30. fejezet

És íme elérkezett ez a nap is: elkészült a 30. fejezet, ami egyben az 1. évad utolsó része is. Köszönök minden olvasót, minden megjegyzést, biztatást és kritikát. Sokat jelentenek nekem ezek a dolgok, és amikor elkezdtem a blogot, akkor meg se fordult a fejembe, hogy 39 rendszeres olvasóm lesz, na meg 14000(!) látogatóm. Annyira hálás vagyok, na de nem szaporítom a szót: jöjjön a 30. fejezet (amit mellesleg két részre bontottam, így holnap jön a 30/2. fejezet)... :]
Ja még valami: a második évad első része szombaton vagy vasárnapon lesz fent, hogy egy kicsit húzzam az idegeket. :DD

30. rész 
 Válaszok és választások I.

2 nappal később...
Louis:
-Zayn! Tesó, figyelj! Igen, nagyon remek, hogy találkoztál egy lánnyal, aki mellesleg nem egy őrült rajongó, de azért ez már beteges. Két napja csak áradozol róla, és félre ne érts, mi örülünk neked, de hahó(!) térj már észhez. Még csak egyszer találkoztatok.-csattan fel mellőlem Liam a kanapéról és hadonászva magyarázza a véleményét Zaynnek, aki tényleg, nem túlzok, a bizonyos Lena felbukkanása óta csak is róla beszél, hogy "Jaj, a szőke haja." meg "Olyan gyönyörű, fiúk... ezt nem csak úgy mondom, de eszméletlen szép" és még ehhez hasonló ömlengéseket mond minden egyes percben, és Zayn szinte kifordult magából ez idő alatt. A kemény és rossz fiút leváltotta a menthetetlen nyálas srác. Borzalmas.
-Csak úgy mondom Liam, hogy holnap fogunk találkozni újra szóval állításod, miszerint egyszer találkoztunk, hamissá válik.
-Holnap találkoztok?!-sivítok fel, és öklömet a számba teszem, mire Zayn csak kérdően rám néz, majd bólint.-Szuper akkor két hétig ezt fogjuk hallgatni...-fintorgok el és egyben meg is forgatom szemeimet, amit hősszerelmesünk nem túlságosan díjaz, és ezt nem is titkolja: teljes erejéből hozzám vágja az eddig ölében pihenő díszpárnát és az hangos csapódással érintkezik a mellkasommal. Fájdalmamnak hangot is adok egy kiáltással és keservesen megrázom a fejemet.
-Úgy látom itt nem látnak szívesen.-szipogok és felhúzom az orromat, miközben megfordulok a tengelyem körül. -Liam, hol van Zoé?-kérdezem előkelő hangon, de nem nézek hátra.
-Gondolom a szobájába.-hallatszik a válasz, és meg se köszönve azt, már szedem is a lábaimat a lépcsőn.
-Louis Őfelsége megérkezett.-közlöm, és az ajtót résnyire kitárom, fejemet pedig bedugom a keletkezett helyre.-Zoé?-ráncolom össze szemöldökömet, ugyanis a szobában senki se tartózkodik, csupán egy felnyitott laptop álldogál egymagában a gondosan megvetett ágy közepén, és innen nézve, mintha valami meg is lenne nyitva rajta. Az ajtót kinyitom annyira, hogy testemmel könnyedén beférjek és óvatosan az ágy szélére ülök, -hogy a számítógépet ne borítsam fel. Bár tudom, hogy nem illik, mégis kíváncsiságom jobban hajt, mint az ép eszem, így szemeimet a valószínűleg Zoé által írt sorokra szegezem, és buzgón olvasni kezdek.

...
...Mi is ez valójában? Jó kérdés Zoé...igazán jó kérdés...
Viszont választ NEM TUDOK adni, ráadásul ami a legrosszabb nem kérdezhetek meg senkit se erről, hiszen erre csak ÉN TUDOK válaszolni. TUDOK...milyen jó szó... Egyáltalán TUDHAT is egy ember valaha is ilyen kérdésre válaszolni?! Vagy egyáltalán bármilyen más kérdésre TUDHATUNK válaszolni? Mi, vagy ki dönti el, hogy mi is a helyes út. Magunk? Mások? Tetteink? Akaratunk? És még megannyi lehetőség... és kérdés... Csak kérdéseket TUDUNK feltenni, válaszolni nem. Pedig felkiáltójel kell, nem pedig kérdőjel...
...
...Gondolataink véget nem érnek, sose és semmikor. Sosincs egy perc, amikor agyunk ne tenne fel egy újabb témát, egy újabb végeredményre váró témát. Mindig történnek olyan dolgok, amik  miatt újra és újra rá kell, hogy vetemedjünk arra, hogy magunkba zárkózva gondoljuk át a dolgokat...
...
...Szeretem? Igen. Szerelemből? ... Választ kell adni, választ kell adni! Gyerünk már! De mi a válasz? Csak egyet kérek, csak is egyet, egyetlenegy dolgot: valaki mondja meg helyettem. Miért olyan nagy kérés ez? Miért emésztem magamat mindig, amikor engem ilyen aggályok sosem kínoztak. Sosem! Miért most, miért Vele, miért pont Velem? ......
...Milyen ember Ő? Elképesztő. Csodálatos. Példakép mindenki számára; mint tettei, mind belső tulajdonságai, mind érzései.
És mi van velem? Egy borzalmas ember vagyok... Míg Róla, és iránta való határozatlan érzelmeimről írok/gondolkodok, addig ott van a Másik. Másik... mintha besorolnám Őket. Pedig nem akarom(!), és lányok tízezrei lennének helyembe. Vagy Ő vagy Ő miatt. Egyik miatt azért, mert -bár nem nekem- de azt mondta érez irántam valamit. Legalább Ő tudja...Míg Ő  miatt pedig azért, mert együtt vagyunk, -bár nem nyilvánosan. De azért mégis... Kijelentette, hogy a barátom akar lenni, és én igent mondtam neki szinte kapásból. S míg ez egyszerűen ment, addig Őróla meg nem tudok dönteni, illetve vele kapcsolatosan. Érzek iránta valamit? Vagy mi ez? Mi van velem ha mellette vagyok? Miért fog el a gyengeség ha mellette vagyok? Mióta? Miért? ...
...
...Szeretem? Igen. Szerelemből? Nem.
Miért vagyok Vele akkor? Vonzalom. Kaland. Szeretet. És mi van a barátságunkkal? Legjobb barát a világon.
És mégis miért mondtam igent neki?
Talán nem akartam megbántani? Nem akartam. Vágytam valami újra? Vágytam. Nem gondolkoztam? Hát nagyon nem...
És most tapsold meg magad Zoé, mert akkor nem kellene ez az önmarcangolás, ha egy kicsikét is használtad volna az ép eszedet.
Szükségem van Rá. De nem mint egy titkos románc tagjaként. Nem is mint társként. Nem. Nekem a mindent odaadó barátságára van szükségem! ...
....
...Hogy mondhatnám el Neki ezeket? Azután hogy alakulna a barátságunk? Nem szerelmes belém, ennyivel könnyebb a helyzet. Hogy ezt honnan tudom? Ezt az egy dolgot tudom biztosan. Szemei csillognak ha rám néz, de látszik rajta, igen látszik rajta ugyanúgy mint rajtam: valaki máson gondolkozik. Mint én is...
...
...Válasz itt van a szemem előtt. Hála Neki. Ő ugyanúgy van mint én. Ő Szerelmes, de nem belém. Ismerem, jobban mint saját magát. Jobban ismerem Őt, mint saját magamat...
...
...Köszönöm Neki, mivel rajta keresztül rájöttem, ugyanúgy vagyok mint Ő.
Mert igen, szerelmes vagyok Belé. 


Mutatóujjamat finoman lefejtem az érintőpadról és szám elé teszem a sor befejeztével. Gondolatok hada támadnak meg, és hagyom, hogy elragadjanak magukkal...
Ezt Zoé írta? Még soha nem láttam egy írását sem. Olyan őszintén írta az egészet, és ez igenis az Ő érzéseiről szól. Zoé szerelmes. Szerelmes. És nem a barátjába. Nem, nagyon nem a barátjába. Másba, egy másik fiúba. Hogy is írta: aki érez is iránta valamit, hallotta de nem Tőle. Pont mint nálam...Én se mondtam el neki, hanem Harrynek...Vagyis... Ez...Úristen! Á...kivan zárva... Vagy mégse? Ha belegondolok egy kicsit, mi is lenne ha...esetleg... ezt Rólam írta. Mert akkor... Zoé is szerelmes belém?
-Ó, szia Zoé! Louis pont most keresett.-zökkent ki lehetetlen feltevésemből Liam hangja, és szinte fejbe üt, amikor meghallom Zoé nevét.
-Hol van?-kérdezi Zoé, és hallatszik hangján, hogy mosolyog.
-A szobádba tartott.
-Hogy hova?-kiált fel kissé ijedten, majd lábai dübörgésének zaja követi, gondolom éppen felfelé tart. Éppen felfelé tart! Hirtelen jött ötletként felpattanok az ágyról és a kinyitott ajtóba állok be, mintha most akarnék bejönni, és összeszorítom a számat, miközben várom, hogy felérkezzen Zoé és bevegye, hogy csak most jöttem.
-Zoé itt vagy?-teszem fel a kérdést a szobába nézve, -bár tudom, hogy üres- hogy még hitelesebbé tegyem a helyzetet.
-Á, Louis!-ugrik mögém Zoé, és hangja megkönnyebbültnek hangzik, én pedig jó színész módjára ijedten fordulok hátra a Kicsi lány felé. -Miért kerestél?-küld felém egy mosolyt és beviharzik a laptopja elé, amit le is csap egy gyors mozdulattal.
-Csak érdeklődni akartam, hogy Niall és anyukájának gépe sikeresen leszállt-e már.-köszörülöm meg a torkomat és beljebb lépkedek a szobába. Indokomat bár most találtam ki attól még érdekel, mivel ma reggel Niall hazautazott anyukájával egy hétre, hogy könnyebben felgyógyuljon a családja körében.
-Küldött SMS-t, hogy minden rendben, és hogy puszil mindenkit.-kuncog fel Zoé, miközben hátradől az ágyon, míg lábait lefelé lógatja. Én is így teszek, majd mindketten a falat kezdjük el pásztázni. Míg én mindig az előbb olvasottakról gondolkodok, addig Zoé halkan dúdolja a "More Than This" című számunkat.
-Cause I can love you more than this, yeah. When he lays you down, I might just die inside, It just don’t feel right. (Mert én jobban tudlak szeretni ennél, igen. Amikor lefektet,(nem rosszra gondolni :D) én meghalok belül, mivel ezt nem érzem helyesnek.)-éneklem, mikor a dúdolása ehhez a versszakhoz ér.
-Cause I can’t love you more than this, Can't love you more than, this. (Mert én jobban tudlak szeretni ennél, Jobban tudlak szeretni ennél.)-száll be már Ő is, miközben egymás felé fordulunk az ágyon, jobb kezemet pedig fejem alá teszem, míg bal karomat kinyújtom felfelé a párnán elterülve. Mosolyog, ugyanúgy mint a kék szemei is, amik csillogva néznek bele az enyémbe, miközben szüntelenül énekeljük a további versszakokat. Rekedtes, mégis nőies hangja van, ám még az se tereli el a figyelmemet Róla. Jobb profilja finoman érinti a bordó és bézs csíkos takarót, amin fekete haja összevissza, mégis rendezetten pihen, míg a másik oldalánál a lelógó tincseit a füle mögé tűrte, és pár kósza hajszála visszagyűrődik a nyakánál. Mellkasa mindig nagyot mozdul, ahogy nekiindul az első soroknál, és ujjai -mely a combja szélénél tartózkodnak,- az ütemnek megfelelően dobolnak. Vajon csak úgy énekel, vagy tényleg úgy gondolja, ami a szövegben van. Mert én...szerintem...igen... Így gondolom! Jobban tudlak szeretni, mint Ő.
-Cause I can't love you more than this. Can't love you more than, this.- fejezzük be a számot, és mindketten elhalkulunk, viszont arcunkon továbbra is mosoly húzódik, annak ellenére, hogy ez a zenénk nem éppen a vidám kategória közé tartozik.
-Ne néz így rám.-neveti el magát, és a mögötte lévő párnáért nyúl, amit egy ügyes karlendítéssel az arcomhoz csap. Úgy látszik, ma igen csak sokat találkozok a párnákkal...
-Mégis hogyan nézek?-röhögök a vánkos mögül, ami még mindig oly szívesen takarja az arcomat, ezúttal a számat is.
-Nem tudom, csak úgy, hogy így.-nevet fel újra és hátára fordul, és ezzel egy idejében a tiszta látásban akadályozó tárgyat elhajítom a túlsó oldalra, és egy kisebb puffanással jelzi, hogy sikeresen földet ér.
-Zoé! Louis! Kaja!-üvölt fel "kedvesen" Liam. Fejünket egyszerre fordítjuk a másik felé, majd pár csendes másodperc elteltével ugyanúgy egyszerre pattanunk és kiáltunk fel:
-Kaaaaajaaaaa!-majd egymást előzgetve trappolunk lefelé a lépcsőn, és egymást lökdösve -mint a 10 éves gyerekek,- futunk be a konyhába, ahol hirtelen eltűnik a szemem sarkában eddig figyelő Zoé, és egy hangos nevetés csendül fel, mind Tőle, mind az asztalnál ülő fiúktól. Lábamat lefékezem,-mielőtt még neki mennék a hasát fogó Harrynek,- és megpördülök, hogy megszemlélhessem Zoé hollétét.
-Basszus!-röhögi a földön fekve Zoé, miközben lábait felhúzza és fejét kifordítja, hogy szabadon nevethessen.-Valaki igazán segíthetne.-dorgálna ránk, de nem hatásos a hangneme, mivel még mindig heherészve fetreng a padlón. Kezemet felé nyújtom, de már én is jóízűen mulatok a bénaságán, amikor nehézkesen belehelyezi tenyerét az enyémbe, és felhúzom a talpára.
-Ez megér még egy adagot a bambuszos csirkéből?-vigyorog Zoé, miközben feltápászkodik az egyik bárszékre.
-Talán.-mondjuk kórusba a fiúkkal, és Harryvel együtt mi is helyet foglalunk.

6 órával később...
Zoé:
-Igen Zayn, biztos hogy nem akarok menni. Kissé fáj a fejem a gyönyörű esésemtől, szóval kihagyom. Azért mulassatok jól.-hadarom le már századjára a dolgokat a kanapén fekve, miközben Zayn, Liam és Louis már "bulira készen" álldogálnak előttem.
-Jó, de Harry se jön, mert most van a két órás telefon beszélgetése az anyujával, és így megvan csapva a csapatlétszám. És... és ez így nem olyan jó.-nyafog Liam, ami nemhogy engem de még Louist is meglepi a kissé kényes hangnem és kérdően pislogunk rá, mire megköszörüli a torkát és arca elkomorul. Valószínűleg Ő se tudja hova tenni szokatlan megnyilvánulását.
-Ömm...Bocsi, majd legközelebb.-kacsintok rájuk de még mindig Liammel vagyok elfoglalva, azonban inkább ráhagyom és kitárom a kezeimet, hogy lehajoljanak egy ölelésre, amit meg is kapok végül mindhármuktól.
-Csak csínján a piával!-kiáltok utánuk röhögve, mire ugyan ez lett a válasz. Ajtót becsukják maguk után, és a nappalira jóleső csend telepszik. Kilenc, tíz óra táján a nap már lement, és a hatalmas üvegajtóknak köszönhetően elém tárul az egész part, ahogy az esti kellemes szellőnek hála a hullámok verdesődnek a homokágyásra. A beszűrődő morajlás keveredik Harry tompa, de annál vidámabb hangjával, ahogy napjait ecseteli Anne-nek, az anyukájának. Elmosolyodok, ahogy Ő is felnevet. Minden bizonnyal, valami vicceset mondott Anne fiának, aki meg is jutalmazta mély hangú kacarászásával, és ennek következtében én is késztetést éreztem, hogy szám felfelé görbüljön. További füleléssel nem foglalkozok, ahogy eluralkodik rajtam a fáradt ásítás.
-Hol lehet a telefonom?-dünnyögöm magamnak álmosan, és kezeimet felfedező útra indítom, de még csak véletlenül se úgy mozgatom őket, hogy más testrészemet is meg kelljen erőltetni. Gondos kutatás után sikerélményként veszem, hogy keresett telefonom mindvégig alattam, pontosabban hátam alatt gubbasztott.
-"2 nem fogadott hívás".-olvasom le a képernyőről és mielőtt visszahívnám a számot, azon kezdek el gondolkodni, hogy hogy a francba nem hallhattam meg a hívásokat, vagy legalább megérezhettem volna a rezgést, ha már a mobil szoros érintkezésben volt velem.
-Szia Márk.-köszöntöm magyarul a tárcsázott félt, és jobb kezemmel a szememet dörzsölve várom, hogy bátyám is üdvözöljön.
-Csövi Prücsök.-csendül fel hangja, s bár nem igen van tetszésemre a hangos köszöntése, azért elmosolyodok a becenév hallatán, hiszen gyerekkoromat végig kísérte a megszólításomat ez a bogárfajta.
-Mi volt oly fontos, hogy kétszer, ismétlem kétszer is megjutalmazz hívásoddal?
-Csak kérdezni akartam, hogy akkor ugye a srácok jönnek  Május 4-kén a legénybúcsúmra.
-Igen.-sóhajtok bele a telefonba. -Sajnálatomra már alig várják. 
-Jaj nyugi már Picúr. Mind jó hangulatban leszünk, és ez számít csak.-nevet bele erőteljesen a készülékbe, így azt eltávolítom pár centire a fülemtől, majd bizonytalanul pár másodperc elteltével vissza is teszem azt.
-Ettől félek.-morgom a szavakat, majd egy újabb sóhajtás intézek, amit Márk egy témaváltoztatásnak vesz.
-Na és mikor jöttök vissza Londonba?
-Mm... hányadika van?-kérdezem, miközben megvakarom a lábszáramat, ugyanis már fájó érzés fogott el, hogy megdörzsöljem végtagomat ami a kanapé túlsó végében helyezkedik el.
-Április 14.-jön az egyhangú válasz, majd egy ásítás, tekintve, hogy Róma és London között 1 óraeltolódás van, vagyis míg itt már fél tíz van, ott fél kilenc.
-Holnap megyünk Párizsba.
-Donc, ce que l'enfer?(Na mi a fene?)-kuncog fel Márk, amire én is felnevetek. 
-Borzalmas a kiejtése, Monsieur.(Uram). 
-Na ja, nem tanítottál rendesen. Ejnye Zoé!
-Te nem figyeltél!-háborodok fel és felülök ezzel a lökettel. Talpaimat leteszem a padlóra és testsúlyomat ráhelyezve emelkedek fel a kanpéról. Szabadon lévő jobb karomat felemelem a magasba, ami egy hangos roppanást hallat. 
-Tök mindegy. Na de teszlek, mert hazajött a MENYASSZONYOM. Csókoltatlak Gyagyás.-szól bele a telefonba, és a "menyasszonyom" szót igencsak kihangsúlyozza, amin elmosolyodok, majd elköszönésén el is nevetem magam.
-Au revoir. (Viszlát.)-majd megnyomom a piros gombot és a telefonomat visszahajítom az eddigi pihenőhelyemre és felfelé indulok a lépcsőn, ám félúton társaságra találok.
-Ez most komoly? Franciául és magyarul is beszéltek egymással?-hitetlenkedik csípőre tett kézzel Harry, mire csak fellépek egy lépcsőfokot és bólogatok vigyorogva. 
-Többiek?-ráncolja össze szemöldökeit és fejem felett a nappali felé irányítja tekintetét. 
-Elmentek, de azért köszi! Nem vagyok jó társaság?!-szipogok színpadiasan -amit persze Louistól na meg Tőle tanultam,- és kikerülve Őt indulok neki újra a lépcsőzésnek. 
-Ó na!-nevet fel Harry és hirtelen felkap hátulról, majd felszáguld a szobámba, ahol lábával becsukja az ajtót és karjait szétnyitva enged le az ágyra. 
-Szóval csak jó társaság vagyok.-mosolyodok el elégedetten és kezemmel megfogom a pólóját, aminek segítségével közelebb húzom magamhoz. Mosolyom azonban hirtelen megfagy, ahogy gondolataim újra örült száguldozással bukkannak elő. Most kell elmondanom neki. Nem játszhatok Vele. De annyira tetszik... de...Louis! Istenem... én sze...
-Te azt el sem tudod képzelni, hogy mennyire.-vigyorodik el kajánul Harry, ezáltal megszakítva elmélkedésemet és mielőtt bármit is mondhatnék, testével rám telepszik és ajkait ráhelyezi az enyémre, amit automatikusan kebelezek be. Egyik tenyerét végig simítja a felkaromon, míg a másikat az oldalamra helyezi, miközben csókunk szüntelenül folytatódik. Várnám az ilyenkor felhangosodó szívverésemet, ám meglepetésemre ez most elmarad. Bár jól esik csókja, mégsem érzem azt, amit először. S merem állítani, hogy "forró csókja" nem is forró mint az volt eddig. Szemhéjamat felnyitom, de még mindig nem távolodunk el egymástól. Figyelmemet leköti egy dolog, amire nem számítottam. Harry lehunyt szemei közül egy apró könnycseppet fedezek fel, ami pilláin keresztül csorog le az arcán, majd az érintkező felületnél áttér az én bőrömre, ahol már meg se áll a szám sarkáig ahonnan egy utolsó lökettel lehullik a kulcscsontomra. Ajkaimat óvatosan lefejtem az övéjéről és a még mindig pár centiméterre lévő tekintetét keresném, ám szemei még mindig csukva tartózkodnak.
-Ez meg mi a...?-kiált fel egy hang, aminek tulajdonosa nem várt volt. Harry a hirtelen kinyílt ajtó hallatára akkorát ugrik, hogy lábait alig tudja stabilan lehelyezni a padlóra, míg én kétségbeesetten húzódok hátra az ágyamon.
-Ti meg mi a francot csináltok?-ordít ránk a hirtelen jött vendég, és szemei dühtől és csalódottságtól csillognak, míg arca kezd vörössé válni, és eddig még sosem láttam ilyennek. Habozva tekintek Harryre, aki elsápadt arccal néz Louisra, majd szólásra nyitja a száját:
-Louis, ne...nem az...ne haragudj, de nem...
-Csitt Harry!-mordul rá Louis Harryre, aki megszeppenve megáll a további magyarázkodásba. Óvatosan lemászok az ágyról és lábaimra állok, és karomat zavartan összefonom mellkasom előtt, majd erősen a szőnyegem mintasorát kezdem el bámulni.
-Hogy, mégis hogy tehettétek ezt? Mert ne mondjátok, hogy csak beszélgettetek. Ó na persze...-morogja a fogai között, majd tekintetét a plafonra szegez. -Most már le esett...Harry a titkos "pasid".-rázza meg a fejét keserveresen, de feje még mindig hátra van dőlve és a "pasid" szót szinte köpte a száján.
-Nem akartunk senkit se megbántani.-suttogom, s szemeimmel továbbra is a szőnyeget tanulmányozom.
-Louis, én elakartam mondani neked, de miután mondtad, hogy...
-Harry, mondtam hogy te csak hallgass!-ordít rá Louis, s bár figyelmemet szüntelenül lefelé irányítom, félig látom, hogy Louis már erőteljesen Harry felé néz, aki az ágy végéből már Louis elé lépkedett ez idő alatt.
-Én azt hittem Zoé, hogy érzel irántam valamit.-mondja elfúló hangon Louis és fejemet felkapom mondatára.
-Micsoda?-mordul fel most már Harry és összeráncolt homlokkal felém néz.
-Én... én...-hápogok, és eszeveszett gyorsasággal keresem az ideális szavakat, amik kifejeznék érzéseimet.
-Ne...-int csendre Harry ujjával halkan, és Louissal összenéznek, majd újra felém fordulnak és egyszerre nyitják szájukat szólásra:
-Válassz...