ll. 19.fejezet(49.)

Heyhó! <3
S mint mondtam, itt is van a 19. fejezet! Nos, innentől kezdve újra visszaállok a hétfőkre, mert szerencsésen visszamentünk a szemészetre, és minden rendben találtak, így irány újra a suli. Köszönöm a jókívánságotokat! :3
Jaj, és örültem nagyon a megjegyzéseiteknek, és a díjakat is még egyszer nagyon köszönöm! :]
Egy kérdés: Láttátok már a fiúk Pepsi reklámját? Ha nem, akkor nem érdemes kihagyni. Ne tudjátok meg, hogy hányszor végig néztem már, és még mindig itt nevetek! :D

Pepsi reklám-One Direction

Szóval... hétfőn találkozunk...;]

Puszi, Tyra

 

Zoé: A hálószobám világítását az ablakon átszűrődő napsugarak táplálják, ami előtt Louis áll kifelé nézve. Testének árnyéka a falra vetődik ki, s az én hátamat a vele párhuzamosan álló falnak döntve, figyelem széles vállait és kicsit kócos, barna haját. Nehéz megszólalni, nehéz makacsságunkat legyőzni, és én nem is tudom valójában, hogy mit kellene mondanom. Bocsánatot kérni úgy, hogy közben nem is tartozom neki? Vagy nyíltan rákérdezni, hogy mit is gondol a Harry-vel való együttlétünkre? Jó, ismerem el magamnak, valahol meg tudom érteni Louis felháborodását és megsértődését, de annyira nem érzem magamat bűnösnek, hiszen nem csaltam meg.
Hangos sóhajjal és szemforgatással lököm el testemet az eddigi támasztójától, és rárogyok az ágyamra.
- Azért jöttünk fel, hogy megbeszéljük a dolgokat – emlékeztetem egysíkú hangon, és bal lábamat felhúzom magamhoz, térdemen megtámasztom az államat. Szemem sarkából látom, hogy válla fölött hátranéz, de én már csak azért se nézek rá. Tompán morog valamit, majd már teljesen megfordul testével, és nem kell látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam: engem buzdít arra a szembogaraival, hogy én kezdjek bele. Tipikus férfi, gondolom magamba, majd fejemet elfordítom az Ő irányába, hogy azért lássa: nem tapsolok a rám hárult feladattól.
- Egyetlen egyszer történ meg, és nagyon régen, de ezt már közöltem Veled – mondom ismét, hiszen két nappal ezelőtt is tudattam már erről az információról. – Fél éve… fél éve, úgy hogy nem is voltunk tetteink tudatában! – védem magamat ösztönösen, és egyenesen belenézek a kék íriszekbe. Nem reagál rá semmit, csak tartja a szemkontaktust, a csend pedig ismét magába keríti a szobát. Idegőrlő a várakozás, a várakozás arra, hogy valamit mondjon, hogy legalább fent tartsa a folytonos beszélgetést.
- Jelentett számodra valamit? – szólal meg végre, azonban hangja kisebb gyomorszájon rúgásként hat. Könnyebb lenne, ha például lenézne, vagy megvetne, így én is felháborodhatnék, de nem… Ő rezzenéstelen arccal kíséri nyugodt, de mégis kétségbeesett hangszínét.
- Őszintén? – kérdezem magabiztosan, nehogy kívülről megtörni látsszak. Válaszul csupán kurtán bólint. - Akkor még nem, de ha később megtörtént volna, szerintem már igen – felelem azt, amit én valójában gondolok, és bár tudom, hogy nem ezt akarta hallani, Ő kérte az igazat, így most összepréselt ajkai sem tántoríthatnak meg a folytatásban: - De már jó ideje nincs meg az a szikra köztünk. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el mindkettőnk részéről, és most teljes őszinteséggel mondok mindent – fújom ki a levegőt hadarásom miatt. - Szóval tény és való, hogy tetszik, hát még a vak is látja, hogy helyes, de a vonzalom eltörpül a mellett, amit én érzek irántad, és nála is ugyan ez a szitu: Caroline-ba szerelmes. – Utolsó szavaim után számszélét rágva figyelem arcát, hátha le tudok bármit is róla olvasni: Vajon elfogadja a magyarázatomat, vagy csak tovább rontottam a nyers őszinteségemmel a helyzeten?
- Tudod… - kezd bele, de itt mintha elakadna, így csupán némán leereszkedik az ágy sarkába. – Tudod, hogy miért zavar, hogy lefeküdtetek?
- Zavarja a férfiasságodat? – vágom rá rögtön azt, ami már egy ideje motoszkál a fejemben, de lesújtó pillantása inkább arra ösztönöz, hogy jobb lenne meghagyni a költi kérdésekre való válaszolgatást, ezért csak lesütöm a szemeimet.
- Leginkább a tudat zavar, hogy a legjobb barátom és a barátnőm már lefeküdtek, és hogy már volt közös múltjuk, amikor normál esetben nem lenne. Másodflótásnak érzem magam, és nem tudok a gondolattal megbarátkozni, hogy a közeli ismerőseim közül valaki már… már megkapott Téged – fejezi be Louis a gondolatmenetét, és hirtelen azt se tudom, hogy most felháborodjak, vagy elszégyelljem magam. A női büszkeségemet piszkálja, hogy bár nem teljesen, de le lettem tárgyasítva, viszont a föld alá bújnék zavaromba, ahogy igazat kell adjak Louis érvelésében.
- Most nem tudom, hogy mit is kéne mondanom – vallom be a kínos csendet megelőzve, míg lehajtott fejjel próbálom kerülni a szemkontaktust. Egyenletes légzését hallgatva több kérdés is felmerül bennem, de jobbnak látom azokat nem feltenni, nehogy ezzel „parazsat tegyek a tűzre”.
- Oké, tudtam, hogy együtt vagytok, de eddig meg se fordult az a fejembe, hogy úgy is – mondja Louis maga elé nézve, ahogy kézmozdulatokkal kíséri szavait. – És hirtelen jött a felismerés, hogy egyrészt Ti tényleg együtt voltatok(!), másrészt meg hogy a kapcsolatotok így már régóta tarthatott.
- Nem tartott régóta – sóhajtok egyet elgyötörten, és törökülésbe vágva magamat felé fordulok, Louis pedig kíváncsian kezd el figyelni engem. – Csak Harry szülinapján történt meg, és azután talán volt két csók köztünk, de nem voltunk attól kezdve együtt, hiszen mindketten a banda sorsát helyeztük előtérbe. És a tényleges kapcsolatunk jó ha 4-5 napig tartott, és ebben szerepet játszott az, hogy 1; utána kómában voltam. - Itt egy pillanatra megütközök, ahogy a feltörő rossz érzéseket próbálom csillapítani, majd mély levegőt véve, tovább folytatom: - 2; amúgy is véget akartam vetni ennek a viszonynak – mert ez a legjobb szó rá, hogy viszony -, hiszen már akkor éreztem irántad valamit, és tudtam, hogy Harry is így van Caroline felé. Nem volt komoly a mi „múltunk”, és nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom mondani – ráadásul pont Neked(!) -, de Veled én azt érzem Louis, hogy ez komoly – zárom le az utolsó szavakat nyomatékosítva, és azért megkönnyebbülés futott át rajtam, amikor a „nem hittem volna…” résznél Louis meresztett egy szolid mosolyt. A szótlanság úgy látszik Nálunk már szokássá válik, hiszen most Ő rajta a sor, hogy lehajtott fejjel gondolkozzon, míg én már türelmetlenül – és egyben már tehetetlenül – várakozok az ítéletre. Tehetetlen vagyok azért, mert ennél többet én már nem tehetek, és kényelmetlen a helyzet számomra, hogy most minden Louis-on múlik. Hogy vajon a mi komoly kapcsolatunknak lesz-e még jövője. Hogy vajon képes-e a kapcsolatunk túlélni egy ilyen akadályt.
- Szerintem képes – mondja egy fél mosollyal kísérve, mire érzem, hogy szemeim kidüllednek, majd számra automatikusan a kezemet csapom, ahogy ezzel egy időben eljut a tudatomig a felismerés, hogy az utolsó kérdésemet hangosan is kimondtam. Ajkaimról szemeimre csúsztatom a kézfejemet, hogy zavaromat valahogy leplezzem, ám meglepetten hallom meg Louis nevetését. Ujjait az én csuklómra fonja és elhúzza az arcom elől a végtagomat, majd belepuszil a tenyerembe, így én is automatikusan elmosolyodok.
- Akkor minden rendben? – tudakolom félve, s válaszul kissé felfelé görbülő szájszéllel bólint egyet, majd rövid csókot nyom ajkaimra…

Harry:

  Adele-lel folytatott beszélgetésünk ideje alatt már besötétedett, de mi még mindig a kanapén ülve élvezzük a másik társaságát. Igazán jó fej csaj, állapítom meg magamba, és még a vicceimen is szüntelenül nevet, amit azért szívesen hall egy ember. Azonban az idilli helyzetet a telefonom csengése zavarja meg, így egy zavart és egyben bocsánatkérő pillantás után kicsúsztatom a zsebemből a rezgő készüléket. Szemeimet automatikusan lehunyom, ahogy elolvasom a képernyőről a hívóm nevét, és most így hirtelenjébe azt se tudom, hogy örüljek neki, vagy tehernek érezzem a hívását.
- Bocs – mondom eddigi beszélgetőpartneremnek elhúzott szájjal. – Ezt fel kell vennem. – Adele lágy mosollyal ad engedélyt, így sietve felállok az ültemből és egy másik helységbe térek be, a falakkal körbevett, hivatalos ékezőbe - amit igazából nem is szoktuk használni -, miközben a dallamok tovább kísérik utamat. Magam sem értem a feszengésemet, ám ujjbegyemet balról jobbra húzva a telefonomon, fogadom a hívást.
- Szia Caroline – köszönök a barátnőmnek, és bármennyire is nem szeretném, de a hangom fáradtan visszhangzik.
- Szia Harry, minden rendben? – érdeklődik kedvesen, amitől én csak még rosszabbul érzem magam. Nem vagyok jó passzban mostanság, pedig úgy tartják, hogyha az ember szerelmes, akkor még a gondok is eltörpülnek a rózsaszínfelhőknek köszönhetően. Azonban én most bármennyire is keresem a rózsaszínfelhőket, sehogy se találom, sokkal inkább csak azt, hogy meg van kötve a kezem. Még pedig főleg ezekkel a hívásokkal, amik napi szinten akár tízszer is bekövetkeznek, s bár jó, ha ragaszkodunk a szerelmünkhöz, engem – mint általában mindig -, kiakasztanak egy idő után.
- Persze – reagálok rá kisebb késéssel a kérdésére. – Minden rendben. Mond csak, miért hívtál, Car?
- Ja, csak gondoltam felhívlak és megkérdezem, hogy mit csinálsz, meg hogy milyen napod volt – felel a műsorvezetőként megismert nő, és mondatára összeráncolom a homlokomat. Valamiért számon kérőként könyvelem el az előbbi megszólalását, és sehogy se tetszik ez nekem. Bármennyire is próbálom magamat győzködni, hogy csupán ártatlan érdeklődés ez felém, érezhető, hogy valami – ismét – áll a háttérben. Caroline számomra mindig is kiismerhetetlen marad – talán ezért is keltette fel az érdeklődésemet még anno -, azonban sokszor magam is elbizonytalanodok Tőle.
- Ma volt egy szabadnapunk - tudod  új a menedzserünk, Bobbie -, neki még el kellett intéznie pár dolgot, így csak holnap kell bemennünk az irodájába, szóval ma nyugi volt – válaszolok némi hezitálás után, de még mindig nem értem, hogy hova is akar kilyukadni a tárcsázóm személye. Szeretem Caroline-t, viszont néha úgy tűnik a kapcsolatunk amolyan „se veled, se nélküled”, ami számomra igaz, néha tényleg jó, ugyanakkor néha nem.
- Na, ez remek. – Hangjából kihallatszik, hogy szolidan mosolyog hozzá, így én is - bár ok nélkül -, megkönnyebbülök. – Jaj, láttam a TwitCam-ot – jegyzi meg csak úgy félvállról, de hiába is: most már tudom, hogy honnan is fúj a szél.
- A-ha – húzom el a szótagot, miközben körbe-körbe sétálok a 12 fős asztal körül. – Tetszett? – puhatolózok, hiszen másképp nem tudom megközelíteni - minden bizonnyal -, a baj forrását.
- Igen, vicces volt, mint mindig – vélekedik, azonban még ez után is fennmarad a nyugtalanságom. Fejben próbálok végigmenni a történéseken, de nem találok olyat, amire ráfoghatnám a telefonbeszélgetésünk okára.
- És miért érzem azt, hogy valami mégse tetszett benne? – kérdezem tapintatosan, nehogy az én hangszínem is számonkérésnek hasson, s közben a nappali és az étkezőt elválasztó ajtónak a kis ablakán kinézek, és a továbbra is a kanapén – immár – végigfekvő lányt figyelem. Egyik karja a feje alatt pihen, míg a szabad kezének ujjaival a hosszabban megmaradt hajtincseit csavargatja unaloműzésképp. Megmosolyogtat a látványa, s bármennyire se akarom, mégis összehasonlítom fejben Caroline-t és Adele-t. A végeredmény pedig: Ég és Föld.
- Nem, tényleg jó volt – zökkent ki Car kissé most magasabban csengő hangja, és én is megrázom finoman a fejemet, majd felvonom a szemöldökömet, hiába is tudom, hogy ezt nem látja a telefon túlsó oldalán lévő személy. – Jó, oké – ismeri be egy sóhaj kíséretével. – Csak meglepett, hogy azt mondtad a rajongóknak, idézem: „Továbbra sincs barátnőm, legalább is még nem fordult meg olyan most az életemben, akire ráillene az a megnevezés, hogy Ő a szerelmem”. – Miközben hallgatom, szemeimet kénytelen vagyok összeszorítani a számmal együtt, ahogy eszembe jut a valóban így fogalmazott mondatom, és ahogy rájövök, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége. A köztünk beülő csend a részéről jelentőségteljes, ami miatt muszáj megeresztenem egy sóhajt.
- Tudod, hogy van ez, Car – szabadkozok rögtön, viszont Caroline azonnal félbeszakít:
- Nem, Harry, nem tudom, hogy van ez. Elmagyaráznád, kérlek? – emeli fel a hangját, míg én igyekszek továbbra is higgadt maradni.
- Nem mondhattam mást…
- De, Harry, mondhattál volna mást is! Szarul esett, hogy pont így fogalmaztad meg, hiszen akár máshogy is közölhetted volna, ha már nem vállalsz fel… Ismét! – nyomja meg az utolsó szót, és már látom, hogy megint hova is fog kilyukadni a beszélgetésünk: míg én már unom, hogy feszt rajtunk csámcsog a fél világ, addig Ő az áldozat, akinek cseppet sem tetszik az, hogy nem csámcsog rajtunk a fél világ.
- Ezt már megbeszéltük, Caroline… - kezdek bele újra a szokásos beszédembe türelmesen, de megint csak közbe szól, amit kénytelen vagyok elnézni neki:
- Nem beszéltük meg, csupán Te kijelentetted, hogy jó lenne, ha nem tudnának rólunk a média, és hogy lesz, ami lesz majd úgy is!
- Most feleslegesen fújod fel az egészet!
- És már megint én vagyok a rossz – horkant fel cinikusan Caroline, és immár bennem is felmegy a pumpa. - Majd hívj akkor, ha eldöntötted, hogy mit is akarsz, Harry Styles – zárja le a témát, és már csak a monoton csipogást hallom, mely jelzi, hogy a másik fél letette a telefont. Fújtatva süllyesztem el a készüléket a zsebembe, míg a másikat ökölbe szorítom, hogy az idegességemet orvosoljam, de gyenge próbálkozásnak tűnik. Indulatosan kivágom az előttem lévő ajtót, és a kanapén fekvő lány is felkapja fejét a robaj hangjára. Kérdő tekintetével kísérelve bosszankodok magamba, hogy vajon miért nem lehet csupán egyszer, csakis egyszer, hogy ne legyen botrány, hogy legalább ha kis időre is, de minden rendben legyen? És hogy miért nem képes Caroline elfogadni a tényeket, amikor ezeket a köröket már százszor lefutottuk! Lábaim megtorpannak a lépcsőalján, szemeimet Adele-re viszem, aki még mindig nagyokat pislogva figyeli tevékenységemet, és hirtelen az indulatom más indulattá válik át. A tűz, ami a Caroline beszélgetése miatt alakult, másfajta tűzzé válik, s szívem is a torkomba kezd el dobogni. Határozott léptekkel közelítem meg a barna hajú lányt, míg egyenesen szembogaraiba nézek. Egyik szemöldökét most felvonja – akárcsak Zoé, merengek el, de rögtön kizárom most Őt a fejemből, ugyanúgy, mint a többi élőlényt is erről a világról.
- Mi van? – kérdezi már cseppet sem magabiztosan - ami rá leginkább jellemző -, ám mindenféle verbális válasz helyett, kezénél fogva magamhoz vonom és számat azonnal rányomom az övéére. Karjaim között megérzem merev testtartását és ledöbbentségét, de főként a hezitálását. Mikor pedig már lemondanék arról, hogy valaha is visszacsókol, és mikor már az én tudatomig is eljut, hogy ezt nem kéne, ajkai mozgásba kezdenek és nyelvem eléri elsődleges célját. Ekkor megszűnök tovább gondolkozni - gyáván el akarok menekülni a gondok elől. S most csupán egy mentsváram van a világ elől: magamhoz ölelve csókolni az előttem állót…