam, de nem lett olyan jó, mint az első volt, és talán a következőkben fel is fog tűnni, hogy szerintem az írásom (még az eddiginél is) rosszabbodott... Bevallom, a közepét nagy erőfeszítésembe telt megírni, a végével még egészen meg vagyok barátkozva, és nem tenném fel, ha nem lenne fontos a későbbiekben amik ebben a részben történnek. Sajnálom, ha kiábrándító lett, és még szerintem az se segít, hogy ugyan nem tizennégy oldalas lett megint, de ugyancsak hosszú fejezet.
És még annyit, hogy bocsi, ha valakit összezavarnak az időugrások, de most érdemes odafigyelni rájuk.
Hát... akkor jó iskolát és olvasást! És köszönöm a támogatásotokat! ♥
Puszi, Tyra

2 nappal később…
Zayn:
Nyakkendőmet megigazítom, vállaimról a porszemeket leporolóm, majd egy gyors rántással a helyére igazítom a fekete zakómat. Mintha csak a ballagásomra készülnék, merengek el keserűen, ahogy tükörképemmel kitartóan szemezgetek. Vagy inkább temetésre…
- Zayn, jössz? – tudakolja Niall, miközben apró kopogásokat szór a szobám ajtajára. Valamit morgok neki válaszul, utolsó leellenőrzés után mély levegőt veszek, és mielőtt kimennék, útközben felkapom az ágyon heverő borítékot. Még magam sem tudom, hogy mihez kezdjek vele, de inkább gondosan belső zsebembe helyezve, nyitom majd zárom utánam az ajtót. Niall vigyorgó arcával találom magamat szembe, amitől nekem is kissé jobb kedvem lesz: halvány mosolyt küldök felé. Mivel Liam Danielle elé ment, Harry újabb nővel fog megjelenni és Zoé már reggel óta az esküvő helyszínén van – és ebből kifolyólag Louis is -, így Niall-vel ketten hagyjuk el a banda közös házát, aztán a sofőr mögé beülünk az autóba. A már megszokott motorzaj felmorajlik, s ezzel egy időben hátamat fáradtan döntöm az üléshez. Fejemet hátravetem, szemhéjaimat lecsukom, miközben egyre csak azt hajtogatom magamnak:„Nem akarok elmenni az esküvőre! Nem akarok elmenni az esküvőre!” De Zoé miatt megteszem… Ó! Micsoda hülyeség! Hát hogy álljak Márk elé azzal a tudattal, hogy menyasszonyát – aki ezt mellesleg egy szóval sem említette nekem –majdnem elszedtem előle?! Na, az lett volna még a botrány! „Zayn Malik (19), a One Direction tagja feleségeket halász el a tehetetlen férjektől? Ráadásul nem is akárkit! Zoé Thomson (19) BANDATÁRSÁNAK leendő sógornőjét. Na de Zayn!” Na, még csak ez kéne… Így is őrlődök azon, hogy valakinek elmondjam-e, hiszen Ők még mindig úgy tudják, hogy az Olaszországban megismert Lena és Márk menyasszonya Kylie, két külön személy. Pedig egy! Lena, akarom mondani Kylie, az egyik olasz divatcégnél dolgozik, ezért is ingázik egyfolytában Olaszország és Anglia között. És én ezért ismerhettem meg.
- Minden oké, tesó? – Niall hangjában tompán aggódást vélek kihallani, így kelletlenül felnyitom szemeimet, és eldöntöm a fejemet, hogy ránézhessek szőke barátomra. Mit lehetne erre mondani?! „Nem, semmi se oké, mivel a bandatársamnak a bátyjának leendő feleségébe azt hiszem beleszerettem, míg csupán egyszer – vagyis már kétszer – találkoztunk?!”
- Jól vagyok – hárítom ezzel a kialakulható viszályokat, és mondatom megerősítéseként kimérten biccentek.

A ceremónia 2,5 óra múlva kezdődik, s a telefonom képernyőjéről a 12:29-et olvasom le.
- Neal, Zane! – üti meg a fülünket a „kissé furán” kiejtett nevek – melyek minden bizonnyal minket szolgálnak -, így tekintetünket kapkodva keressük a beszédforrást. Vállamra finoman nehezedik egy női kéz, mire ijedten fordulok hátra a megijesztőmhöz.
- Oh! – fújom ki a levegőt gyorsan, majd hangszínemre udvariasságot erőltetek: - Örvendek Mrs. Thomson! – Tudatomban erősen ég a Márk által elmesélt családi történet, s mivel okot nem találok arra, hogy ne higgyek Márk szavainak, így erősen türtőztetnem kell magamat, nehogy valami kibukjon belőlem akaratlanul is, mely igencsak megbotránkoztatná Zoé-ék nagymamáját.
- Ugye milyen szép idő van egy esküvőhöz? – mosolyodik el a hölgy, és már csak hangleejtésétől is görcsbe rándul a gyomrom. Ép ésszel fel nem tudom fogni, hogy vajon hogy volt képes így viszonyulni unokájához. Bár már az első találkozásunkkor is szembetűnt, hogy míg Velünk, a srácokkal igazán sokáig folytatja a bájcsevejt, addig Zoéval egy szót sem váltott. Most, hogy már tisztában vagyok a helyzettel, igen máshogy látom az egészet, így már sokkal érhetőbb minden. Ám nem ítélkezhetek fölötte/fölöttük, de egyszerűen a tudat, hogy batáromat, szinte már testvéremet így kiaknázták, igencsak felbosszant.
- Látta már a menyasszonyt? – zökkent ki Mrs. Thomson, aki halványzöld kalapot húzott őszes-barna felkontyolt hajára, ugyan ilyen színű blézert és fehér, egyenes fazonú, térdig érő szoknyát vett fel. Amolyan tipikus angol hölgynek néz ki így.
- Láttam – bólintok lomhán, és már épp fordulnék Niall felé, hogy kimentsük magunkat, de csalódottan kellett észrevennem, hogy ír barátom szemfülesebb volt és valószínűleg már a kezdeteknél lelécelt. Szépen vagyunk…
- Teljesen beleillik a családunkba! Okos, művelt, jó családi háttérrel rendelkezik, Márk támasza, mint ahogy az kell lennie minden nőnek egy férfi mellett és még szép is, bár a munkája kissé aggaszt, de majd úgyis a házasságkötés után otthon fog lenni. Nem hiába – bizonygatja saját magát -, az unokámnak jó ízlése van. – Arcára önelégült mosoly ül ki, s mivel nem akarok semmi sértőt a fejéhez vágni: bárgyú tekintettel bólogatok szüntelenül.
- És Zoénak milyen az ízlése? – szökik ki a számon meggondolatlanul, és mielőtt eljutna az agyamig, hogy milyen kérdést tettem fel – eléggé ingerülten -, addigra már túl késő.
- Ezt meg hogy érti? – pislog nagyokat rám Mrs. Thomson, ám hiába játssza meg az értetlent, szemei elsötétedéséből lekövetkeztetem, hogy nagyon is érti a kérdésemet.
- Mit gondol az Ő barátjáról? – Ha már elkezdtem, akkor be is fejezem.
- Ó! – legyint egyet lemondóan, miközben a szokásos mosolya ismét felvette szája szélét. – Zoé fiúügyeiről – ejti ki ezt a szavat szinte köpve -, 16 éves kora óta nem foglalkozok. Az a barna hajú lenne az újabb? – kérdez vissza nyájasan, s ha nem hallanám ki hangjából a megvetést, még el is titulálnám kedves öreg nagyinak. De hisz, hogy mondhat ilyet? Egyetlen lány unokája és így áll hozzá?
Felháborodásomat mély lélegzettel igyekszem palástolni, Mrs. Thomson-nak annyi a szerencséje, hogy édesanyám úgy nevelt, hogy mindig tisztelettudóan kell viselkedni az idősekkel. Legyen az elviselhetetlen vagy sem.
- Igen a „barna hajú” Ő –hangsúlyozom ki a végét, és minden szavat előbb jól megrágok, nehogy valami nem odaillővel illessem meg a társaságát. – Beszélt már Vele?
- Nem, csak bemutatkozott. Azt hiszem Lewis Tomlinson.
- Louis – morgom orrom alatt, s mosolyom grimasszá korcsosul.
- Nem Lewis? – kérdez vissza ismét, s hajthatatlanul ragaszkodik teóriájához. Szinte már úgy tűnik, hogy direkt csinálja. Bár kitudja…
- Nem – válaszolok kurtán.
- …elegem van már! Hagyj békén! Te is! Szűnjetek már meg! – Zavartan kezdem el keresni a kiabálás forrását, ám nem sokra rá még megerőltetnem sem kell magamat: Zoé feldúltan kivágja a Tőlünk pár méterre álló ház bejárati ajtaját és kiviharzik onnan. Próbálom tekintetemet az övéével összetalálkoztatni, ám Ő ügyet se vetve se rám, se a többi döbbent szempárral, fújtatva slisszol el előttem s a már begöndörített fekete haja csak úgy lobog utána. Mintha az nem tudná tartani gazdájával a tempót.
- Látja? Biztos megint McKey összeugrott az alkalmi fiújával – jegyzi meg fennhangon a hölgy, aki csupán pár pillanatig követte alakját, utána mit sem törődve fordult vissza felém. Finoman megrázom a fejemet, jelezve, hogy kétlem az összeveszés lehetőségét, s már-már éhezve a további információkért, alaposan fülelni kezdek, hátha elcsíphetek még Zoétól egy-egy mondatot.
- Az Ég Szerelmére! Zoé! Ne legyél már ennyire csökönyös, te lány! – Az ajtó ismét kicsapódik - félő, hogy az nem sokáig bírja már helyét, ha így folytatják. Az új zaj érkezésével mindenki odakapja a figyelmét, ahonnan egy alacsony, feketés-őszes hajú nő lép ki, szépen díszített kosztümben, és arcáról teljesen lerí, hogy egyáltalán nincs ínyére a Tőle több évtizedekkel fiatalabb lány után szaladgálni. Minden bizonnyal Ő lehet a magyar nagyi.
- Miért nem Márkkal foglalkoztok, mint eddig? Miért pont most kell Nektek beleavatkoznotok az életembe?! – értetlenkedik, de minden bizonnyal nem vár választ kérdéseire. Zoé karjait csapkodva pördül meg tengelye körül, az eddig kéken és barátságosan csillogó szemei most dühtől fortyognak és szinte már bebarnultak az erős érzelmeitől. Az utána koslató hölgy határozott léptekkel szeli át a távolságukat, majd - valószínűleg magyarul és a hangleejtésből következtetve – valamit kérdez Tőle. Zoé leplezetlenül fortyogni kezd, aztán mintha megadná magát és kifújja a levegőt, végül ugyanolyan indulattal mint az előbb, ismét elhadar valamit, immár Ő is magyarul. Ha jól tippelek, Mrs.-sel is megosztotta költői kérdéseit.
- Zoé! – bukkan elő a helyszínen Sophia, Zoé anyja is, kin látszik, hogy sokkal nyugodtabb, mint az Ő anyja. Zoét azonban úgy tűnik nem hatja meg a kedvesen mosolygó nő, a csitítgató karokból kibújik és hitetlen fejrázásokkal jutalmazza meg Sophia-t. Az anya egy fejjel magasabb lányától, filigrán alakját egy könnyed nyári ruha fedi, s gondolom ez még nem az esküvőre szánt öltözéke. Bár eredeti hajszíne fekete, festett szőkés-barna haja fedetlen vállaira hullik.
- De most miért kellett? Hiszen már felnőtt vagyok! Nem Ti döntöttek felettem!– hajtja egyfolytában Zoé, és nagyon úgy tűnik, hogy nem szándékozik más szónoklattal előállni.


2 órával korábban a jelentől…
Zoé:
- Látod, megúsztam az első „hivatalos” családi találkozást – vigyorog rám diadalittasan Louis, amint a régi házunkban lévő szobámba pihenünk meg, hogy végre egy kicsit magunk lehessünk.
- Jó, de már ismertek Téged – mondom határozottan a magamét, mivel hiába közlöm Louis-sal, hogy azért ment olyan sikeresen a bemutatkozás, mert már nem kellett bemutatnom Őt(!), Louis kitartóan csak szajkózza a győzelmét.
- De nem úgy, mint „Zoé Thomson barátja”. – Mutatóujját felemeli, ezzel is kiemelve a lényeges információt, én pedig lemondóan megcsóválom a fejemet az ágyam szélén ülő fiúra.
- Olvasnak újságot, és mivel mi már együtt voltunk a médiába, azért volt idejük, hogy feldolgozzák a hírt – húzom tovább az agyát, aki hirtelen megunja a kötözködésemet és állásomból leránt magához, így ölébe huppanok. Karjait körém fonja, ahogy már halkabban szólal meg:
- Csak nem akarod elfogadni a győzelmünket.
- A mi győzelmünket? – kérdezek vissza, miközben szám szélén mosoly bujkál. – A rajzfilm és a sok háborús film úgy látom meghozta a gyümölcsét.
- Pont most sértegetsz, amikor a gyerekkori szobádban vagyok és bármikor rátalálhatok valami kínos cuccodra? Én óvatos lennék a helyedben – figyelmeztet előrelátóan, ahogy szemeiben játékosság csillan fel.
- Inkább a „kamaszkoromat” töltöttem el, ami csupán 2 év volt nálam. Tekintve a költözést és az X-Factort – javítom ki direkt, hogy provokáljam és nekiiramodjon a feltérképezésnek. Úgy se talál semmit. Ez a kis sárga falú szoba nem sok emléket vagy meghatározó monumentummal bír magával, csupán egy fehér franciaágyat, egy szintén fehér íróasztalt hozzátartozó székkel, egy szekrénnyel és televízióval, melyeket a szinte egész falat befedő ablakon keresztül érkező napsugarak világítanak meg, s ami előtt egy kiülő pad van, bézs színű kárpittal borítva és hozzá passzoló, különböző sötétségű díszpárnák fedik azt. Louis végül csak feláll - maga után húzva -, és körbejárja az amúgy nem túl nagy szobámat.

- Ezen a képen olyan a felsőd mintája, mint amilyen volt a Márk legénybúcsúján lévő lányok ruháján is! – kiált fel boldogan Louis, valószínűleg az észrevétele miatt, én pedig jobban szemügyre veszem a most figyelem középpontjába kerülő képet.
- Ezen olyan duci fejem van – kritizálom saját magamat, annak ellenére, hogy egyik kedvenc fényképem ez, mivel csak ez az egy olyan képem van, ami még a magyarországi szobámban készült.
 
- A kis frufrus – nevet fel Louis immár a szobám másik sarkában, így elszakítom a tekintetemet a bekeretezett képtől, és Louis mögé lépek. Államat vállára teszem, és úgy nézem meg a következő megtalált képemet, majd érdeklődését meghálálva egy puszit nyomok bal profiljára. Louis azonban még időben fordítja oldalra a fejét, és szinte utánakap a számért, miközben tengelye körül megfordul, és úgy von magához. Csókunkba mindketten belemosolyodunk, végül ismét az ágy szélén kötünk ki, s Louis szüntelenül a szemeimet fürkészi. 
- Visszatérve az előbbi témára – töröm meg kellemes csendet, s lehajtom a fejemet kissé szégyenkezve, miután megbizonyosodtam azon, hogy Louis nem akarja még egyszer végighúzgálni a fiókjaimat. – Azért nem féltem ettől a „Bemutatom a fiúmat, Louis Tomlinson” dologtól, mivel a családomat nem igen izgatja, hogy mi van velem. Mármint anya-apa-két báty és Miguel papa kivételével senki. Bár azért anya és apa se mindig ebbe a csoportba tartoztak. És azért mondom el ezt most neked, hogy felkészítselek a felmerülhető incidensekre, beszólásokra vagy éppen a nem túl kedves megjegyzésekre. Nem a Te hibád lesznek ezek. – A monológom végeztével ujjával felemeli államat, lágyan megcsókolja ajkaimat, majd kedvesen elmosolyodik.
- Kibírjuk – rántja meg a vállát lazán, és ismét felölti a már-már tipikus vigyorát.

Fél órával korábban a jelentől…

- Hát hol van a vőlegény? – teszem fel a költő kérdésemet, mivel a vigyorgó, de egyben flegma arckifejezést vágó bátyám tőlem pár méterre áll. Szinte szökellek hozzá, s ahelyett, hogy széttárt karjai közé vetődnék, orrommal piszével megcsípem az arcát, mint ahogy a filmekből oly sokszor láthattuk már ezt az öreg néniktől. -  Mindjárt bekötik a fejedet – mondom kissé selypítve, köszönhetően a szétfeszített számnak, ugyanis a nyúzásból Márk sem maradhat ki: kezeit Ő is a bőröm húzgálásával foglalja le.
- Ez fáj – siránkozik, nem is törődve a megjegyzéseimre, ám eszem ágában sincs lazítanom a fogásomon, helyette csak még jobban meggyömöszölöm.
- Zoé! Ne piszkáld már folyton a bátyádat, inkább gyere és segíts nekem! – Hátrapillantva angol nagyinkat látom meg, amint a földszinten lévő ablakból hajol ki, szem forgatva fordulok vissza bátyámhoz, s egy gyors puszit adva arcára otthagyom Őt, majd betérek apa dolgozószobájába. Azonban a helységben nem csak Rose nagyi van ott, a kanapén helyet foglal még a magyar nagyszüleim is. Nagyokat pislogva hagyom, hagy tegye fel a kérdést az arcom.
- Ülj le, szívem. – Évi nagyi hangja olyan kedvesen szólal meg, hogy egy percre ismét gyereknek érzem magam, ám a hosszas nosztalgiázásomba megakadályoz a hangszíne mögötti szándéka. Mert szándéka az van, biztos! Csakhogy kiskoromból megtanulva: az édesgető mondata után sose a jó hír következik, legalább is számomra nem, így miközben teljesítem a kérését, átfutok még a legrosszabb lehetőségeken is, hiszen ha nincs itt Miguel papa, akkor csak a bajra számíthatok.
- Itt vagyok – mondja Anya, ki szinte futva lép be az ajtón, majd az egyik székre Ő is leül. Apa foteljébe belesüppedek, hátha a kényelemmel csitítani tudom a feltörő rossz érzéseimet.
- Rendben – bólint egyet nagypapa. Nagy levegőt vesz, én pedig már tudom, hogy igenis rossz hír lesz, amit közölni akarnak velem…

Jelen…
Miután csak beadtam a derekamat Anyának, dacosan és szótlanul vágtattam vissza a házba, s most rezzenéstelen arccal nézek végig magamon, hála az egész alakos tükörnek.
- Felhúzod? – kérem színtelen hangon, háttal állva Anyának, ki összébb húzza a ruhámat, s ennek köszönhetően a cipzár könnyedén siklik fel. – Még mindig nem értem, hogy miért egyeztél bele – jegyzem meg, és a tükörbe pillantva küldök Anyának jelentőségteljes pillantásokat. – Ez az én életem, nem dönthetnek helyettem, sőt még Te sem!
- A nagyszüleid csak jót akarnak… – védi rögtön Őket csendesen, én pedig ellenben vele: dühösen pördülök meg a tengelyem körül. Azért valamelyest örömmel konstatálom, hogy megfogadta a tanácsomat, és haját kiengedve hagyta, ezzel is kiemelve törékeny arccsontját, ám szinte azonnal visszatér az összes mérgem, amint meglátom beletörődött szemeit.
- Eddig nem érdekelte Őket ez a téma az életemben, akkor miért most? Miért pont most? – teszem fel újra és újra azokat a kérdéseket, amikre senki se akar válaszolni. – És ami még fontosabb: Te miért egyeztél bele?
- Tudod, hogy nem tehetek mást – felel szomorkás mosollyal, és óvatosan végigsimít a járomcsontom mentén, majd ezzel a mozdulattal a fülem mögé tűr egy fekete loknit.
- Ez a huszonegyedik század, nem pedig a tizenkilencedik, az istenit! – tombolok tovább, és talán most látszódik a leginkább, hogy Anyával belsőleg mennyire is különbözünk. Kiskoromba is néha úgy éreztem, hogy Ő a gyerek és nem pedig én. Határozottság alapján legalábbis ez a felállás volt ránk jellemző.
- Csak próbáld meg – kér rendületlenül, ám szája széle hiába is görbül felfelé, kék szemei meggyötörten fénylenek, és talán ez fáj a leginkább. Talán ez miatt marad fenn egyfolytában a dühöm. Hiszen egy gyereknek nem jó azt látni, hogy egyik szülője mennyire alá van rendel másoknak, legyen az akár a saját ősei, vagy sem.
- De Anya! Hisz nem léphetek ki a bandából és nem hagyhatom csak így itt a fiúkat, Ők már a családom közé tartoznak! – érvelek szüntelenül, majd lehiggadva, már sokkal csendesebben, lehajtott fejjel hozzáteszem a minden bizonnyal legfontosabb indokomat: - És nem hagyhatom itt Louis-t…
- Ó, kicsim! – Karjai egyszer csak testem köré fonódnak, s a számomra még újnak számító mozdulatára előbb megdöbbenve reagálok, mert bár kiskoromba is tudtam, hogy szeret, testi – főképp ilyen fajta – kapcsolatokban nem bizonyította be ennek igazát. Ha nem ismerném magamat, megmerném kockáztatni azt, hogy mintha szemeimet könnyek lepték volna el, s így ösztönösen fúrom arcomat vállaiba, és hiszem – vagy legalább is el akarom hinni -, hogy az anyai ölelése elzárhat a világ rossz dolgai elől…

Zayn:
A hátsókert, mint minden rendes angol családhoz híven, itt is gyönyörűen zöldell, a színes virágok egy 3x3-as nagyságú téglalapban vannak elültetve, miközben a fűzfűk aszimmetrikusan állva hajlongnak a lágy szellőnek következtében. Az épület mögött fehér abroszos asztalok sorakoznak, rajtuk különféle süteményekkel, hogy amíg a család és a barátok itt várakoznak, azért mégse haljanak éhen vagy szomjan. Mivel azonban innen megyünk a közeli parkba – melyet már szinte kineveztek az esküvők helyszínének -, így az autók a sóderrel végigborított kocsi megállóban parkolnak, s a motorháztetőkön a Napnak sugarai visszacsillannak, egyenesen az ember szemébe. Hunyorogva fordulok meg, hogy háttal legyek a retináim bántóinak, így pár pislogás után a közeli vendégház tárul elém. Az ötlet hiába is abszurdum, a józan eszem most a háttérbe szorul és néhány megbizonyosodott körülnézésekkel később, határozott léptekkel közelítem meg a földszintes, sárga festett nyaralót. Az ajtóra türelmetlen kopogásokat szórok, s egy kellemes hang behívása után rögtön elszáll minden idegességem: finom mozdulattal nyomom le a kilincset, hogy végre bejussak. Bár a ház kívülről se tűnt nagynak, így bentről még kisebbnek hat az előszoba nélküli térség, mely minden bizonnyal már a nappali lehet, balra nézve pedig az étkezővel egybenyílt konyhát pillantom meg.
- Vicki, Te vagy az? – A hang immár a jobb oldalról jön, így rögtön arrafelé fordulok, ám a nappali további részében csak a kétszemélyes, halványzöld kanapé, egy kisebb faasztalka, egy sötétebb tónusú zöld kárpitú fotel, és egy szintén faborítású komód – amin egy szintén apró televízió – álldogál. – Segítenél?
Az ajtó, mely az alacsony belmagasságú helységből nyílik, most kitárul, és előrehajolva a fürdőszobai csempét látom meg. Szótlanul kezdek el közeledni a fürdő felé, és bár jól tudom, hogy illemtelen, minden bevezető nélkül – mely a személyazonosságomról adna tudomást -, belépek a fehér ajtón. Lena – akarom mondani Kylie - háttal áll, gondosan begöndörített szőke hajának feltűzésének köszönhetően a háta fedetlenül mutatkozik a fehér ruhájának leengedett cipzárja között. Meztelen karjait idegesen rázogatja, ahogy egyik lábáról a másikra nehezedik súlyával.
- Vicki! Kérlek, siess már! Persze Anya is most tűnik el, amikor szükségem lenne rá – bosszankodik, bár hangszíne egyáltalán nem utal neheztelésre, inkább kétségbeesetten cseng, mindegy egyes szavánál. A falitükör mellett elhaladva lépek mögé, s előbb mély lélegzetet kell vennem, hogy türtőztetni tudjam magamat, és csak ezután fogom ujjaim közé a véget. Lassú, óvó mozdulattal húzom felfelé, majd felérkezve, akaratlanul is végigsimítok puha karján. Lena bőre libabőrössé válik ujjaim útja mentén, aztán mintha villámcsapás érte volna: tengelye körül olyan gyorsan pördül meg, hogy az a pár lelógó tincsei csak pár századdal később csapódnak arca széléhez.
- Zayn! – kiált fel ijedten. – Te mit keresel itt?
- Beszélni akarok Veled – mondom hűvös hangon, és vonásaimat is úgy rendezem, hogy illjen a hangszínemhez, bár bevallom elég nehéz, ha az a lány, akibe valószínűleg viszonzatlanul vagy szerelmes, Tőled alig egy arasznyira van.
- Most? – kérdezi hitetlenkedve, és fejét is megrázza, már a válaszom előtt. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy eltávolodjak Tőle és az ajtóhoz sétálok, s miközben azt becsukom, meghallom Lena fellélegzését, ám ahelyett, hogy ki mennék, továbbra is bent maradok.
- Most – felelek kisebb késéssel, és határozottan belenézek a szemeibe. Állkapcsa megfeszül a farkasszemezésünk közben, ám hamar feladja, és sóhajtása közepette megszakítja a szemkontaktust, majd engem kikerülve lépne ki a kijáraton, azonban én szemfülesebb voltam nála: gyors mozdulattal még előtte elfordítottam a zárban a kulcsot és rögtön zsebre is vágtam azt, ujjaim pedig akaratlanul is megérintik a papíranyagot.
- Ez nagyon gyerekes – jegyzi meg fújtatva, és mellkasa előtt összefonja a karjait. – Zayn, nyisd ki az ajtót! – parancsol, minden egyes szót alaposan taglalva, de eszem ágában sincs a válaszaim nélkül elengedni, így lazán nekidöntöm a derekamat a mosdókagylónak, míg lábaimat keresztezem a másikkal.
- Zayn! Ne szórakozz…
- Nem szórakozok – vágok közbe rögtön, és a kisebb győzelmemre megeresztek egy félmosolyt.
- Mi van ha valaki idejön, és megtudja, hogy össze vagyunk itt zárva?! Hm? – Bár fejét ingatja, teste meg se mozdul az eddigi helyéről, így én se teszek másképp. Válaszul csak megvonom a vállaimat, és egyre jobban tetszik a kialakuló helyzet. Gondolatban még meg is veregetem magamat ezért a hirtelen ötletért, hiszen így talán még ki is tudom húzni belőle a cselekedeteinek valós okát, és netán – talán-talán -, jobb látásra tudom bírni Őt, tudván, hogy ha ez megtörténne, akkor rossz barát vagyok. Lena szem forgatva, tisztes távolsággal megy el előttem, majd a mögötte lévő kád szélére leül, beletörődve a helyzetben való álláspontjába.
- Akkor mond, mit szeretnél – hunyja le a szemeit fáradtan, halántékát megmasszírozva.
- Bármennyire is kecsegtető, de itt most nem az a fontos, hogy én mit szeretnék, hanem azt, hogy Te mit szeretnél.
- Kimenni! – vágja rá azonnal, sőt még a szemei is kipattannak.
- Nem így értettem – rázom meg a fejemet -, hanem azt, hogy tényleg ez akarod? – nézek végig a fürdőszobába jelképesen, mely a házasságot és egyben a Thomson családba való belépését jelenti. Mert bár Zoé normális, és a szülők is többé-kevésbé, gonoszság ide vagy oda, de a nagyszülők viselkedése nem nevezhető normálisnak, és nagyon úgy tűnik, hogy Ők töltik be a „főnökök” szerepét, így szerintem jogos a kérdésem.
- Én szeretem a Thomson családot – felel halkan, és lágyan belenéz szemeimbe -, és azt hittem Te is, hiszen Zoé tudtommal a barátod, már-már testvéred.
- Ne érts félre – emelem fel az egyik kezemet védekezésképp -, Zoét tényleg húgomként, pontosabban nővéremként szeretem, de lásd be, nem egy minta család.
- Ne mondj ilyeneket Róluk. Én igenis szeretem Őket! – kel a védelmükre már erősebb hangon, és újra feláll, hogy hatásosabb legyen a monológjai. – Ha Zoét tényleg szereted, akkor a családját is el kellene fogadnod! Itt jó pofizol mindenkivel, közben meg utálattal gondolsz rájuk, megveted Őket, de nem is ismered egyikőjüket se. Talán még Zoét se! – csattan fel, és az én agyamat is ellepi a méreg egy szempillantás alatt. Érzem, amint az állkapcsomnál egy ideg pattogni kezd, melyet az ökölbe szorított kezeimmel próbálom csillapítani.
- Ismerem Zoét – kezdek bele higgadtan, mely csak fogcsikorgatva sikerül elérnem -, jobban mint a nagyszülei, vagy akár a tulajdon szülei.
- És ebbe miért vagy olyan biztos? – vág közbe gúnyosan ejtett kérdésével, és összeszűkített szemekkel elém lépked. – Ha tényleg ennyire ismered Zoét, akkor pont ezért tudhatnád, hogy a hibák ellenére szereti a családját. Mint ahogy én is szeretem Őket.
- A családját biztosan…– jegyzem meg célozgatva, és kihívó pillantást küldök az immár egy méterre álló lánynak,
- Hogy merészeled? – háborodik fel rögtön, majd ujját a mellkasomnak bökdösve folytatja: - Ha Zoét ismered is, nehogy azt hidd, hogy engem is! Találkoztunk egyszer, beszélgettünk, és már azt hiszed kiismertél. Ó, nem – rázza meg a fejét indulatosan, - nagyon nem! Viszont én teljesen félreismertelek, mert ugyebár ez lenne az igazi Zayn Malik, nem pedig amit Olaszországban mutattál?! Zayn Malik, aki minden ok nélkül bíráskodik mások felett, ahelyett, hogy inkább magába nézne egy kicsit. Igen – gondolkozik el egy pillanatra, - Minden bizonnyal – erősíti meg saját magát bólogatva, ám mielőtt tiltakozni, vagy közbeszólni tudnék, addigra már Ő tovább folytatja. – És ha ennyire kíváncsi vagy Zayn, ha ennyire hallani akartad, akkor tudd meg, hogy igenis szeretem Márkot!
E szavak után a mellkasom összeszorul, szinte leforrázva állok Lena előtt, az a lány előtt, akibe hosszú idők után szerelmes tudtam lenni, s aki mást szeret. A felismerés fájdalmas löketekként rohamozzák meg, mind a lelkemet, mind az elmémet. Kétségbeesetten nézek gyönyörű szemeibe, hátha találhatok még arra utaló jeleket, mely állítását hamissá teheti, ám sehogy se sikerül kibogoznom az íriszeiből mást, csupán a csalódottságot. Utolsó reményként, nem foglalkozva a következményekkel, arcomat gyorsan, és minden engedély vagy bevezető nélkül hozzá közelítem, Lena pedig ahelyett, hogy szemeit lehajtaná, inkább kikerekednek azok, és mellkasomnál fogva eltaszít. Látását könnyek homályosítják be, tenyerét elém emelve kéri némán a kulcsot, amibe zavartan belehelyezem a zsebemből kiemelt tárgyat, azonban a kulcs mellé még a levelét is beleteszem. Előbb értetlenkedve néz a papírra, aztán ahogy eljut a tudatáig, hogy mi is ez: egyszerűen a kosárra dobja. Megfordul, s s zárat szipogva kinyitja, majd az ajtót is kitárja előttem.
- Takarodj – suttogja elfúló hangon, de az én lábaim mintha földbe gyökereztek volna, akaratom ellenére se mozdulnak. – Nem hallottad?! Menny innen, látni se akarlak! – üvölt rám, és a könnyek is végigcsorognak az arcán, én pedig végre visszakaptam az irányítást testem felett, így szaggatott léptekkel kiviharzok a fürdőszobából, majd a bejáraton is, amit hangosan becsapok magam után. Iránytalanul iramodok meg a vendégháztól ellentétesen, s míg meg nem találom a számomra ideális és nyugodt helyet, addig a dühöm kísér végig, amitől azonban nagyobb a szánalom érzése. Szánalom saját magamért.
- Mi a francot műveltem? – csattanok fel értetlenkedve, és lábamat az egyik fába rúgom. Minden indulatomat a vastagtörzsű növénybe vezetem le: ökleimet ritmus nélkül csapkodom össze-vissza, ütéseim alatt a kéreg meg-megreccsen, ahogy a lábfejemet is a fájdalom ellenére vágom oda szüntelenül. Bár a fa nem tett semmit, mégis Ő szívja meg a saját önfejűségemet.

Zihálva rogyok le a gyökereihez, hátamat a törzshöz támasztom, térdeimet felhúzom, s karjaimat ráemelve, temetem arcomat a tenyereimbe. Nemhogy Lena, még én sem ismerek magamra. Talán ami a legrosszabb, az a tudat, hogy már nem javíthatom ki a hibámat, s az esélyemet is elvesztettem örökre. Esélyt arra, hogy bár szörnyen megviselt volna, utolsó reményem, hogy a közelébe maradhassak, az a barátsága lett volna. De már ezt is elvesztettem, és igen: hibáztam.
És mire volt jó ez az egész? – teszem fel a kérdést saját magamnak, ahogy ujjaimat lecsúsztatom, és valahova a távolba révedek.
- Semmire - válaszolok keserű hangon egy meggyötört sóhaj kíséretében. Nemhogy válaszokat nem kaptam, de még meg is sértettem és bántottam Lena-t. Mi több még Zoét is azzal, hogy a háta mögött hogyan is vélekedtem a családjáról. Most legszívesebben elrohannék a világ elől, vagy hagynám, hagy nyíljon szét alattam a föld, és szinte én ugranék le a mélybe, csak ne szembesüljek a tetteim következményével, vagy a saját lelkiismeretemmel. Helyrehozni pedig már nem tudom, s még bocsánatot se kérhetek, hiszen nem fog velem újra szóba állni. Bár a helyében én se állnék magammal…
Most látom, mennyire nem érdemlem meg az Ő szerelmét.

1 órával később…
Louis:
A park közepén a fehér filagória áll, előtte finom, barackszínű anyagokkal díszített, szintén fehér székek sorakoznak, hogy helyet foglaljanak rajta a vendégek. A jobb és a bal széksorokat a virágokkal kialakított keskeny út választja el, ahol nem egészen fél óra múlva a menyasszony fog végig vonulni, egészen a félköríves építményig, ahova a virágkordonok is vezetnek, s ahol majd a pap fogja összeadni Őket Márkkal. Igazán hangulatos a maga egyszerűségében és letisztultságában, hiszen a fő díszítőelemek a virágok, s maga a parkban növő fák, és egyéb illatozó növényei. Elöl, a filagóriától balra egy különálló szék arra vár, hogy a ceremónián játszó hárfázó hölgy leüljön.
A násznép már folyamatosan szállingóznak a „főhelyszínre”, a barackszínű párnákkal ellátott ülőalkalmatosságok is egyre inkább válnak foglalttá, míg én a parkolóban továbbra is várom, hogy a fiúkkal együtt mennyünk a mi külön helyünkre. Bár nem vagyunk a család része, valamiért – vajon miért? – igencsak ragaszkodott a szervező ahhoz, hogy előrébb üljünk le, s így is hosszas vita után a második sort tudtuk kiszenvedni maguknak, mivel a negyvenes éveiben járó hölgy mindenáron az első sorba kívánt minket látni.
- Szia Louis – köszön egyszerre Liam és Danielle, miután autójukat leparkolva felém közelednek. Mosolyogva biccentek nekik, amint végigmérem bandatársam és barátnőjének öltözékét. Míg Liam-en fehér ing, szürke mellény és szintén szürke nadrág van, addig Dan-on térdig érő, „A” vonalú kék ruha.
- A srácok? – kérdezi szét nézve Liam, s karjával Danielle derekát öleli, hogy jelezze a most megérkező kisebb fiútársaságnak, hogy visszafogottabban kéne megnézniük barátnőjét.
- Niall ott jön – bökök fejemmel a szőke barátunk irányába, aki épp a kocsikat kerülve igyekszik felénk -, Harry nem sokára jön, Zayn-t passzolom és Zoé még ugyebár a házban a vőlegénnyel.
- Zayn hívott, hogy késik, valamit el kell még intéznie, de tíz perccel a ceremónia előtt érkezik, és üzeni, hogy foglaljunk helyet neki – fogad minket rögtön Niall, majd csak ezután köszönti Liam-éket, akik szemet hunynak a kisebb illembaki felett. Kezeimet zsebre vágva, hintázok a talpaimon, hogy az idő teljen, hiszen megígértük Harry-nek, hogy bevárjuk az érkezését, azonban egyikőnk se számított arra, hogy ennyire megvárat minket.
- Szerintem mi beülünk – szólal meg Liam rám nézve, de mielőtt folytatni tudná közbevágok:
- Megyünk mi is, majd Harry hív ha nem találna ide.
- Rendben – bólint a Payne fiú, és karját leengedve belekulcsolja ujjait Danille-éba, és míg Ők előre mennek, nem sokra rá Niall-vel mi is követjük Őket, ahogy finoman megpaskolom ír barátom vállát.

Negyed órával később…
A sorokban már csak egy-egy szék áll üresen, a násznép halk, izgatott moraját a hársfázó hölgy könnyed játéka kíséri, míg én folyamatosan a parkoló felé pillantgatok, hogy hol a francba lehet már Harry, és az újabb nője. Kérdésemre hamarosan választ kapok, amint a zsúfolt kocsik áradata között meglátom Harry fekete Range Rover-ét. A jobb oldalról göndör hajú barátom száll ki királykék öltönyében, majd sietve körbemegy autója körül, és a másik ajtót készségesen kitárja. Ebből a szemszögből lehetetlen rögtön beazonosítanom kísérőjének személyét, azonban ahogy elhagyják a park bejáratát, rájövök, hogy kit is rejt a ciklámen, rövid fazonú ruha.
- Caroline Flack – ejtem ki egyszerre megdöbbenve és ítéletekkel teli a harmincas éveiben járó nő nevét.

Újabb negyed órával később…
Miután lefutottuk az „Ez mit keres itt?” és a „Harry, Te megvesztél?!” pillantásokat a srácokkal, és – ugyan nagy nehézségünkre vált - de a köszönést is,  azután Zayn is befutott. Arca gyűrött volt – sőt még most is az -, szemei kipiroslottak, és lemerem fogadni, hogy sírt is, azonban minden kérdésemet elhárította, és további próbálkozást a többiekkel már nem tudunk tenni, hiszen a hárfázó hölgy az esküvőkön szokás dallamot kezdi el pengetni, a vendégek pedig egy emberként állnak fel helyükről. Mindenki testével hátrafordulva, bezsongva várja és nézi a kis út elejét, ahol majd a vőlegény, a tanúk, a vőfélyek, a koszorúslányok, majd végül maga a menyasszony fordul be az örömapával. Miközben várakozunk az első emberekre, valahogy automatikusan arra gondolok, hogy legközelebb vajon kinek az esküvőjén fogunk lenni a fiúkkal, s hogy vajon milyen szerepet játszunk majd be azon. Ki tudja? Lehet, hogy Liam-ékén leszünk, vagy szintén valakinek a rokonáén, esetleg – és nagyon remélem, hogy ez még nem következik be – a húgaimén, és akár az is megeshet – de persze, csak őrült gondolatként fordul ez a fejembe -, hogy az enyémen és a Zoéén. Míg ezen elmélkedek, addigra végre elérkezik az a rész, amikor Zoé fordul be a kis utcára, karöltve bátyjával, Martinnal. Mindketten mosolyognak, azonban én csak a lányra tudok nézni.
  Halvány rózsaszín, hosszú és könnyed ruhában lépked testvére mellett, begöndörített fekete haja fedetlen, fehér válla alá hullik, a mozgás következtében pedig puhán hozzá-hozzá ér a hátához. Arca ragyog, rózsaszín, íves ajkai őszintén mosolyognak, azonban kék íriszei nem tudnak átvágni. Mellkasom összeszorul, ahogy észreveszem, hogy bár boldog, valami mégis nyomja a lelkét. Szemeivel a násznépen cikázik végig, s amint észrevesz engem, nem feltűnően kifújja a levegőt és nyugodtabbá válik. A szemkontaktus nem szűnik meg köztünk, és már csak ettől gyorsabban ver a szívem.
Ő az enyém, és én nem engedem már el.


2 órával később…
A szertartás hibátlanul végbe ment – eltekintve attól a résztől, amikor Márk beleakadt a fogadalmába, mire természetesen csak és kizárólag Zoé és Martin röhögött fel, onnantól kezdve pedig alig bírták visszafojtani a folytonosan kitörni készülő nevetéseiket -, és a lagzi is kezdetét vette, immár egy órája. A fogadás szintén a szabadég alatt van megrendezve, azonban Anglia időjárásához felkészülve, a ceremónián is feltűnt díszítőelemekkel feldobott sátor véd minket az esetleges esőtől. Kör alakú asztalok állnak végig, míg elől a pódiumos főhelyen egy hosszú, egyenes asztalon ülnek végig a mennyasszony, a vőlegény és két oldalról az örömszülők, sőt még egy-egy tanú is helyt kapott, mivel azonban a második tanú, Zoé átadta Martinnak az állítása szerint a „Kirakat helyet”, így Ő is a mi 8 fős asztalunkhoz csatlakozott. Bár eddig még három percnél tovább nem tartózkodott Velünk, hiszen csak odajött köszönni Daniell-nek egy-egy puszi kíséretével, utána pedig ugyanígy tett - nagy döbbenésünkre - Carolina-nal is. Ezek után nem kevés kérdő és hitetlenkedő pillantást kapott Tőlünk, mármint Tőlem, Niall-től, Zayn-től, Liam-től, mi több még Daniell-től is!
Néha pedig el-el kapom más csoportoknál állva, amint mosolyogva beszélget másokkal, de főként Miguel Thomson-val – aki Zoé szerint hivatalosan Miguel Thorrini lenne, csak az Angliába költözés után átváltoztatta a nevét -, a nagypapájával tölt el a legtöbb időt. Ilyenkor viszont akaratlanul is észreveszem, hogy arcáról a mosoly eltűnik, és gondterhelten néz az őszülő, kreol bőrű férfira, aki mindig csak Zoénak intézi bizalmas szavait, majd amikor Zoé-nak el kell mennie, akkor biztatóul lepillant unokájára, és puszit ad homlokára.
 
- Táncolunk? – kérdezem egy mosoly kíséretével, s kissé előrehajolok, tenyeremet pedig felé fordítom. Zoé nagyokat pislogva mered rám, majd tekintete a kezem, és az arcom között kezd el cikázni. Gyanúsan méreget, és persze a bal szemöldökét is felvonja. Szám szélesebbre húzódik, ahogy rájövök, hogy már kívülről tudom minden vonása megmozdulását egy adott hangulatánál, és a szemöldökemelés igen gyakori kifejezőeszköze az arcának. Csak épp nem mindegy, hogy azt mivel kíséri. Vigyorral vagy összepréselt ajkakkal: szerencsémre, most az elsővel van dolgom.
- Te nem szeretsz táncolni – jelenti ki hitetlenkedve, azonban válasz helyet csak belehelyezi apró kacsóját az enyémbe, és a segítségemmel feláll az ültéből. Felszegett állal irányítom magunkat a táncparkettre, ahol rajtunk kívül még 6-7 pár dülöngél az élőzenekar zenéjére, köztük a friss házasok is.  
Egy hirtelen mozdulattal magam felé fordítom, amire nevetve reagál, aztán bal karommal vékony derekát kezdem el ölelni, míg Ő kezét finoman a vállamra ejti, a másikkal pedig könyökünket behajlítva helyezzük egymás tenyerét a másikéba. A lassú ritmusra megegyezően kezdünk el mozogni, miközben kék szemeit tanulmányozom. Egyszerűen nem lehet megunni, szinte azonnal belemélyedek az íriszeibe, amit Ő egy kedves mosollyal tűr.
- Veled szeretek táncolni – reagálok kisebb késéssel a mondatára, de még mindig nem szakítom meg a szemkontaktust. Bőröm felforrósodik kezének érintése miatt a fehér ingem alatt, melynek ujját a meleg és a kényelem érdekében felhajtottam.
- Legutóbb amikor mi táncoltunk – kezd bele tökéletes fogsorát megvillantva -, akkor kezdődött az egész. Emlékszel?
- Arra gondolsz, amikor elmentünk arra az estre és a fotósok lerohantak minket? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, de már én is vele együtt vigyorgok. Bólintva válaszol, én pedig rögtön kimondom, ami hirtelen az eszembe jut: - Azért valljunk be, hogy köszönettel tartozunk Kira-nak.
- Ezt hogy érted?
- Ha Ő nem mondja a firkászoknak, hogy „szerelem van a bandában”, akkor azok se kezdenek el kombinálni, és így mi sem kezdjük el megjátszani a szerelmespárt, és most nem tudhatnálak a magaménak, mi több, még ezt sem tehetném meg. – Ajkait finoman bekebelezve mutatom meg, hogy mire is értettem az „ezt” az előbb. Csókunk közben mindketten elmosolyodunk - ahogy ez nálunk már szokás -, s testünk tökéletes egy hangban mozog továbbra is a zenére.
-  Ez most olyan édes volt – távolodik el Zoé, mire felveszem az Ő mozdulatsorát: bal szemöldökömet felvonom és igyekszem vigyorom helyett elhúzni a számat.
- Egy férfi sose szereti azt hallani, hogy „édes” – okítom ki jelentőségteljes pillantásokat küldve felé, és hogy megmutassam ennek fontosságát: minden bejelentés nélkül kipörgetem, majd azzal a lökettel vissza is rántom magamhoz. Háta mellkasomhoz csapódik, kezeink Zoé hasa előtt keresztbe fonódik, fejemet pedig jobb válla felé emelem.
- Akkor mit szeretnek hallani? – kérdezi tetetett naivitással, ám ahelyett, hogy rám nézne, vigyorogva előremered, és kíváncsian fülelni kezd.
- Mondjuk azt, hogy mennyire szexi és dögös. Esetleg, hogy mekkora egy isten. De én vagyok annyira kedves, és beérem azzal is, hogy én vagyok a legtökéletesebb férfi, vagy ehhez hasonló – felelek kicsit sem elszállva magamtól, azonban „szerénységem” csupán játékosságból alakul ki.
- Á, értem! – bólint egyet, majd hangtalanul felnevet. – Jó pofa vagy – mondja kislányos ártatlansággal, mire felháborodva szétnyílnak ajkaim és némán hápogva fordítom ki újra, végül ismét szemtől szembe kerülünk.
- Rossz válasz – mondom, ám bármiféle neheztelésem is eltűnik, amint észreveszem huncut mosolyát.
-  Nálad dögösebb pasit még nem láttam – itt egy pillanatra elröhögi magát, majd komoly arckifejezésemmel és fejbiccentésemmel folytatásra buzdítom, s Ő engedelmesen így is tesz: - Egy görög félisten vagy, aki mellett minden hímnemű egyed elbújhatna, ráadásul tényleg jó pofa vagy, és én meg szeretlek.
- „Ez most olyan édes volt” – élcelődök szánt szándékkal, ám a „Hé!” kíséretével történő vállsózásra a hangom rögtön lágyabbá válik, és csak ezután fűzöm hozzá azt, amit még kiszeretnék mondani: - Én is szeretlek.
-  Ez most olyan…
-  Ki ne mond! – rivallok rá nevetve, és száját rögtön lepecsételem az enyémmel, és ismét csókba forrunk.
Miután újra eltávolodunk, Zoé jobbnak lája a táncparkettről való távozást, hiszen arcomról a mosoly grimasszá korcsosul, amint meglátom Harry-t és Caroline-t a táncoló emberek közé csatlakozni Ujjainkat összekulcsolva vezet most Ő, így a lagzitól távolabbra eső rész felé kezdünk el sétálni. Idegességem úgy csillapodik egyre lejjebb, ahogy a sátorból kiszűrődő zene is egyre halkul, és csupán apró zajként tűnik fel a park csendje mellett, mikorra megállunk a kisebb tó előtt.
- Most odaadnám a zakómat, hogy leülj, de a széktámlán hagytam – szólalok meg, ahogy elengedjük a másik kezét, s én azokat így zsebre is teszem. Azonban mintha füle mellett elengedné a mondatomat, ruháját maga alá gyűrve leül a fűre. Pár másodperccel később én is követem példáját, és szorosan melléhelyezkedve hajlítom be térdeimet, tenyereimet oldalt megtámasztva dőlök kicsit hátrébb. Oldalra fordulva kezdem el tanulmányozni bal profilját, amint Zoé egyenesen a vizet nézve gondolkozik valamin teljesen belemerülve.
- Már az esküvőn láttam, hogy valami nem hagy nyugodni – jegyzem meg, ám direkt nem mondok többet: ha Zoé megszeretné osztani velem a gondját, akkor majd Ő ezt eldönti.
Nagyot nyel, de még mindig nem néz felém. Arcomat így én is a tóra viszem, figyelem peremhez csapódó kisebb hullámokat, és annak halk, de annál öblös hangját, melyet a nyárias szellő okoz. Nem kell oldalra pillantanom, hogy lássam, most Zoé kezdi el fürkészni az én képemet.
-Tehetetlen vagyok – böki ki, így én kíváncsian támasztom meg államat jobb vállamon. Szemeit leszegi a fűre, és testbeszéde aggodalomról árulkodik. – Valamit el kell mondanom.
- Jaj ez rosszul hangzik! – kiáltok fel pár oktávval magasabb hangon, és a feszültség oldása érdekében megeresztek egy szolid vigyort is.
- Louis, én most komolyan szeretnék beszélni – dorgál rám halkan, és végre felszegi az állát és egyenesen belenéz a szemeimbe. Nagyot sóhajtva fordulok felé egész testemmel, kezeim közé veszem az Ő finomabb, puhább változatait, és törökülésbe vergődve bólintok, hogy jelezzem: folytassa, bármi is legyen az a nagyon fontos dolog, én meghallgatom.
-  Szeptembertől egy elit egyetemre fogok járni, a nagyszüleim akarata miatt – mondja, azonban ha ez még nem is döbbent le kellőképp, a következők már annál inkább: - Vissza kell költöznöm Magyarországra…