30/2. fejezet

Válaszok és választások II.

A választások határozzák meg az életünket. A választások, melyeket mi adunk és mi döntjük el azokat. Legalábbis így kellene lennie. Ám sok esetben tetteink megakadályoznak abban, hogy a szívünk által akart választ adjuk.

Hol van válasz, ott van kérdés is. Kérdések, melyekre muszáj válaszolni. Muszáj, pedig nem akarunk, mivel sokkal könnyebb lenne döntés nélkül leélni életünket, mintsem folytonosan változtatni.

"Eljön az a pillanat, amikor életünk örökre megváltozik. A pillanat, amikor örökre beismerjük gyengeségeinket. A pillanat, amikor elébe állunk a kihívásnak. A pillanat, amikor elfogadunk egy áldozatot vagy elengedünk egy szerettünket. És megesik, hogy a változás épp válasz az imádságainkra."


"Vannak kérdések, amikre nincsen válasz. Ez egy változó világ, és mi magunk vagyunk a legfurcsább változás. Rengeteg behatásra reagálunk. A jövőnk folyton újrarendeződik. Van viszont egy akadály, amitől meg kell szabadulnunk. Ez megköveteli tőlünk, hogy megtegyünk egy brutális dolgot, hogy legdrágább, legforróbb vágyaink ellenében cselekedjünk... De kénytelenek leszünk megtenni."


Zoé:
-Ezt nem...ezt nem tehetem...Nem tehetem! Nem lehetek az az ember, aki közétek áll. Ki vagyok én, hogy megtehessem ezt? Ki vagyok én, hogy válasszak? Válasszak közületek mintha csak két könyv lennétek, amelyek közül nem tudom eldönteni, hogy melyiket olvassam hamarabb? Nem! Nem vagytok tárgyak, vannak érzéseitek! A legjobb barátok vagytok, s én közétek álltam. Közétek álltam, pedig nem kellett volna. Ne foglalkozzatok velem, foglalkozzatok egymással! Rám haragudjatok és ne a másikra!
-Zoé...-szólalnak meg halkan mindketten, mire megrázom fejemet.
-Ne. Kérlek ne tegyétek ezt.-kérlelem Őket, s hangom elfúlni készül, testem apró rázkódása jelzi: könnyeim hamarosan utat bocsájtanak maguknak. Komor arcuk csak még jobban feldúl, és mindketten bűnbánóan közelítenek felém, de karjaik elöl egy gyors mozdulattal kitérek és lábaim utat nyernek maguknak az ajtón való kiviharzás után. -Nem tehetem.-ismétlem szavaimat zaklatottan a lépcsőn leérve, tekintetüket pedig égeti a hátamat, amiért irányomat a bejárat felé veszem, s az ajtó feltépése után az esti szellő megcsapja testemet, aminek hála libabőrössé válik az. Remegő kezekkel, hátra se fordulva csapom be magam mögött a ház körül végigvonuló kerítés kapuját és eluralkodik rajtam a fájdalom. Hosszú idők óta könnyeim felszabadulnak elzárt helyükről és eszeveszett gyorsasággal folynak le arcomon, melynek csatornáit a szél rászárít, így újabb maró érzést adva nekem. Futni! Futnom kell! Végtagjaim késztetést éreznek a mozgásra, amit fejet hajtva teljesítek nekik nem törődve azzal, hogy cipő nélkül viharoztam ki a lakásból, és nem törődve azzal, hogy sötét van és nem tudom merre kell mennem. Nem tudom, de érzem, hogy el. Talpaim visszhangzik a betonnal való érintkezéssel, zihálásom már átváltott morgásra, és sírásom szüntelenül emlékeztet arra, hogy rossz ember vagyok. Magammal foglalkozok, és nem másokkal. Most nem csak Louisról és Harryről van szó. Ott a bátyám: nem voltam mellette amikor eljegyezte a barátnőjét, s miután bejelentette gratulálás után rögtön azzal voltam elfoglalva, hogy lebeszéljem a barátainak meghívásáról. Mi miatt? Miattam... Aztán ott van Niall, Zayn és Liam. Törődtem velük? Nem... Pedig szükségük van rám, mint nekem rájuk. De nem kértem segítséget mert azt hittem elboldogulok. Viszont nem tudok! Képtelen vagyok. A boldogságomat akartam, és nem vettem észre, hogy közben egy testvéri viszonyt teszek tönkre.
Nem vagyok otthon, amikor kellene. Középső bátyám várja, hogy mellette legyek, én mégis saját magammal vagyok elfoglalva és nem számíthat rám. Nem számíthat rám...
-Nem bírom!-kiáltok fel kétségbeesetten, s tempóm nemhogy lassulna, még jobban gyorsul. Arcomhoz pár tincs hozzáragadt a sós könnyeknek hála, míg a szabadon maradt hajam az ellenszél segítségével hullámzik a levegőben a mozgásommal párhuzamosan. Karjaimat már csak dobom magam mellett, s a kanyart vakmerően veszem be, míg hangos sírásom újra feltör bennem. Lábaim akaratlanul megtorpannak a hideg járdán, szemeimet szürkés fátyol borítja el, füleimben pedig zúgás erősödik fel. Egyre jobban, és jobban. Összegörnyed a hátam ahogyan levegőért kapkodok, torkomban mintha lenne valami, ami akadályozza ebben. A szívem kitörni készül a helyéről, vagy legalábbis hangos és gyors dobogását annak jeleként veszem. Tüdőm érzem, hogy szűkül. Számat hiába nyitom ki, oxigén nem megy be. A könnyfátyolt -ami eddig takarta látásomat,- leváltotta a fekete pöttyök sokasága, míg mellkasom égető érzetével mintha behorpadni készül, majd a fejemben lévő erek fájó dübögése hangosodik fel egyre erősebben és erősebben, míg lábaim nem törődve a hideggel gyengülnek el, s hagyják el a szolgálatot...