ll. 15.fejezet(45.)

Sziasztok! :]
Most kivételesen tudom időben hozzni a fejezetet, pedig az előző és a mostani hetem is jó zsúfolt. De ez már legyen az én bajom. :D
Gondolom észrevettétek, hogy a blognak új a kinézete. A fejlécet még egyszer köszönöm MissMe-nek! <3 Remélem Nektek is annyira tetszik, mint nekem! :]
A fejezetről:
A lényeg annyi, hogy a Niall szemszögében lévő törtönet, pontosabban történésnek már volt kisebb előzménye néhány résszel korábban. Szám szerint a 12. fejezet végénél, de még mindig lesz "kibontakozása" a továbbiakban ennek.
És még valami: számomra fura, hogy eredetileg a második évadot tizenöt fejezetre szándékoztam írni, és most itt vagyunk, és még javában nem a végénél! :D (Kinek jó hír, kinek nem...) Ez amúgy azért van, mert úgy egy hónapja eszembe jutott egy "ihlet", amit még az első évad közben találtam ki, és a befejező fejezettel pont jól jön ki, s nem sokára az is bejön a képbe, aminek a szála innentől fogva a végéig fog futni. Hogy van-e köze ehez a Niall-lel történtekkel vagy sem, az majd kiderül... ;]
Jó olvasást, Drágáim! :]
Puszi, Tyra

Még egy valamit had tisztázzak, mert úgy tűnt, hogy az előző fejezetnél nem volt világos: Lena igazából Kylie, aki ugyebár Márk mennyasszonya. Azonban úgy tűnik Lenára már nem nagyon emlékeztek, szóval Ő az, akivel még Olaszországban találkozott Zayn... Valami így rémlik? :$ Ha nem segít, akkor itt a 6.fejezetből egy kis részlet, amivel könnyebb a visszaemlékezés:
Szia "Zayn, Zayn Malik",
Sajnáltam, hogy nem tudtál eljönni a megszervezett találkánkra, szomorúan fogadtam SMS-edet, hogy le kellett fújnod az esténket. De gondolom ilyen az énekesek világa. És ezt most nem szemrehányóan, vagy sértésként írtam. Ahogy ezt a levelet sem. Köszönöm, hogy minden ok nélkül elmesélhettem neked a bajaimat, és köszönöm, hogy Te pedig bíztál bennem, és Te is megosztottad velem a gondjaidat. Mint már mondtam, nem olasz vagyok, szintén Londonban lakok, ám mégis arra kérlek ne keress meg. Nem lehet. Akartam veled találkozni újra, pedig akkor is tudtam, hogy nem szabadna, s miután elmaradt viszont látásunk, ezt amolyan figyelmeztetőként könyveltem el magamnak. Bár ismeretünk pár órás, mégis határozott személlyé váltál az életembe, és nem tudom, hogy ezt hogy sikerült elérned.Remélem szép lesz az életed, kívánom a boldogságodat, és hogy ne változz meg amilyen most vagy. Örülök, hogy megismerhettelek, és még egyszer sajnálom, hogy nyomatékosítanom kell: de nem szabad megkeresned. Tilos. Bármennyire is goromba ez a kifejezés, meg kell értened, és tudom, hogy meg fogod.

Sokszor ölel,
Lena

3 nappal később…
Niall:
Ágyamon háttal fekve nézem a fehér plafont, miközben egy kisebb labdát dobálok oda, majd ahogy visszapattan, elkapom azt, aztán ugyanígy újra meg újra. Kell valami, amivel elfoglalhatom magam, amivel elterelhetem a figyelmemet a levélről. Már többször átfutott az agyamon az, hogy valakinek elmondom, de aztán mindig elvetettem ezt az ötletet, mert nem akarok senkit se ezzel terhelni. Ez az én gondom, egyedül az enyém. Amúgy sem olyan fontos, csak én fújom fel az egészet, gondolom, és így sikeresen elvesztem az ütemet és a labda tompa csattanással érkezik le a mellkasomra.  A fájópontot dörzsölve ülök fel, hogy ezután talpaimat a padlóra téve megkerülhessem alvóhelyemet és kimenjek a szobámból. A banda közös háza sokkal nagyobb, mint a sajátjaink külön-külön, ezért is telik időbe, hogy megtaláljak valakit ebben a lakásban, mit lakás(?!) inkább villában. Viszont a konyhában mindig van egy éhező, így ez most sincs másképp: Liam az egyik bárszéken ülve nézi Danielle serénykedését a tűzhely felett.
- Jó reggelt – köszönök nekik, és helyet foglalok Liam mellett.
- Szia Niall – mosolyog rám Danielle, majd szó nélkül elém tesz egy tányért, amire a még forró serpenyőből rántottát csúsztat át. Vigyorogva kezdek el hümmögni a gusztusos reggelimre, s kezembe villát fogva már le is csapok rá.
- Valld be Niall – veregeti meg a vállaimat Liam, és a szemeim kiguvadnak kérésére, hatalmas nyeléssel meredek magam elé, miközben újra egy falatot gyűrök le.
- Mit?
- Hogy hiányzott már Danielle főztje – válaszol Liam, és próbálom nem feltűnően kifújni az eddig bent tartott levegőt, míg Danielle jóízűen felnevet az Ő adagja felett.
- Ja igen – motyogom megkönnyebbülten teli szájjal -, már kezdtünk fogyni, mert senki se volt hajlandó kaját csinálni. Zoéra meg jobb nem rá bízni a konyhát.
- Ezt hallottam – lép be a konyhába az említett személy, aki előbb engem díjaz meg egy gyilkos pillantással, után pedig már vidámabban köszönti a maradék két embert.  – De végül is jogos – fűzi hozzá elgondolkozva, majd fejét megrázva kizökkenti magát, és a kávéfőzőhöz lépked, amit aztán be is üzemeltet egy ügyes mozdulattal.
- Gondolom pizzán éltetek – mosolyog anyáskodva Danielle, s csak ezután szúrja villájára a következő harapást.
- És kínain – mutatja fel ujját Zoé, hogy azért ázsiai barátaink főztjét se felejtsük ki.  Beleegyező bólogatással erősítjük meg Liam-mel Zoét, aki egy bögrét lehalászva kitölti az összes kávét a kannából.  
Amikor egy hete Liam beállított Danielle-vel, először mindenki ledöbbent - Zoé kivételével, mert Ő persze mindent először tud meg -, aztán ez átváltozott örömmé, hiszen láttuk mi Liam-en azt, hogy mennyire hiányzik neki szerelme, na meg azért az se egy utolsó szempont, hogy általában Danielle főz ránk.
- Nem egészséges ennyi kávét inni, ráadásul feketén – rázza meg a fejét rosszallóan Liam, s az apai gondoskodását egyedül Danielle jutalmazza meg egy puszival. Zoé vállát megvonva issza ki a pohara tartalmát, ahogy elfoglalja Danielle eddigi helyét.
- Amúgy hogy-hogy ilyen korán felkeltél? – fordulok Zoé felé meglepve, míg kezemmel a faliórára mutatok, hogy Ő is ráfordítsa figyelmét a 7:33 percet jelző készülékre.
- Kira nyolcra jön – mondja, s mi nagyokat pislogva meredünk rá.
- Ki mondta? – ráncolja össze szemöldökét Liam, és én is kíváncsian fordulok Zoé felé.
- Ő – válaszol kurtán és szemkontaktust elkerülve az asztalon kezd el dobolni ujjaival.
- Mikor és kinek? – faggatja tovább minduntalan Liam, egyre türelmetlenebben, míg Danielle elveszi előle és előlem is az üres tányérokat és a mosogatóba rakja azokat.
- Tegnap és nekem – forgatja meg szemeit Zéé, és állát megtámasztva felkönyököl, hogy unottan feltekintsen Liam-re.
- Jó, hogy szólsz – háborodik fel, majd pufogva feláll székéről és a nappali felé trappol.
- Ennek meg mi baja? – tátom el a számat utána nézve, végül kérdőn Danielle-hez fordulok.
- Nem aludt sokat és kimerült – mondja aggódó arckifejezéssel barátnője, ahogy megfordulva derekát a konyapultnak támasztja.
- Miért, mit csináltatok egész éjjel? – kérdezi álmosan Louis, amire egy hangos nevetéssel reagálok, nem törődve Danielle felháborodásával. Louis fáradt léptekkel, szinte még csukott szemekkel megy el mögöttem, s amikor Zoéhoz ér: rövid csókot nyom előrehajolva szájára, majd tovább baktat. Leforrázva nézek Zoéra, aki tenyerét arcába temetve görnyed össze, aztán Louis-ra kapom tekintetemet, ki most hirtelen megáll és csupán hangos nyelése hallatszik a hirtelen csendessé vált konyhában. Szaggatottan és óvatosan fordul meg tengelye körül és összeszűkített szemekkel mered rám. Rám, akinek szájából lassan a nyál folyik ki, mivel ledöbbenésem miatt elnyíltak ajkaim és szerintem egy jó ideje nem pislogtam már.
- Nem akarok beleszólni – töri meg a feszült csendet Danielle, és Louis elszakítja rólam a figyelmét és azt most ráviszi -, de ez mi volt?
Louis nem válaszol, csak Zoét kezdi el szuggerálni, aki bátortalanul lecsúsztatja kezét arca elől és Louis-ra sandít. Jelentőségteljes pillantásokat intéznek egymás között, amiket mi Danielle-vel, erősen rákoncentrálva próbáljuk megfejteni azokat. Aztán Zoé lemászik a bárszékről és kiviharzik a konyhából, s nem sokkal rá később Louis is követő Őt. Tanácstalanul nézünk össze Danielle-vel, majd vállainkat megvonva tovább folytatjuk eddigi cselekvésünket: Ő mosogat, én pedig egy újabb adag reggelit pusztítok el.

Louis:
- Zoé várj már! – kiáltok még mindig fáradtan utána, aki bár még csak a lépcsőn szalad felfelé, én csupán felérése után tudom beérni Őt. Karját megfogva állítom meg abban, hogy berontson a szobájába és kizárjon onnan, s előbb azért megpróbálkozik kiszabadulni fogásomból, de miután rájön, hogy ez úgysem lehetséges: unottan, felvont szemöldökökkel fordítja vissza fejét, és vállai felett néz vissza rám.
- Mond. – Hangja türelmetlen és egyben siettető, de fülem mellett hangsúlyát elengedem és egy gyors rántással magamhoz húzom, mellkasunk összecsapódik és minden bevezető nélkül lepecsételem a száját az enyémmel. Először csak hagyja, hadd mozogjak én, majd testtartása elgörnyed és tenyereit a tarkómra csúsztatja, végül Ő is beleszáll a csókunkba és beengedi nyelvemet magához. Kezeimet a csípőjének csontjára teszem két oldalt, hogy ezzel is jobban magamhoz vonhassam Őt. Puha ajkai lassan kebelezik be az enyémet, addig, amíg ujjaival a hajamba nem túr, s ekkor akaratlanul is gyorsítok a tempón. Úgy tűnik, ezt Ő egyáltalán nem bánja: csókunk egyre szenvedélyesebbé válik, és egyre tovább nyúlik a hossza. Szorosan tartva Zoét, kezdünk el hátrálni a szobája felé, háta hozzápréselődik az ajtóhoz, míg én a kilincset kezdem el keresni látatlanban, de egy percig sem szakadunk le a másikról. Tenyerem ráfonódik a keresett tárgyra - magamba diadalittas kurjantással könyvelem el ezt sikerélménynek -, és annak lenyomásával szinte beesünk a helységbe. Lábammal magunk után zárok és fejemet elvesztve botorkálunk az ágya felé. Csókunk minden egyes alkalommal jobb és jobb lesz, ahogy megtanuljuk mit is akar a másik – és nagy örömömre -, azóta elég sokat „gyakoroltunk” már.
A szívem már a torkomba dobog, s érzem, hogy a vérem egyre gyorsabban száguld az ereimben. Ajkairól leválva nyakára térek, így nagyokat lélegezve orvosolom a légszomjamat, ám az oxigén mellett mandula illatát is magamba szippantom, ami még jobban arra ösztönöz, hogy Vele legyek. Hogy az enyém legyen. Óvatosan végigfektetem ágyán, bal alkarommal megtámaszkodok felette, míg a másikkal az oldalát simítom, nyakát csókolva szüntelenül.
- Louis – sóhajtja, és mintha erőt fektetne a mellkasomra simuló tenyereibe. Nyakáról arcszélére térek, majd onnan újra szájára. – Louis – motyogja bele a csókunkba, így kelletlenül igaz, de eltávolodok Tőle. Mindketten kissé zihálva nézünk a másikra, végül zavartan fordulok le róla és a plafont kezdem el szuggerálni, várva, hogy hátha leszakad rám az, és ezzel meghúzhatom a magyarázkodást vagy a kínos szituációt. Hiszen három napja vagyunk együtt! Mi ütött belém?!
- Nem tudom mi ütött belém – mondom ki hangosan, és oldalra fordítom a fejemet. – Ne haragudj Zoé, én nem tudom, hogy miért akartam – folytatom hadarva, és immár Zoé törökülésbe ül, és úgy fürkészi az arcomat -, vagyis tudom miért akartam de…
- Hé! Nyugi – fedi be a számat a kezével vigyorogva, mellyel megakadályoz a további sületlenségem megosztásában, amiért én csak hálás vagyok.  – Ezért minek haragudnék, inkább hízelgő rám nézve. – Vigyora ezzel átvált kaján mosolyra, amire én se reagálhatok másképp tenyere alatt.  – Különben is, én se ellenkeztem, de nem szeretném elsietni. Ugye nem baj?  - kérdezi kissé lelkiismeretesen és arca hirtelen változik át komollyá, és egyben bizonytalanná. Olyan mintha attól félne, hogy e miatt megsértődnék rá.

- Hehomhm haj, mehjehm megehthérhmek – duruzsolom, amit a még mindig kézzel lepecsételt szám miatt köszönhetek. Csuklóját megfogva húzom el a kacsóját, de még mielőtt teljesen elvenném onnan, egy cuppanós puszit nyomok puha tenyerébe, amit Zoé nevetve tűr. Mosolyogva hüvelykujjamat végigsimítom a járomcsontjának vonalán, és halkabban - de annál szeretetteljesebben -, ismétlem meg válaszomat, kisebb átalakítással és hozzáfűzéssel: - Egyáltalán nem baj, én is egyetértek ezzel. Azt akarom - vagy legalábbis én is úgy terveztem -, hogy a „mi elsőnk” emlékezetes és azért ennél romantikusabb legyen. Nem pedig úgy, hogy egy szinttel lejjebb a többiek zabálnak. –  A mondatom befejeztével ismét felnevet, azzal a csilingelő nevetésével, azzal, amitől nekem is vigyorognom kell. – Különben is – húzom fel az orromat kissé -, még randin se voltunk!
- És ez az én hibám? – vonja fel bal szemöldökét számon kérően, ám hangjában hallatszik a játékosság és a huncutság keveréke.
- Akár – vonom meg a vállaimat, mire összeszűkített szemekkel meglöki a vállaimat. – Oké, akkor nem – adom meg magamat, s jutalmul rövid csókot kapok, mely hiába is alig pillanatnyi ideig tart, mégis melegség fog el.
Soha nem tudtam, hogy milyen ha Zoé szerelmes – márpedig az -, de nekem egyre jobban tetszik ez az éne – is -, persze az „alapszemélysége” azért továbbra is változatlan. Mindenki nagy örömére. És az enyémre is. Ez alatt a pár nap alatt sok minden változott jó irányba – és remélhetőleg -, ez még csak a kezdet.
-  De mit kéne mondanunk a többieknek? – Arcát a plafon felé fordítja, kissé gondterhelté válik arcvonásai, így ujjainkat összekulcsolom, könyökünket behajlítva felemelem a szinte egybeforrt kézfejünket, és azt kezdem el nézni.
- Az igazat. Előbb-utóbb el kell mondanunk, hogy együtt vagyunk, és szerintem inkább előbb, mint utóbb – válaszolok, miközben figyelem, ahogy kezeink egymásba temetkezve ragaszkodnak a másikhoz. Figyelem, ahogy az én nagy tenyerem tökéletesen fedi az Ő kicsi, de annál puhább tenyerét. Mintha pontosan egymásba illeszkednének. Mintha két puzzle darab megtalálta volna párját. Finom bőre szinte cirógatja az ujjaimmal való érintkezésekor, s ez még csak a kezünk. Hihetetlen, de ez még csak a kezünk! Hisz ott van az, amikor karjaimmal körbezárom Őt, amikor magamhoz láncolom, s így mintha képesek lennénk megszüntetni a körülöttünk lévő környezetünket. Egy új világot teremtünk közösen, ahol mindketten biztonságban vagyunk, és ahol tudjuk, hogy senki se bánthat minket, vagy senki se törheti meg az együtt alkotott, tiszta védőburkunkat. És ezt még csak az öleléskor érzem!  Elképesztő és nehezen megmagyarázható, mint az is, hogy mi játszódik le bennem ha megcsókol, vagy ha csupán a közelemben van. Ami még hihetetlen számomra, hogy ezek mind-mind egyik napról a másikra alakultak ki, gyorsan és szinte felfoghatatlanul. Barátomból szerelmem lett, alig pár hét alatt, s ha belegondolok, mindezeket annak az ominózusas csókjelenetünknek köszönhetem.
- Louis – zökkent ki Zoé hangja, s összefonódott kezünkről elkapom a tekintetemet.
- Bocsi, mit mondtál? – Elnéző mosolyából már teljesen lekövetkeztetem, hogy nem neheztel a konyhai incidensem miatt, sem a mostani elbambulásom miatt.
-  Azt, hogy főleg a reggeli akciód után – sandít rám jelentőségteljesen és a fehér fal helyett inkább Ő is a kezünkre viszi figyelmét. Kissé csend telepszik közénk, ahogy kívül maradt hüvelykujjammal folyamatosan simítom az Ő ujjait.
- Még fáradt voltam – töröm meg a némaságunkat a magyarázatommal -, és megszoktam, hogy reggeli puszit adok Neked. Ez olyan nagy baj? – Ártatlan fejt vágva fordulok felé, így mindketten oldalunkra nehezedve foglyuk tovább a másik kezét, csupán már szemtől szembe vagyunk. Minden mozdulataink ösztönösen történnek, melyeket nem tudok hova tenni, hogy mitől lesznek ezek olyan természetesek. Megfordult már az agyamba, hogy netán a két éves ismeretségünk és barátságunk miatt vannak ezek, de aztán ezt elvetem, hiszen nem voltunk ilyen viszonyban vagy szituációkban eddig. Kivéve persze az a pár alkalmat, amikor el kellett játszanunk a kapcsolatunkat, viszont még akkor is feltűnően összhangban voltunk.
- Nem – mosolyodik el -, nem baj. Csak így bonyolultabbá vált az egész.
- És mikor jelentsük be?
- Valaki de hivatalos ma!  – gúnyolódik Zoé, és meg is jutalmazza meglátását egy kisebb nevetéssel. Miután azonban lenyugszik, komollyá válik és csendesebbé. – Mit szólnál a mai megbeszéléskor, hogy Kira is megtudja?
- Rendben – egyezek bele suttogva, felfelé görbülő ajkakkal, majd újra kék szemeibe meredek, melyekben bármikor képes vagyok rövid idő alatt elveszni. – Szerinted mit fog szólni hozzá Kira?
- Nem hiszem, hogy túlságosan is sok port kavarna – válaszol, míg kitartóan állja a tekintetemet. – Végül is mi már együtt voltunk, hála Neki.
- Csak most már könnyebben és azért hitelesebben tudjuk játszani a szerepünket.
 A csengőhangja az egész házban végigfut, amitől mindketten kissé összerezzenünk. Zoé ismét felnyitja szemhéját – melyet az ijedtségtől hajtott le -, hosszú pillái alól fürkészni kezdi immár az egész arcomat, melyen egy biztató mosoly ül.
- Menjünk – szorítom meg kezét, amit Ő is viszonoz, aztán bólint:
- Menjünk.

Zoé:
Nagyot nyelve megyek Louis után, kinél szerintem egy pillanatra sem fordul elő a kezem elengedésének ötlete. Szinte Ő tart engem, ahogy maga előtt a szobám ajtaját kitárja, s én engedelmesen követem. Fura, hogy Louis a dominánsabb, merengek el útközben, eddigi kapcsolataimban – komoly kapcsolataimban – mindig én töltöttem be ezt a szerepet, és Louis-nál sem gondoltam azt, hogy ez másképp lesz. De tévedtem, és meglepődésemre: egyáltalán nem zavar. Plusz pont Tomlinson-nak!
A talpunk alatt a lépcső megreccsen, mikor ránehezedünk testünkkel, s innen fentről rálátást kapunk a nappalira, ahol már nekünk háttal ülve vannak a fiúk, s előttük – így egyben végül is velünk szemben -, Kira áll. Gyors letrappolással érkezünk a földszintre. Talán már mindketten túlakarunk lenni ezen az egészen, hogy végre minden a normális kerékvágásba kerüljön, mely ami ritkaság Nálunk, főleg a srácok mellett. Louis bevár maga mellé, újabb lélekerősítő kézszorítással lenéz rám, aztán befordulunk a többiekhez. A fiúkkal ellentétben Kira rögtön észrevesz minket, először nem is tűnik fel neki már-már egymáshoz ragadt kézfejeink, s míg a beszédét egy percre se szakítja meg, addig szemeivel erősen minket szuggerál, összevont szemöldökökkel.
- Örülök, hogy ennyire maximalisták vagytok, de itt nem szükséges eljátszanotok – jegyzi meg Kira kissé dorgálóan, amikor befejezte egy kis időre a szokásos bevezetőszövegét, amit a többieknek intézett. A fiúk felkapva tekintetüket, szinte egyszerre fordítják hátra fejüket és a szokásos halvány mosoly után arcukra a döbbenet, zavartság, értetlenkedés és egyéb kifejezések ülnek. Más esetben igazán mulatságosnak, mi több, röhejesnek találnám bárgyú képüket, most valahogy inkább feszélyeztetnek. Se Louis, se én nem válaszolunk vagy reagálunk Kira mondatára, inkább mellé lépkedünk, miközben óvatosan elhúzom tenyeremet az övéjétől. Szemtől szembe megállunk a kanapén ülő srácokkal, köztünk egy alacsony, modern és fekete dohányzóasztal álldogál, míg Kira udvariasan arrébb húzódik, de csak ennyire, hogy félkörívesen legyen velünk.
- Valamit el szeretnénk mondani  Nektek – kezdek bele az unszoló és egyben kíváncsi szempárok miatt, ám ezután gyorsan és egyben jelentőségteljesen felnézek Louis-ra, hogy folytassa nyugodtan tovább csak Ő…
- Öhm… Nem tudom, hogy honnan kéne ezt megközelíteni… - veszi át a szót Louis bátortalanul.
- Mondjátok már az Ég szerelmére! – csattan fel türelmetlenül Zayn, és hogy hatásosabb legyen: felkiáltásával egy idejében rácsap egyet a combjaira a kezével.
- Együtt vagyunk Louis-val. – Szinte olyan gyorsan hadarom el, hogy szerintem nem is értették, ám nagyokat pislogó szemükből és kissé eltátott szájukból lekövetkeztetem, hogy ez nem így történt. Félve Kira-ra sandítok, aki erősen elgondolkozva fürkész minket, amitől csak még inkább arra ösztökél, hogy összébb húzódjak. Átható pillantását jobbnak látom elkerülni, helyette ismét a fiúk felé fordulok. Talán Niall –  és a csupán most észrevett, háttérben meghúzódó Danielle -,  az, akit még annyira nem is fogadta újként ezt a hírt, hiszen valami sejtésük csak lehetett már a reggeli miatt.
- Ez most komoly? – kérdezi Liam kimérten és ránk emeli barna szempárját.  Nem Liam, csak hülyülünk, hogy megzavarjunk egy fontos megbeszélést, gúnyolódok magamba, és próbálom türtőztetni azt a késztetésemet, hogy ezt hangosan is megismételjem. Helyette Louis-val összenézünk, majd ismét feléjük fordulunk, és egyszerre bólintunk egyet lomhán. Liam arca ettől függetlenül nem változik, nem lett letaglózottabb, gondolom számított arra, hogy ezt mondjuk – illetve bólintjuk -, valószínűleg megszokásból vagy csupán a kínos csönd megtörése miatt kérdezett rá. Ám ez után a feszült légkör csak nem kerül el Minket, ezért igyekszek lazának tűnni, miközben az eléggé zavaró és egyben folyamatosan szuggeráló tekinteteket állom.
- Mióta? – érdeklődik Kira azzal a „médiahiéna” hangján, amit okkal neveztünk el így. Ujjait álla felett simítgatja és gondolkozva kezd el méregetni engem. Engem! Olyan mintha teljesen belém látna, s ha még meg is fordulna az agyamba, hogy hazudjak neki, ettől rögtön elszáll minden bátorságom. Azért nem hiába kértük fel Kira-t menedzserünknek, főleg ezzel a hangjával és vesébe látó nézésével.  
- Hát „hivatalosan” – körmölöm a levegőbe a macskakaparásokat” –, három napja.
- Értem – bólint egyet Kira, és immár Louis és én köztem kezd el cikázni a tekintete, míg kitartóan vakargatja tovább a szája körül. Ellenőrzésképp oldalra bandzsítok a srácokra, de Ők valószínűleg az előbb hallottakkal birkóznak meg fejben – legalább is arcukról ezt tudom leolvasni. Három emberen aztán továbbsiklok és letelepszek végül a Harry képénél. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mire is gondolhat, hogy vajon az Ő Car iránt való érzései mellett, azért hogyan is viszonyul ehhez. Ehhez az egészhez: Hozzánk. Harry azonban csak a kanapén ül komor arccal, maga elé nézve. A könyöke a térdére van támasztva, a karja szabadon, lazán lóg a két lába között.  Aztán fejét kissé oldalra biccenti, és felnéz rám. Hirtelen nem is tudom, hogy mit kezdjek a figyelmével, átfutok azokon az eshetőségeken, hogy küldök felé egy bocsánatkérő mosolyt, vagy netán bűnbánó mimikával állom a zöldszempárt, esetleg pirulva lesütöm a szememet. Ám ezek közül egyik se illene oda, így csupán kissé kábán nézek bele íriszeibe. S Harry pár néma másodperc után – legnagyobb ledöbbenésemre -,  Ő ajándékoz meg engem egy halvány mosollyal, egy bíztató biccentéssel fűszerezve. „Azért ez nem kicsit fura” – gondolom magamba elhűlve, s csak nagyokat pislogva tudom visszarázni magamat a meglepettségemből.
- Szóval – csapja össze egyszer csak a két tenyerét Louis, mire összerezzenek a keletkezett csattanó hangtól -, dolgozzátok fel, mi már megtettük – vigyorog rám jelentőségteljesen Lou, majd mintha minden természetes lenne, könnyed mozdulattal levágódik a már így is szűkös kanapéra és csak ezután szólal meg újra: - Miről maradtunk le?
- Semmi lényegesről – válaszol neki készségesen Niall, akinél úgy látszik, rugalmasabban tudja elfogadni a tényeket. Mert ezek bizony már tények! Én és Louis egy párt alkotunk, már igazából is!
- Zoé – legyinti meg tenyerét a szemeim előtt Kira, de csak a vállamra nehezedő kéz után eszmélek fel. Kérdőn menedzserünk felé fordulok, aki hála magas sarkújának és az én alacsony termetemnek, úgy 2 fejjel magasabban kerekedik felém. – Ha nem akarsz még valamit bejelenteni, akkor te is igazán leülhetnél – mosolyog rám kedvesen, kisebb iróniával a hangjába, és a bal karját kinyújtva feltárja nekem a szabad helyek lehetőségeit. Szemforgatással lehuppanok a fotelra, viszont útközben megfordul a fejembe, hogy közéjük vetődök, de azt hiszem jobb, ha most adok nekik egy kis időt a nyomulásomhoz.
Ah! Micsoda tapintatosság! Magamra se ismerek!
- Mindenki kellőképp felocsúdott? – érdeklődik Kira, bár hangjában őszinte kíváncsiságot nem lehet felfedezni. A fiúk szórakozott bólintással reagálnak kérdésére, tekintetem ekkor összeakad a konyhában üldögélő Danielle-el, aki miután észreveszi, hogy Őt nézem: amolyan drukkoló mosolyt küld felém, amire én hálásan biccentek. Bírom Danielle-t.
- Nos, ha már a bejelentéseknél tartunk – sandít rám és Louis-ra is Kira -, akkor nekem is vannak a tarsolyomba egy-kettő.
A srácok magukon erőt vesznek, testtartásukat kihúzzák és próbálnak rákoncentrálni Kira beszédére, kevesebb, mintsem több sikerrel. Azért ennyire nem kéne kiakadniuk ettől, nekünk is lehetnek kapcsolataink. Jó…Talán nem lenne olyan leforrázott a tekintetük, ha mondjuk ez külön-külön történne, de akkor is! Úgy hiszem, állapítom meg magamba határozottan, még lesz egy ennél hosszabb beszélgetésünk így hatan…
- Első hír: a férjem és én gyereket várunk – jelenti be Kira immár csilingelő hangon, és a szemei is ragyogni kezdenek, már csak magától a gondolattól.
- Neked van férjed? – morogja orra alatt Zayn, s a mellette ülő Niall a Malik fiú megnyilvánulását egy hangos nevetéssel díjaz. Alsóajkamat beszíva próbálom magamba tartani a Niall-höz hasonló reagálásokat: fejemet lehajtom és igyekszem csillapítani az elfojtott röhögésem által keletkezett vállrázkódásomat.
- Gratulálunk – menti meg a helyzetet Liam. Ismét, és mint mindig.
- Gratulálunk. – Magunkon erőt véve ismételjük meg Liam-et, kisebb tapssal mentjük még a menthetőt, és Kira arca is ellágyul. Már félő, hogy meghatódottsága miatt sírni kezd itt nekünk, ami azért kissé abszurdum lenne, tekintve, hogy egy éves ismeretségünk és munkánk alatt soha nem láttuk még pityeregni sem. Biztos a hormonok, állapítom meg szakértően és felállok a fiúkkal együtt, hogy Kira is részesüljön az igazi „One Direction ölelésben”.

- És mi a második? – tudakolja Harry, amit újra helyet foglalunk a nagy érzelmekkel teljes, egymás szorongatásából.
- A terhességemből kifolyólag nem tudok nektek dolgozni egy jó ideig – válaszol Kira, aki állapotáról való bejelentése után, a fiúk miatt kényszerült már Ő is leülni a neki hozott székre.
- Ez csak természetes – bólogat egyfolytában Liam, aki viszont már a kanapé mögött álldogál, karját a háttámlán támaszkodva néz át Danielle haja felett, akinek az imént átadta a saját helyét udvariasan. Én Louis és Zayn között figyelem a további fejleményeket, ám Zayn szinte minden egyes rezzenésemkor rám és Louis-ra sandít, mintha egy féltő apuka lenne, ki rossz szemmel nézi, hogy lánya egy fiú mellett üldögél. Most úgy fejbe húznám, gondolkozok el és csak azért is összekulcsolom kezeimet Louis-sal. Mást nem is mernék tenni, finoman kell adagolnunk nekik a kettőnk viszonyát, s mivel kézen fogva már láttak minket, így ezt biztonságos zónának vélem találni.
- De nem maradtok menedzser nélkül – folytatja izgatottan a mondókáját Kira, így újra felé nézek. – A menedzsment és én is ajánlom Őt, és ha megfelel Nektek is, akkor már írhatjátok is a szerződést.
- Hány hónapra? – kérdezem automatikusan, hiszen azért ez se mindegy. Kira-t amúgy egy évre szerződettük, ami végül is egy hónap múlva járna le, ám mi nem igen szándékoztunk leváltani Őt. Na de, ezt már nem mi döntöttük el. Tényleg kedveltük Kira-t, elismerésre méltó a végzett munkája, nem is csoda, hogy ilyen sokáig kértük az együttműködését, mivel azért igencsak sok idő az egy év ebben a szakmában.
- Három hónapra, egyenlőre –válaszol immár tárgyilagosan Kira, majd folytatja: - Elég régóta ismerem, dolgozott egyéni előadókkal és bandákkal is. Több műfajú zenészeknek az útját is terelgette még gyakornokként, legyen az: Tokio Hotel és a Jonas Brothers.
- Mindkettő eltűnt a médiából – jegyezzük meg egyszerre Niall-el, ám Kira gyilkos pillantása miatt nem pedzegetjük tovább.
- Utolsó munkaadója a The Rasmus volt. – Ohó! Őket szeretjük!
- Azok kik? – ráncolja össze szemöldökeit Harry, és én rögtön rácsapom a homlokomra a tenyeremet. Harry a holdon él. Ez már biztos.
- Együttes – mondja bő szavúan Kira, amire egy elismerő arckifejezéssel és bólogatással reagálok. Szerintem sokat segített ezzel tudatlan bandatársamnak. – A lényeg, hogy jól csinálja a dolgát, és nagy szerencsétek van, hogy most épp szabad. Én csak Őt ajánlom.
- És hogy hívják? – Louis jogos kérdésére mi is kíváncsian kezdjük el fürkészni menedzserünk, akarom mondani: ex-menedzserünk arcát.
- Bobbie Cross.

Részlet az 1. évad 6. fejeztéből...Mielőtt visszaírhattam volna hőn szeretett Louis-omnak, egy férfi kéz óvatosan a hátamhoz ért, aminek okán kicsit fölrezzentem.
- Zoé? - mosolygott rám érdeklődően egy magas, barna hajú férfi és leült mellém.
- Szia Bobbie - mosolyogtam vissza a várt személyre. - Köszönöm a meghívást.
- Ugyan - legyintett, és egy hosszas beszélgetésnek kezdtünk neki. Két frissítő alatt kérdezte meg az elmúlt évek eseményeit, hogy mik történtek velem, majd a szokásos "Emlékezzünk vissza a közös múltúnkba", ami valójában nem sok, hiszen csak 3 éve ismerem a londoni belvárosból. Ő akkor volt egyetemista, amikor én gimis, s akkor jöttem vissza két év után Angliába. "Első találkozásunk" lehetett vagy két órás, majd újabb három találka után nem hallottunk egymásról. Egészen a mai napig.
Éjfél környéke lehetett amikor elhagytuk a bárt és a lakása felé vettük az irányt. Az utcákon alig voltak, amit nem csodálok hiszen nagyon hideg volt. Kapaszkodva próbáltam a kabátomban melegebb időjárást varázsolni magamnak, de a csupasz lábaim miatt ez szinte lehetetlen volt. Kellett nekem ezt a rövid ruhát felvenni, gondoltam kissé fújtatva. De legalább magam mellett tudhattam a határozott léptekkel ellátott férfit, aki unszolásomra az új munkáját taglalta mindezek alatt.
- Feljössz? - állt meg egy modern ház kapujánál és mosolyogva fordult felém.
- Ha nem gond, inkább haza mennék - mosolyogtam vissza, de láttam az arcán, hogy nem erre számított. Most komolyan mit gondolt?! Hogy beugrok hozzá az ágyba? Bár a narancssárga rúzsomat használtam, ami nálam ezt jelenti, és nem egészen 4 órával ezelőtt bevallom ezt terveztem, de úgy éreztem, most ki kell ezt hagynom.
- Hazakísérjelek? - próbált még mindig mosolyogni, de szerintem legszívesebben már rég bement volna az ajtón. Egy kedves fejrázással jeleztem, hogy nyugodtan hagyhat egyedül a hazavezető úton, és egy búcsú öleléssel köszöntünk el.
Hazaindultam. Nem tudom miért, de ez alatt a négy óra alatt mintha egy teljesen más emberrel beszéltem volna, nem pedig azzal a helyes és félénk 22 éves sráccal akivel én ismerkedtem meg először. Tudom, hogy változunk de ennyire?...