ll. 14. fejezet(44.)

Ahoy! <3
Itt az új rész, kivételesen ahogy ígértem. Köszönöm ismét az eheti díjakat! :]
A fejezetről annyit, hogy két visszaemlékezés is lesz, az egyiket egy régebbiből raktam bele, a másik pedig egy olyan, amit még Zoé amnéziájának idején sokak kérték a folytatását. Nos, itt van, remélem elnyeri a tetszéseteket. :]
A következő részről még annyit, hogy próbálom feltenni majd az újat, de mint például a héten: nem tudtam net közelben lenni, mivel elég ritkán vagyok itthon, ha meg nem vagyok épp a mostoha-unokatestvéremmel, akkor a nővérem is itt van, így a netbookját se tudom elcsórni, hogy írhassak. De igyekszem kicsalni Tőle, és a jövőhéten ha más nem, majd az ismét kinyílt könyvtárból felteszem. :]
Jó olvasást!
Puszi, Tyra

Zoé:
Kimondtam. Ha viccelt is, én nem. Innentől kezdve nincs visszaút, most nincs.
Egymás tekintetét állva nézünk a másikra, a köztünk lévő távolság jó, ha 20 cm. Arcáról nem tudok leolvasni semmit: nem is ledöbbent, de nem is vidám. Olyan semleges… Ó, de még az sem!  Megőrjítesz Louis, gondolom magamba és nagyot nyelve tanulmányozom a kék szemeit, mely most máshogyan csillognak, mint azok szoktak. Louis végül hosszan lehajtja szemhéját, majd gyorsan kifújja a bent tartott levegőt és megtöri a kettőnk közti némaságot.
- Szóval szeretsz?! – kérdezi hitetlenkedve és enyhe gúnnyal a hangjában, aztán elfordítja az arcát. Lemondó fejrázással a padlót kezdi el fürkészni, én pedig még mindig előre nézve összeráncolom a szemöldökömet. Hiszen most mondtam, fakadok ki ismét csak magamnak.
- Nem hiszed – állapítom meg keserűen és gépies bólogatással rejtegetem a kiülné készülő csalódottságomat. 
- Nem – rázza meg a fejét és ismét elém lép. Csőlátásomat megszakítva meggyötörten pillantok fel újra rá. Fel kellene adnom, fut át az agyamon hirtelen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vetem is el ezt az ötlet. Már nem futamodhatok meg! De hogyan győzhetném meg Őt, ha már eljátszottam felette a bizalmamat vagy az esélyemet?
- Louis… - suttogom és bátortalanul felemelem a fejemet, hogy állhassam a most már kíváncsi szempárt. Magabiztos oldalamat képes bármikor lerombolni, ám mellette nem szégyellem a gyengeségemet. – Én nem… Én nem szoktam hazudni – bököm ki végül. Louis szemöldökei felszaladnak, vonásai ellágyulnak, és tisztán le lehet olvasni róla, hogy valamin erősen kezd el gondolkodni. Olyan, mintha valamire rájött volna, vagy megértett volna valamit.
- Louis én… - kezdek bele ismét, ám azonnal megszakít benne. Ujját finom szám elé helyezi és csitítani kezd, miközben észreveszem, hogy ujjbegyével megérintett felületet nézi és az én lélegzetem is felgyorsul. Mutatóujját elsimítja onnan, tenyerét arcszélemhez csúsztatja, ezzel a mozdulattal pedig felemeli az arcomat. Ha eddig nem is, most már teljesen rabul ejt érintése és tekintete egyaránt. Lassan lehunyom a szememet, mellyel csillapítani akarom a nyugtalan lelkiállapotomat. Bőrömön megérzem forró leheletét, majd nem sokára puha száját is… Ám meglepetésemre nem a számon! Homlokomra hosszú puszit nyom, amitől a gerincem vonalán végigfut a jóleső borzongás, majd elveszi onnan ajkait és homlokát dönti oda. Mindketten lehajtott szemhéjakkal hallgatjuk a másik levegővételét, a másik szívdobogását, amik még a hangos zene ellenére is tisztán kivehetőek. Fedetlen derekamon ekkor megérzem mindkét karját, és bőröm felhevül érintésétől. Testünk ennek következtében találkoznak, a kiáramló levegője a számra tódul, s ettől csak még inkább késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam Őt. Viszont nem teszem… Egyelőre megelégszek annyival, hogy karjaiba zárt, hogy Vele lehetek. Már ennyitől is szerencsésnek érzem magam, mert tudom, hogy ez többet jelenti, mintha egy barátot vagy testvért ölelne. Mert érzem, hogy törődik velem...

Az időérzékemet teljesen elvesztettem mellette – főleg így -, végül kissé eltávolodunk, mely igazából nem is nevezhető távolságnak, most mégis fájdalmasan messze érzem magamtól ezzel a pár centivel. Karjai továbbra is derekamnál ölelnek, olyan mintha már soha nem akarna elengedni – amit persze nem is bánok -, kék szempárjával újra arcomat kezdi el tanulmányozni, majd egyenesen az én szemembe néz. Érzem, ahogy vér tódul össze a bőröm alatt, amitől csak még jobban elszégyellem magam. Hisz olyan rég pirultam már el! - gondolom magamba, ám fejemet elfordítani nem tudom – és nem is akarom -, így lányos zavarral rámosolygok az előttem álló fiúra, és csak reménykedhetek abban, hogy nem veszi észre a testi reakciómat, amiért minden bizonnyal Őt hibáztathatnám.
- Zoé elpirult? – kérdezi kétkedve, ám szája sarkában azért a pajkos mosolya ott virít.
- Nem! – vágom rá egyből, mellyel még talán menthetem a menthetőt, viszont felvont szemöldökeiből lekövetkeztethetem, hogy ezzel nem sikerült meggyőznöm. – Csak kipirultam a melegre – érvelek dacosan és megrántom vállaimat, amivel igyekszek visszaszerezni talpraesett énemet.
- Nincs is meleg – vigyorog diadalittasan Louis és járomcsontom mentén hátrahúzza kezét, s egy kósza hajtincsemet fülem mögé tűr. Ezzel azonban csak még inkább kiszolgáltatottnak érzem magam, mégse törődök már vele. A két éves ismeretségünk alatt megismerhettem a vidám melletti komoly oldalát is, ám a mostani teljesen új számomra, amitől csak még jobban érdekelni kezd: milyen is valójában Louis Tomlinson. Louis Tomlinson milyen is akkor, amikor szerelmes. Még pedig belém… Már belegondolni is ijesztő, mégis kellemesen fura érzés fog el.
- Nem megyünk ki beszélni? – kérdezek rá határozottan hozzá hajolva, és egy pillanatra megremeg a lábam a megcsapó illatától. Torkomat megköszörülve és pár mély lélegzet után sikerül erőt vennem magamon és hátrébb húzódni, hogy láthassam arcát. Apró, de annál kedvesebb mosollyal bólint, kezét hátamra viszi, és úgy indulunk a hátsóbejárathoz, miközben felnyúlok a fogason felakasztott kölcsönkabátért és alkaromra csúsztatom, hogy annak felvevésével ne szüntessem meg az érintését. Louis előttem készségesen kitárja az ajtót, amit halkan megköszönök és ezzel egy időben arcomat megcsapja a kinti levegő, melynek hőmérséklete a nyár ellenére, az éjjeli órák miatt igencsak hűvös. Bőrömön azonnal végigfut a hideg, s testemnek könyörgése a kabát iránt győzedelmeskedik, így a hátamról elvett tenyerének nyomát a vékony anyag takarja már el. Csalódottan konstatálom, hogy Louis nem szándékozik ismét érintésbe lépni velem, legalább is még nem. Beletörődve ebbe, kezdünk el sétálni a klub mögött, felfelé az utcák felé. Cipőm kopogása csupán a főhang, némán lépkedünk egymás mellett és valószínűleg mindketten a történteken gondolkozunk. Nem kínos a beálló csend, inkább tanácstalan. Egyikőnk se tudja, hogy hogyan kéne belevágni az eddig került témába. Mert az már világos, hogy szeret – amitől halvány mosoly ül ki arcomra - és én is szeretem Őt. De a média előtt eljátszott kapcsolat más, mint az igazi és bonyolultabb is! Fennáll a lehetőség, hogy összeveszünk és akkor az egész banda megsínylené a feszült légkört, míg a hamis párosunknál ez tejesen mindegy lenne, mivel barátokként könnyebben bocsájtjuk és felejtjük el a sérelmeket, mint a szerelmünkként. Viszont a kimondott szavakat már nem tudjuk visszaszívni, és én már nem is akarom. Túl sokáig rejtegettem és csitítgattam ezt, hogy miután végre felvállalom, ismét kezdjem előröl az érzések tompítását!
Jobb ötlet híján oldalra fordítom a fejemet és Louis arcát kezdem el fürkészni. Ő egyenesen előre néz, összevont szemöldökei arra engednek következtetni, hogy ugyanúgy, mint én: Louis is hasonló gondolatokkal küszködhet. Aztán hirtelen áttérek rózsaszín szájára és automatikusan harapom be alsóajkamat, nehogy megfontolatlan dolgot cselekedjek, amit most legszívesebben tennék: megcsókolni Őt.

- Mi az? – mosolyodik el Louis, ahogy véletlenül rám pillantva észreveszi, hogy egy jó ideje már bámulom Őt. A lebukás miatt ösztönösen viszem le tekintetemet a járdára és megrázom a fejemet, de nem csak azért, hogy neki is választ adjak ezzel, hanem hogy a késztetést is elhessegessem ez által. Ám Louis-t nem tudom ennyivel lerázni: kíváncsiságát felkeltve, vállaimnál fogva megállít, és maga elé fordít. Egyik szemöldökét felvonja és türelmesen vár rám. Valahogy úgy érzem, most nem a csókomra gondol, sokkal inkább, hogy én kezdjek bele a beszélgetésbe, végül is én hívtam ki Louis-t és nem fordítva. Nagy levegővétel után próbálom a legjobb oldalról megközelíteni azt a bizonyos témát.
- Nézd Louis, az egész olyan bonyolult –sóhajtok fáradtan. - Nem hiába vannak azok a „szabályok” vagy elvek a munkahelyeknél, hogy munkatársakkal nem kezdünk ki. Hisz ha két ember valami oknál fogva szakít, ez után a légkör már más lenne.
- Hol van az optimista gondolkodásod? – vág közbe hirtelen komoly arckifejezéssel, amitől kérdése számonkérés érzetét kelteti.
- Még megvan. Csak most jobban uralkodik a realista énem – válaszolok, állva a tekintetét.
- Zoé én nem csak „viszonyt” – veszi el egyik kezét a vállamról és körmöl macskakaparásokat a levegőbe -, szeretnék Tőled. Komolyan gondoltam mindent az elmúlt hónapok alatt.
- A fogadástól eltérően? – érdeklődök jelentőségteljes pillantással és most én vonom fel szemöldökömet.
- A fogadástól eltérően – erősíti meg határozottan. Arcáról elszántságot és őszinteséget tudok leolvasni, amitől én csak még jobban elbizonytalanodok.
- És most mihez kezdjünk? – érdeklődök kétségbeesetten és egyben halkan, hogy ezzel is jelezzem:  tanácstalan vagyok. Louis csak mélyen szemeimbe néz, már szinte úgy érzem teljesen belém lát, mégis állom a tekintetét. Ha tudná, hogy ezzel mennyire a hatása alatt bír…
- Azt mondtad szeretsz, nem?! – kérdez rá a biztonság kedvéért Louis, mire szórakozottan bólintok.
-De.
- Csak ennyi a lényeg – tárja szét karjait. – Nem kell ide több indok ahhoz, hogy együtt legyünk – mondja, s félmosolya engem is mosolygásra késztet. – Mert én Veled szeretnék lenni – fűzi hozzá már halkabban.
Szájáról eltűnik az előbbi mimika és komoly arckifejezésével kezd el fürkészni. Szavai kissé ledöbbentenek, de belül szétvet a boldogság, hogy így gondolja. Legszívesebben nyakába ugranék, mégis át kell ezt még gondolnom.

Részlet I.évad 28.fejeztéből...Felettem van a világ egyik legaranyosabb sráca, aki kegyetlenül szép zöld szemeivel néz rám és várja, hogy reagáljak a feltevésére, miszerint azt akarja, hogy a barátnője legyek, pedig az imént mondtam neki, hogy rajta kívül más is tetszik. Ő pedig szemet hunyva e felett, kíváncsian fürkészi az arcomat és a válaszomat. Nem tudtok tisztán gondolkozni. A hívogató szája belezavar azon elmélkedéseimbe, amik általánosan arról szólnak, hogy mi lesz a bandával és, hogy elmondanánk-e ezt a srácoknak. Látszik rajta, hogy hezitálásom miatt bizonytalanná vált az arckifejezése és némi aggódást vélek felfedezni azokba az igéző szemekbe. Összezavarodottságomat növeli az is, hogy hirtelen eszembe jut Louis, és az az új érzés, ami mostanában elfog ha mellette vagyok. Viszont itt van Harry, akihez nemes egyszerűséggel oly szinten vonzódom, hogy azt már nem szabadna. Mit kéne tennem? Mi a helyes és mi a jó válasz, hogy nekem, Neki, és másoknak is jó legyen. De hiába töröm a fejemet, valószínűleg ilyen lehetőség nincs, sosincs, és hát miért is lenne?! Akkor az élet túl egyszerű lenne számunkra, amit lássunk be: nem érdemlünk meg. Nem akarom megbántani Harryt, és bevallom, vágyom a közelségére, de vajon tényleg nem zavarja, hogy más is elnyerte a tetszésemet rajta kívül? Mert számomra ez lehetetlen, ha eleve a kettőnk közti kapcsolat csupán tetszés, kedvtelés és vonzalom keveredése. Más eset, ha szerelem lenne köztünk, mert akkor természetes, ha valaki megtetszik nekünk, de úgyis a szerettünk mellett maradunk, mert sokkal erősebb a kapocs, mint az újonnan látott személlyel. Viszont így...
Képtelenség tisztán gondolkozni! De lehet, hogy nem is akarok kitisztultan elmélkedni! Lehet, hogy meggondolatlanul és kalandra vágyóan akarok cselekedni?! Magam sem tudom, de inkább az utóbbi nyeri el a tetszésemet, mély levegőt veszek és hagyom, hogy a szám magam helyett válaszoljon:
-Oké.

Fura, hogy akkor nem gondoltam át semmit, vakmerően vágtam bele a dolgokba, pontosabban egy eltitkolt kapcsolatban, most mégis döntésképtelen vagyok. Pedig Harry-t csupán kedveltem, Louis-t meg szeretem, és pont Nála vagyok bizonytalan.
Három hónap alatt változhat az ember, gondolkozok el, főleg amiken én mentem keresztül az elmúlt időszakban. A bátyám betegsége, családom eltávolodása, és végül ugyebár a tény, hogy „Te Jó Szagú Ég! Én több hétig amnéziás voltam!”. A mindig pörgős életemet élveztem, mert így időm sem volt azon agyalni, hogy mi is zajlik éppen körülöttem. De most végre lenyugodott minden… Martin állapota úgy tűnik javult, lelkiismeretem eltűnt azzal, hogy bementem hozzá és bocsánatot kértem, na meg azért is, hogy az utolsó kórházi hetében mindennap látogattam, mellyel ha nem is az egészet, de kicsit letörleszthettem az elmulasztott napokat. Szüleimmel pedig újra beszélek, s Márk mennyasszonyával is találkoztam – 2 év elteltével -, és most úgy érzem: rám férnek a csendes hétköznapok. Csak annyi kell nekem, hogy a szokottnál kicsit nyugalmasabb legyen az életem. Egy új kapcsolattal ez pedig lássuk be: nem lehetséges. Egyszerűen elfáradtam, ennyi! Nincs több indokom, csak ez, hogy elkerüljem az összeomlást, a végleges kimerültséget. Sok volt ez nekem… Még nekem is!
- Én csak elfáradtam – mondom ki elkeseredetten és meggyötörten a legfőbb gondomat. Louis halvány mosolyával, még mindig vállamat fogva von magához és ölel meg. Szememet lehunyom, arcomat mellkasába fúrom, és hagyom, hadd kerítsen magába a hirtelen megcsapó biztonságérzet.
- Mennyünk haza – szólal meg pár másodperc után, majd hajamba belepuszilva elválunk egymástól, majd sétálni kezdünk a kivilágított utcákon lassan, csendben és főképp nyugodtan... 

Zayn:
Gyönyörűen zöldellő pázsit, mely még ránézésre is selymesnek látszik, sőt, szinte már késztetést érzek arra, hogy cipőimet levetve, mezítláb élvezzem ki a puha érintését.
Tökéletes, gondolom magamba és rá pár pillanattal később, egy gyomromban keletkező késztetést ki is engedek rá. Kesernyéssé válik szám íze, aminek szélét kézfejemmel törlöm meg. Bár nem túl kellemes a még mindig torkomat kaparó inger, közérzetem egy fokkal javul, és ezen felbuzdulva előrehajolásomból felegyenesedek.
- Harreh? – nézek körbe kissé elfátyolosodott tekintettel és az említett személy keresésére indulok. Az előbb még itt volt, mondom magamba és botorkálva kóválygok az egyik téren. Vagy parkban?
- Harry? – próbálkozok ismét, de már kétségbeesetten cseng a hangom, végül elkeseredve vetődök le az egyik üresen álló padra. Tenyeremet arcomba temetem, és úgy könyökölök rá a térdeimre. Eltűnt Harry, állapítom meg, de nem is ettől vagyok kiborulva, sokkal inkább attól, hogy Márk is. Hiszen Ő utána jöttünk ki a klubból.
- Engem mindenki elhagy – duruzsolom kezembe a bánatomat, és fújtatok egyet.- Zayne! – sikkant fel valaki, s ijedten veszem el a látásban akadályozó kézfejemet, és nevemet - vagy legalábbis becenevemet - kiáltó személyt kezdem el szememmel kutatni.
- Harreh! – pattanok fel vigyorogva és az eléggé ingatag barátommal széles karkinyújtással borulunk egymás nyakába.
- Markus! – üvölt fel Harry szorosan a fülem mellett ismét, amitől összerezzenve kapom oda a kezemet, a már sípoló hallószervemhez. Dühös fejjel, gyilkos pillantásokkal fejtem ki magamat öleléséből, aki nem törődve arckifejezésemmel, bárgyú mosolyával mereng el a vállam fölött. Sóhajtva és egyben kelletlenül fordulok meg, hogy rájöjjek ki az a „Markus”: szemeimet meresztve nézek a félhomályban, míg meglátok egy alakot. Pontosabban Márkot. Győzedelmi kurjantással iramodok meg felé, miközben Harry karját fogva húzom magam után, s bár több lábbotlással ugyan, végül csak a vőlegény elé érkezünk. Hangos levegővétellel vonjuk magunkhoz a megszeppent Márkot, majd Harry hörgésekor ismét eltávolodunk. Boldogan cikázik tekintetem a két elveszett bárányra, aztán megszédülve leülök a földre. Vagy fűre. A felismerés idejekor azonban gyorsan fel is pattanok, ami miatt lefejelem az utcai lámpát.
- Mi van? – érdeklődik mélyített hangon Harry, és megpofozza az arcomat. Meghökkentve nézek rá és értetlenkedve kezdek el hápogni valamit. Végül lenyugodva azon gondolkozok, hogy a csattanást hallottam, tehát tényleg megütött, de az égető fájdalmat még nem érzem. De durva!
- Lehánytam a füvet – válaszolok kaján vigyorral, kizökkenve a gondolatmenetemből és Harry is felröhög. Na jó, inkább röfög…
- Itt? – kíváncsiskodik immár összeráncolt szemöldökökkel a göndör fejű.
- Most hogy mondod… - merengek el és végigsiklok a szememmel a zöld gyepen, majd újra felé fordulok: - Nem – jelentem ki határozottan, és szinte megbabonázva nyúlok a kunkori hajához. Durcásan csapja le karomat, mire én is sértődést fogadva újra leülök a fűre. Összefont karokkal észlelem, hogy Márk is helyet foglal mellettem.
- Te Márk Zane Thomson vagy – ámuldozik Harry, és Ő is csatlakozik körünkhöz.
- Na ne mond – horkant fel a név tulajdonosa.
- Várj! – mutatja fel ujját időkérés gyanánt Hazza, és most már a homlokát is összeráncolja. – Az öcséd Martin Zack Thomson.
- Eddig stimmel – mondja unottan Márk és elnyom egy ásítást, míg én kíváncsian várom, hogy hova akar kilyukadni bandatársam.
- A húgod meg Zoé McKey Thomson.
- Helyes észrevétel – bólogat megállás nélkül Márk, és megvakarja az arcszélét.
- A fiúknak, vagyis Neked és Martinnak „M” betűvel kezdődik a neve, utána „Z”-vel, Zoénak meg „Z”-vel és utána „M”-mel.
- Anya ötlete volt – mondja magyarázatképp és megvonja a vállát. Ezután csend borul közénk. A tücskök idegesítő ciripelése hallatszik, semmi más. Mind magunk elé bambulva élvezzük az öntudatlan állapotunkat.
- Amúgy… - töri meg a némaságot Harry, s rákapom a tekintetemet -, Zoé mindig ilyen… ilyen…
- Önfejű? Talpraesett? Idegesítő? Hiperaktív? Hülye? – sorolja fel segítőkészen bátyja a hiányzó tulajdonságokat, de mindre megrázza a fejét Harry. – Akkor?
- Kiskorában is ilyen erősnek mutatta magát? – kérdezek rá inkább én, és kíváncsian Márk felé fordulok.
- Jó hogy. Legkisebbként és egyedüli lányként mindig meg akarta mutatni, hogy attól még, hogy Ő a gyengébbi nemhez tartozik, Ő nem gyenge – válaszol komoly hangon. – Tudjátok… Mindkét család, mármint anyai és apai részről is a fiú gyerekeket helyezik előtérbe… Úgy mond. A legjobb kifejezés az az, hogy hagyományőrzőek. Példaként itt vagyok én. Mint elsőszülött fiú, kötelességem tovább vinnem a családi céget. Pedig utálok ügyvéd lenni, s most egy nagymenő irodában robotolok naponta, hogy előbb beszokjak, majd 30 évesen mehetek át Apánk ügyvédi irodájába. Márknál ugyan ez van, főképp a magyar nagyszülők és az angol nagyink akarata miatt jelentkezett az orvosira. Zoénál pedig… - itt elhallgat egy percre, majd torkát megköszörülve folytatja -, nos mint lány, nem különösképp foglalkoztak a taníttatásával vagy a jövőjével. Tudni kell, hogy Anyának van egy bátyja, s náluk is ugyan ez a felállás volt, csupán Anya beletörődött sorsába. Kiskorától kezdve azzal traktálták, hogy nőként a háztartást kell vinnie és gyerekeket szülnie, majd nevelnie. Zoé pedig ezt nem akarta. Képtelen volt elfogadni azt, hogy megszabják neki mi a helyes, hogy mit tegyen, és hogy Ő is megfeleljen a szexista elveknek. Így már kiskora óta törtetett, gyengeségét elrejtette és saját erejéből küzdött, hogy elérje amiben hitt. A zongoraleckéit apai nagyapánk – tudjátok, aki kubai születésű – fizette, a családból rajtunk kívül Ő támogatta csak Zoét. Pedig náluk is így tartotta a családi szokás, ahogyan a nagyijaink családjánál, viszont Ő látta benne azt, amit senki más. Azt, hogy Ő képes arra, hogy megállja a helyét a férfiak világába. Gitározni amúgy magától tanult meg – jegyzi meg még mellékesen, majd folytatja: - Aztán amikor Zoé 16 évesen leérettségizett, apáék ennek csak örültek, hiszen így nem kellett nekik tovább a tanításával foglalkozni. Szerintem Zoé amúgy e miatt is utazott ki Párizsba, Raul-hoz. Ott bárki lehetett. Csak hát nem számítottunk arra, hogy Franciaországban boldog lesz, s mi még korábban beneveztük az X-Factor-ra. – Márk ismét megáll, kicsit elhúzza a száját , valószínűleg az emlékek hatása miatt. – Hah…Mondanom sem kell: szüleink nem repestek attól, hogy visszahívták Zoét, így titokban elvittük Martinnal Őt a válogatóra. Ez persze kiderült, amikor felhívták a szervezők anyáékat, hogy lányuk tovább jutott, de hála Miguel papának - a kubai nagyapánknak -, rábeszéltük Őket. És Zoénak sikerült, elérte álmait, legyőzte a két család szabályait és mi büszkék vagyunk Rá. Mi több már apáék is, persze csak az után, hogy végigment a szokásos pertavaly, de már megbékéltek azzal, hogy lányuk nem háziasszonyként fog kikötni. Viszont a magyar nagyszülők igencsak besértődtek és az angol nagyink is. De hát ez van – rántja meg a vállát végül, mi pedig elképedve ülünk tovább tátott szájjal. – Ó, jé! Süni! – röhög fel bárgyún, mellyel 180 fokkal változik meg viselkedése az előbbi komoly és hivatalos mesélésétől. Ledöbbenve és erősen magunkba gondolkozva hallgatjuk Márk kuncogását, vagy fel-fel kiáltását, amikor valószínűleg ujját a szúrós tüskékre nyomja.
- Azért az vicces volt, amikor angol nagyi ki akarta tagadni Zoét, mert csak Ő tudott franciául a családból, így Ő beszélt Raul anyjával, aki elújságolta, hogy Zoé-ékra rányitott – kuncog fel rosszmájúan Márk, mire ismét letaglózva kapjuk felé a fejünket, s nagyokat pislogva meredünk rá. – Mi van? – tudatja arcunkra pillantva -, A nagyi szeret túlozni és drámázni. Nem gondolta komolyan, csak meglepődött, hogy már nem házasság után „közösülnek” – mutatja a levegőbe a macskakaparásokat -, a fiatalok. De igazából a két család nagyszülei voltak egyedül kiakadva, hogy „meg lett rontva, így már nem lehet házasítani” és a többi… Viszont miután hazarepült Angliába, már akkor senkit se érdekelte ez, nagyi is lecsillapodott, egyedül csak mi Martinnal cseszegettük tovább ezzel – vigyorodik el kajánul, majd nosztalgikussóhajtással felpattan, ami először sikertelennek bizonyul, végül csak megáll a két lábán.
- Hova mész? – rázza meg a fejét Harry, valószínűleg azért, hogy kizökkenjen az elmélkedéséből és Ő is ugyanúgy cselekszik, mint az imént Márk: feláll mellé. Harry-be kapaszkodva én is követem példájukat, s miközben nadrágomat porolom le, addig Márk válaszol:
- Megyek Kylie-hoz.
- Ő a menyasszony, ugye? – kérdezi bizonytalanul Harry, és összeráncolt szemöldökeivel jelzi, hogy nem biztos az emberek besorolásában.
- Ő az – mosolyodik el szeretett teljesen, ami miatt én is így teszek, látván a csillogást szemeiben, ami amúgy kísértetiesen hasonlít Zoé kék szemeire.
- És most hol van? – érdeklődök, ami után egy sokat sejtető vigyorral átdobja karját vállamon, a másikat pedig Harry-én, és így kezdünk el csoszogni a téren. Vagy parkban...
- Épp otthon van, neki holnap lesz csajos estéje.
- Haza akarsz menni? – ámuldozik Harry és szemei is kiguvadnak, hogy fokozza a ledöbbenés szintjét.
- Igen. Az asszonyhoz – röhög fel Márk, és mi is megjutalmazzuk felszólalását egy nevetéssel.   Ezután ismét magunkba merengve botorkálunk tovább a térről… vagy a parkból kitérve. Néhány autó suhan el mellettünk, utunkat az utcai lámpák és a holdfénye segíti. Talán hajnali egy vagy két óra környéke lehet, a házak ablakai sötétek, rajtunk kívül nem igen van mozgás a járdákon, így hát bátran szedjük a lábainkat egymásba kapaszkodva.
- Amúgy…- zökkent ki Márk hangja, mire fáradtan felé pillantok -, Tudjátok, hogy hol lakom?

1 órával később…

Gyerekeket meghazudtoló módon kezd el Márk örülni a lakásukat meglátva, ami miatt csak még jobban Zoéhoz tudom hasonlítani. Levakarhatatlan vigyorral az arcán ereszt el szárnyai alól minket és futni kezd az épület előtt húzódó alacsony, zöld sövényhez, ami egy kiskaput fog közre. Lassan mi is utolérjük Őt, hívogató kézmozdulataiból felbuzdulva mi is átlépjük a bejárót, és a már kulcsaival babráló Márk mögé lépünk.
- Valószínűleg még fent van, azt mondta, hogy megvár, míg hazajövök – tudatja velünk, igazából olyan figyelmeztetéskép, miközben elfordítja a zárat és azzal a mozdulattal be is tolja az ajtót. Hiába közölte, hogy ébren van menyasszonya, minden bizonnyal a szokás miatt: csendben tessékel be minket az előszobába, ahol már a felkapcsolt villanynak hála nem esünk orra. Kérés nélkül cibáljuk le Harry-vel magunkról a cipőinket, majd kissé feszengve próbáljuk kitalálni, hogy melyik helységbe is tűnhetett el a házigazda.
- Öhm… - reszelem meg a torkomat, amolyan figyelemfelkeltésként -, Márk? Hol vagy?
- Ki van ott? – kérdezi meglepetésünkre egy meglehetősen ismerős női hang, és az egyik szobában hirtelen felkapcsolt lámpa miatt odakapjuk tekintetünket. A lakás feltérképezése helyett inkább a küszöbön álldogáló lányt kezdjük el tanulmányozni, ám lesokkolva konstatálom, hogy én Őt ismerem.
- Zayn? – szólal meg ismét a kikerekedett szemekkel álló lány, én pedig csupán egy hatalmas nyelés után kérdezek rá a személyazonosságára: 
- Lena?

Zoé:
Csukott szemekkel ráncolom össze a szemöldökeimet a telefonom éles hangjára. Tüntetőül szorítanám arcomhoz a kezemet, ám a lepedővel fedett ágy helyett egy sokkal puhább dolgon siklik végig a tenyerem. Tudatomig nem is jut el rögtön ez az információ, sokkal inkább akkor döbbenek rá, amikor fejem és végül is bal oldalam alatt mocorogni kezd valami. Vagy éppen valaki. Szemhéjamat a másodperc törtrésze alatt nyitom fel, aminek köszönhetően a félhomályba burkolt szoba tárul elém. Félve emelem fel fejemet, majd nyakam elcsavarásával meglátom alvótársam személyét. Ugyan, ki más lehetne a szuszogás tulajdonosa, mint Louis?! Akinek mellkasa úgy látszik tökéletesen megfelelt párnaként. A telefonom azonban továbbra sem szűnt meg csengeni, így amikor egy óvatos mozdulattal leemelem lábamat Louis-ról, s a másik oldalamra fordulok, derekamat ölelő karja akadályoz meg a készülék elérésében, mely az éjjeliszekrényen rezeg egyfolytában. Gyorsan Louis-ra sandítva csekkólom le, hogy nem-e ébred fel, viszont az egyenletes légzéséből lekövetkeztetem, hogy oly szinten mélyen alszik, hogy se a ficánkolásom, se Bob Marley szólója nem zavarhatja meg álmát. Ügyes mozdulatokkal bújok ki biztonságot nyújtó öleléséből, óvatosan megpördülve kaparintom meg sebesen a zajforrást. - Mond – suttogom képernyő megnézése nélkül, ám mielőtt kisasszéznék a közös házunkban lévő szobám ajtaján, Louis felül és megrázza a fejét, hogy jelezze: felesleges kimennem.
- Márk Nálad van? – érdeklődik Martin, s ha nem ismerném bátyámat, lemerném fogadni, hogy aggódva kérdezte ezt.
- Nem – válaszolok egy ásítás kíséretében, majd lapos pislogásaim helyett kiguvadnak a szemeim. – Hol van Márk?
- Ugyan ez érdekel engem is – mondja flegmán, amitől a legszívesebben fejbe csapnám. – Na mindegy, most megyek szi…- Ha leteszed – vágok közbe morogva -, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért – fenyegetőzök meggondolás nélkül, ám nem érdekel, hogy Louis furcsállóan méri végig agresszív arcomat.
- Nyugi már. Márk nagyfiú, nem kell játszanod az anyát – rendez le lomhán, mi több még lekezelően -, biztos jól van. Csak kíváncsi voltam, mert már nincs itt a klubban. Ennyi! Feküdj szépen vissza, és felejtsd el, hogy hívtalak. Szép álmokat Tücsök! – Megszólalásomat elkerülve, azonnal megszakítja a vonalat, így csupán magamba fortyogva teszem vissza eddigi helyére a telefonomat, majd fujtatva levágódok az ágyra, ami miatt még pár apró ugrást intézek a rugóknak hála.
- Mi történt? – kúszik mellém Louis, s úgy ül le, hogy míg egyik lábát a padlóra helyezi, a másikat maga alá tűri és félig felém fordulva, kíváncsian fürkészi arcomat. Ettől a gondoskodó kérdésétől, ettől a mozdulatsorától azonnal elszáll minden sértődésem vagy aggodalmam, és ismét magába kerít a nyugodtság. Olyanféle nyugodtság, ami csak Louis közelségekor érzek. Ami nélkül elképzelni se tudnám az életemet, ami nélkül képtelen lennék tisztán gondolkozni. Hisz mellette nem zűrzavartság van, egyáltalán nem. Mellette minden egyszerű és harmonikus. Pont, amire nekem valójában szükségem van… Rá van szükségem…
- Te történtél – válaszolok halkan kérdésére, fejemet felé fordítom és fáradt, de annál őszintébb mosollyal nézek az összevont szemöldökökkel ülő fiúra. – Szeretlek Louis. Ennyi történt – rántom meg lomhán a vállaimat, mellyel csak még inkább azt az érzetet keltetem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondtam volna ki, mintha ez lenne minden kérdésre a normális válasz. Nem tudom miért, csupán késztetést érzek arra, hogy tovább taglaljam gondolataimat: - Három hónappal ezelőtt jöttem erre rá, de mégse mondtam el Neked. Talán a visszautasítástól, talán az eddigi kapcsolatunk miatt, a lényeg, hogy nem tettem. És ezt eltitkoltam, elrejtegettem, hogy ne derüljön ki. Sok lehetőséget emiatt elhalasztottam, és most, mikor valószínűleg a legnagyobb esélyem van arra, hogy Veled legyek, ismét elmenekülnék előle… Előled... Megértem, ha már eleged van abból, hogy nem vagyok határozott, miközben én az vagyok, Te is jól tudod. Viszont ilyen helyzetekben képtelen vagyok talpraesetten viselkedni. Viszont képes vagyok bármikor beléd szeretni, és erre akkor jöttem rá, amikor még amnéziám volt és este beszélgettünk. Jóformán alig ismertelek, mégis a személyiséged, a jószívűséged teljesen levett a lábadról. Emlékszel arra az estére? – kérdezem, mire némán bólint.

- Gyönyörűek a szemeid – mondom, ahogy teljesen megbabonázva nézek a kék szempárba. Mosolya engem is mosolygásra késztet, valamiért muszáj alaposan tanulmányoznom arcvonásait. Olyan tökéletes, gondolom magamba és alsóajkamat beharapva nézem Őt tovább.
- Mesélj valamit magadról – kérlelem izgatottan, ahogy immár mindkét lábamat felhúzom a kanapéra.
- Magamról? – Pislog nagyokat Louis, mire türelmetlen bólintásokkal válaszolok. Amolyan minden mindegy alapon belevág a mesélésbe.
Olyan jó hallgatni, hogy mennyire szeretetteljesen beszél családjáról, anyukájáról és húgairól, sőt: a fiúkat, ezt a négy őrültet is testvéreiként sorolja be, pedig tudtommal nem azok, mégis amilyen beleéléssel mondja, egy percig se kételkedek szavaiban. Őszintén cseng a hangja, bármit is mondjon. A meseszép szemei is máshogyan csillognak. Most szinte ragyog, míg - mondjuk a sima érdeklődési köréről beszélt - akkor csupán beleélte magát.
Minél tovább függök az anekdotáin, annál jobban érzem, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodtság fog el mellette. Vagy ez egy alapdolog? Lehet, hogy még csak nekem új? De nem… Valamiért azt hiszem - vagy legalábbis azt akarom hinni -, hogy erre csak Ő képes. Miért?
- Mi milyen viszonyban voltunk a másikkal? – vágok közbe kérdésemmel, ami nem kicsit lepi meg a félbeszakított Louis-t. Értetlenkedve ráncolja össze a szemöldökeit, majd ennek hangot is ad:
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy mi barátok voltunk, igaz? – Második kérdésem után arcvonásai ellágyulnak, majd lágyabbá, barátságosabbá válik arca. Kissé nosztalgikus mosoly suhan át rajta, s hangja is halkabb lesz.
- Igen, barátok voltunk. Nagyon szoros, szinte már testvéri. – Laposakat pislogva nézek rá, s Ő lassan megsimítja arcszélemet, majd hozzáfűzi: - Eleinte.
- Hogy-hogy? – érdeklődök egy ásítást elnyomva, és kezének simításával lehunyom a szemeimet. – Összevesztünk?
- Ezt nem kifejezetten így mondanám, inkább történt valami, ami miatt már nem tudtalak testvéremnek tekinteni – válaszol már szinte suttogva.
- Amúgy… - kezdek bele, ahogy egyre komótosabban veszem a levegőt -, Olyan furcsa a múltamról hallani. Azt se tudom, hogy jó vagy rossz ember voltam, vagy azt, hogy kivel milyen kapcsolatom volt.
- Jó ember vagy, Zoé –  szól közben azonnal, s szám fáradt mosollyal hálálkodik Louis-nak, kicsit közelebb húzódok hozzá, de továbbra is becsukott szemekkel szívom be illatát. Ujjai az egyik hajtincsemet veszik közre óvatosan, amitől csak még álmosabb leszek. Arcomat mellkasába fúrom, amitől először teste megfeszül, majd karjával közbezár.
- Louis – motyogom már rekedtesen a pólójába, s csak a hümmögése után folytatom: - Ugye Te nem hagysz el sose? Bármi történjen is?
Az eddig hátamon végzett simogató kézmozdulatában megáll, csend uralkodik az egész szobában, a többiek már valószínűleg rég alszanak, és talán nekem is ideje lenne lefeküdnöm, mivel holnap Zayn-vel kell bemennem a kórházban. Miközben ezen gondolkozok, Louis tenyere újra fel- és le kezd el járni és hajamba belesuttogva válaszol az előbbi kérdésemre:
- Soha nem foglak elhagyni.

- Még emlékszem, hogy szörnyen késztetést éreztem akkor valamire – ránt vissza Louis hangja a múltból, majd kíváncsian felvonom a szemöldökeimet és oldalra biccentem a fejemet.
- Mi volt az?
- Meg akartalak csókolni – mondja habozás nélkül, ahogy egyenesen rám szegezi a kékszínű szempárját. Meglepődésem miatt visszabillentem fejemet eredeti pozíciójába és nagyokat pislogva gondolkozok azon, hogy mit is kellene erre reagálnom. Ám mielőtt bármit is tehetnék, Louis lassan közelít felém, előrehajol, azonban megáll pontosan az arcom előtt. Forró leheletétől kiráz a hideg, szemhéjamat lehunyom és epekedve várom, hogy behozza az utolsó centiket is. Szerencsémre nem marad el ez se sokáig: pillanatokon belül megérzem puha száját az enyémen. Finoman kebelezi be alsóajkamat, kezem pedig életre kell ennek következtében. Nyaka köré fonom óvatosan karomat, míg nyelvének bebocsátást engedélyezek. Félve érintjük a másikat, még csak most fedezzük fel egymást úgy igazán. Szánk azonban tudja a dolgát: csókunkban érzékien mozognak, s amikor derekamon megérzem kezének nyomatát, testünk között maradt távolság is megszűnik. Szinte már éget a bőröm az érintése miatt. Mellkasunk össze-össze ér, ahogy levegőhöz próbálunk jutni, ám az eltávolodást még csak futólag sem vetjük fel ötletként. Szomjazva másikra, egymás karjai között zárjuk ki végre a körülöttünk lévő világot, és csak a szívem hangos dobogását hallom és csupán Őt érzem. Ajkaimmal bizonyítok, Ő pedig elfogadja az érvelésemet. Nem kell ide több szó ahhoz, hogy megértessük magunkat a másikkal… Szeretem Őt, ennyi!