ll. 3. fejezet(33.)

Niall:
-Úristen Zoé! Jól vagy? Mit történt? Olyan jó, hogy felkeltél! Éhes vagy? Biztosan éhes vagy!
-Hé-hé! Nyugi Niall. Hagyd már szegényt.-állít le Liam és barátságos vigyorral fordul a még mindig rezzenéstelen, szolid arccal és apró mosollyal fekvő Zoé felé. -Hogy érzed magad?
Nem válaszol, csak ugyanolyan mosolykával óvatosan felnéz a mellette álló orvos felé, mintha azt várná, hogy valaki magyarázza el neki az előbb mondottakat. Ám a doktor úr sem tudja hova tenni mozdulatsorát, s ezt tisztán lelehet leolvasni összeráncolt szemöldökéről és szaggatott tarkó vakarásáról.
-A kisasszony, mint már mondtam: is elég gyenge. Viszont úgy tűnik stabil és nem fog ismét kómába kerülni.-közli a közlendőt, amit eddig is tudtunk és már szólásra nyitná a száját Zayn, amikor Zoé rég nem halott, s már nagyon hiányozott mély de mégis csilingelő hangja kissé félénken felcsendül:
-Kóma?
-Egy pillanat, hívom is a tolmácsot. Sejtettem, hogy ez lesz.-mosolyodik el biztatóul a doktor és kirohan a szobából, míg Zoé értetlenkedve néz az ajtó felé, mi pedig nagyokat nyelve várunk.
-Szia Zoé. Ritának hívnak, Rita Kovács. Francia-magyar-angol tolmács vagyok.-szólal meg rögtön az orvos mellett bejövő nő, majd Zoé ágyához érve ismét mondásra nyitja száját, tekintve a betegünk semleges arcát: -Azért vagyok itt, mert magyarul beszélsz, s hogy az orvos megértsen téged, azért kellek ide.
-Bocsánat, még mindig nem értem.-szabadkozik halkan és pislogás nélkül néz bele Rita szemeibe, míg mi türelmesen várakozunk, hogy nekünk is értésünkre adják az imént elhangzottakat.
-Mivel alapjába véve a magyar az anyanyelved, ez van beléd rögzülve, így ezen a nyelven kezdtél el beszélni, s míg a többiek angolul értenek, ezért kellek én ide. De nyugodj meg nem felejtetted el, hiszen az agyad az ilyen dolgokat képtelen elfelejteni, maximum ha valami oknál fogva a bal agyféltekéd súlyosan megsérülne.
-Aha.-válaszol, s ezt még én is értem, de figyelembe véve a hangleejtését, nem tűnt valami biztatóul. -Most angolul beszélek?
-Nem. 
-Most?
-Most sem, de ne aggódj, me...-fejezné be a tolmács, de Zoé fehér mutatóujját felmutatja a nő felé, s összeráncolt homlokkal lefelé szegezi szemeit, majd félénken ismét mondani akar valamit: -És most?
-Most igen.-válaszol angolul Rita, s kicsit nekem úgy tűnik, mintha megsértődött volna azon, hogy egyedül is sikerült visszatalálnia Zoénak az angol beszédre.
-Szóval Kóma?-fordul megint semleges arccal a doktor felé, míg a tolmács inkább hátravonul a kanapékhoz.
-Kómában volt.-erősíti meg a mondatát Dr. Lessenberry és biztatóul rámosolyog Zoéra, akin már a szolid arc átváltozott kíváncsivá és egyben kétségbeesetté.
-Az...-csuklik el az egyetlen lány hangja és még Ő maga is meglepődik a hirtelen elhalkulása miatt és ráncolt homlokának kíséretével megköszörüli a torkát és újra rátalál a hangjára: -Az mit foglal magába?
-Elvesztette az eszméletét és nem volt semmilyen kapcsolata a külvilággal. Az utóbbi időkben lélegeztetőgépen volt, az volt az a műszer, ami az Ön szájában volt amikor felkelt, s az volt az aminek segítségével oxigént kapott.
-Sokáig?
-Mármint mit sokáig?-kérdez rá az őszhajú doktor, míg mi feszülten hallgatjuk a párbeszédet.
-Sokáig nem... ühm hogy is mondta?-hajtja le a fejét Zoé és a takarón helyezkedő fehér kezeit kezdi el nézni majd pár másodperc elteltével újra fölpillant az orvosra -elkerülve mindnyájunk tekintetét, amin nem csak én de a srácok is meghökkennek. -Sokáig nem volt kapcsolatom a külvilággal?
-Hát ha pontos akarok lenni,-mutatja fel ujját a magasba időkérés gyanánt a doki és áttörve az álldogálótestünk sokaságán, az ágy végébe lép és kihúz egy kartont, s gondos olvasgatás után felszólal: - 16 napja.
-Mit?
-Hogy mondja?-kukkant fel a papírlapok közül Dr. Lessenberry.
-Akarom mondani: Tessék? 16 napja?
-Nyugodjon meg. Ez n...
-Nyugodjak meg?-csattan fel Zoé, s akaratom ellenére is kicsi mosoly csúszik a szám sarkába, hiszen ez az a Zoé, akit annyira hiányoltunk.
-Kisasszony. A legfontosabb, hogy eddig úgy tűnik minden rendben van, s fél óra múlva lesz a rutin vizsgálat is. Ráadásul eddig úgy tűnik, semmilyen maradandó károsodása sincs, illetve ami eddig is volt, azon kívül semmilyen károsodása nincs.
-Ami volt?-kérdezi meg most már Louis, aki eddig az egyetlen, ki megmert szólalni. A doktor Lou felé fordul és felemeli a karját -amit a monológjának elkezdésének jeleként titulálok el,- viszont egy halk csipogás megakadályozza a megszólalásban, és gyorsan az övéhez nyúl, majd szájának szélét rágva visszateszi a csipogóját a helyére és szabadkozva kiviharzik a szobából, mielőtt még véglegesen kifordult volna azonban az ajtóból utasította, hogy ne maradjunk sokáig és hogy ne izgassuk fel túlzottan a beteget. Majd szinte azonnal a tolmács is követte az útját, mivel Őt a telefonja csengése kényszerítette arra, hogy távozzon.
-Úgy hiányoztál.-mondjuk egy emberként a fiúkkal mosolyogva az ágyon komor arccal fekvő Zoénak, ki ezek után csak megvakarja a nyakát, majd finoman visszateszi a fehér takaró felületére a kézfejét.
-Hogy vagy?-kérdezzük egyszerre Harryvel és Louissal, és mind az öten az ágya köré lépünk szorosan, mire szembetűnően összébb húzza magát, s íriszei kitágulnak és mintha ijedségtől csillognának, miközben egy erőltetett mosollyal nézeget minket felváltva. Felvont szemöldökkel nézek össze Liammel, akin úgyszintén tanácstalanság jelei tükröződnek arcáról, mint valószínűleg az enyémről is.
-Zoé.-szólítja halkan Liam a már a tőle 4-5 méterre lévő ablakból kibámuló lányt, ám fel se figyel a hangra. -Zoé!-nyomja meg erősebben a nevet, ám sikertelenül. Zoé továbbra is csodálattal figyeli a kint történő dolgokat. -Zoé!-kiált fel kissé türelmetlenül Liam és a szólított személy kezére teszi a sajátját, mire Zoé összerezzenve felfigyel rá és kikapja a finom fogásból a kézfejét.
-Mi a baj?-ráncolja össze szemöldökét Harry és összefont karjait leereszti maga mellé, majd leül az ágy szélére, ám ezt a mozdulatot Zoé egy elhúzódással ajándékozza meg az érkezett testet.
-Minden oké?-kérdezzük egyszerre Louissal, s míg én az ágyrácsra könyökölök, addig Ő ugyanúgy leül Harryvel párhuzamosan, amire szintén úgy reagál mint az előbb, csak most már nem jobbra hanem középre helyezkedik el és kissé összehúzza magát.
-Kik...-kezd bele majd tétován rápillant a két srácra, majd rám, végül Liamre és Zaynre is, majd halkan folytatja: Kik vagytok?