ll. 2. fejezet(32.)

"Megtanultam, hogy az időnként ránk törő sötétség bármikor felülkerekedhet. De arra is rájöttem, hogy ki is tudom bírni. Le tudom győzni. És közben megerősödtem. Okosabb lettem. Jobb..."
"Minden rendben lesz... Semmitmondó szavak, amiket a semmibe, a hatalmas, sötét ürességbe mond ki az ember, mintha kaparászva próbálnánk megfogni valamit zuhanás közben." 

Egyszer azt mondta nekem egy ember -egy nagyon bölcs ember,- hogy egy ember csak akkor hal meg, ha elfeledik. Ha többé már senki se gondol rá, ha többé már senki se idézi fel a Vele együtt töltött időt, és ha már senki se emlékezik arra, mennyire szerette az életét. Mert bármennyire is hajtja egy személy azt, hogy márpedig Ő nem élvezi az életét, akkor nem is tudja, hogy valójában Ő mennyire szereti is azt. Mert szereti. Ha már felkel az ágyból, ha már iszik egy pohár vizet, vagy ha már ilyesféle alapvető dolgokat végez, ezek már mind azt bizonyítják: igenis élni akar. Az már más kérdés, hogy tud is... 

###

Valami hiányzik. Valami nincs itt rendjén. Valami ami eddig volt, az most nincs. Mi nincs? A csipogás! Hova lett? Miért nem hallom? Nagyon nem tetszik ez nekem...

###

-Gyerünk már! 3, 2, 1!-utasítja embereit a magas férfi, kin csupán egy kék köpeny, egy fehér vászon nadrág és egy ugyanolyan kék színű maszk van, -ami félarcát eltakarja,- fején pedig mintás sapka található, ami alól rövid és ősz haja kibukkan néhol, s tarkójánál az izzadságnak köszönhetően oda is ragadnak nem egy helyen. A terembe kapkodás, mégis összeszedett munka folyik. Együttműködő munka. Különféle eszközök és gépek csipogása és zaja keveredik a bent lévő emberek, de főleg a magas férfi parancsaival. 
-Pulzus rendben, szívverés újra stabil.-jelenti monoton hangon a nő, valószínűleg főnővér féleség lehet, tekintve műtősruhájának eltérő színei miatt, mivel míg az Ő köpenye sötétebb kék színű mint a magas férfié, mégis különbözik a többi személyzet zöld egyenruhájánál. 
-Kapcsolják újra gépre, és vigyék át ismét azért az intenzívre. 
-Igenis, Doktor Úr.


Liam:
-Doktor Úr! Kérem!-pattanok fel a már sajnos számomra ismert műanyagszéksor egyikéről, és a "bemosakodás" szobából kijövő orvos elé ugrok, mintsem lépek. Szerencsémre a doktor nem veszi zokon tolakodásomat, hanem együtt érzően letekint rám, figyelembe véve, hogy a 180 centiméterem ellenére is vagy fél fejjel magasabb nálam.
-Hogy van?-kérdezi meg mögülem aggódva Harry, mire hátrapillantok és kissé furán figyelek fel arra, hogy mind a négyen felsorakoztak körém hangtalanul.
-A kisasszony nagyon ránk ijesztett, ugyanis szívverése ismét felgyorsult minden ok nélkül, és újra teljesen elvesztette az eszméletét, majd műtét közben leállt egyik pillanatról a másikra a szíve, de sikerült stabilizálni, viszont megint az intenzívre toltuk át a biztonság kedvéért.-válaszol Dr. Lessenberry, vagy legalábbis ezt a nevet olvasom le a csíptetős kártyájáról, ami kissé csálén díszeleg a mellkasánál.
-De mitől van ez a szívverés zavara, vagy micsodája?-lép ki a sorból Zayn, megállítva ezáltal az éppen "elmenekülő" orvos elé.
-Sajnálom, de többet nem mondhatok, mind a szülők, mind a kisasszony akarata miatt.-szabadkozik a férfi, majd biccentek köszönetkép és sietős léptekkel távolodik alakja a lámpákkal kivilágított folyosón.
-Minek ez a nagy titkolózás?-morogja maga elé Niall, miközben újra helyet foglalunk a fehér üléseken.
-Ahogy Ő mondaná: "Jó kérdés Niall, jó kérdés..."-mosolyodok el halványan, és a fiúk is egy apró hümmögéssel díjazzák mondatomat.

Pár nappal később...
-A főorvos megengedte, hogy most már bemenjenek hozzá. A kisasszony továbbra sincs eszméleténél, de a tesztvizsgálatokra jól reagált az idegrendszere.-közli velünk a fiatal nővér biztató mosollyal kísérve.
-Hányan mehetünk be hozzá?-ugrik fel gyorsan Louis a nő elé, aki kissé meglepődik a hirtelen elbukkanó személy miatt, majd nagyot sóhajt és megadóan válaszol:
-Mennyetek mindnyájan, de ha kérdezik ki engedte be Önöket a szobába, én itt sem voltam. Viszont ne hangoskodjanak és gondolom nem kell mondanom, hogy ne nyúljanak semelyik géphez.
-Ígérjük és köszönjük.-bólintok megkönnyebbülten a nővérre, s mielőtt elhúzná a csíkot, Niall hüledezve visszakérdez:
-Gépek?
-Igen. Öhm... a Doktor Úr nem mondta?-ráncolja össze értetlenül a szemöldökeit a nő, ezáltal 5 évvel öregedhetett arca.
-Nem.-ráztuk egyszerre a fejünket és kíváncsian vártuk a magyarázatát.
-A műtéte után esedékes volt, hogy magától tud-e majd venni levegőt, és sajnálatra a Doktor Úrnak lett igaza, miszerint hogy nem fog tudni, így most mesterségesen van lélegeztetve, mint már említettem: a műtét óta.
-Úristen...-suttogjuk egyszerre Zaynnel elképedve. Ott állunk mind az öten mintha leöntöttek volna bennünket forróvízzel. Mi lesz még ezek után?
-Nyugodjanak meg. Erős lány.-küld felénk egy mosolyt a nővér, majd egy kanyar után el is tűnik a szemünk elől.
-Erős lány...-ismételi meg egy emberként Harry és Louis.
Mivel már vagy 2 perce szótlanul dolgozzuk fel az előbb hallottakat, megelégelve a semmittevést egy mély sóhajtás intézek és kinyitom a direkt elkülönített szobaajtót. Kérésünkre nem kapott szobatársat, és direkt egy tágasabb termet bérelt Kira Neki, hol még kanapé is van, tekintve, hogy sokat fogunk idejárni... Torkomba az a bizonyos csomó keletkezik, ahogy megpillantom a fehér kórházi ágyon fekve, szájából véget nemérő csövek lógnak ki, s a mellette lévő műszerfal jelzi szívverésének tempóját. Mindannyian sápadt arccal lépünk köré, s minden apró részt alaposan megvizsgálunk ami hozzákapcsolódik. Szörnyű így látni. Nem mosolyog, kék szemeit nem látjuk csillogni, fehér bőre még a szokásosnál is fakóbb. Rosszabbul néz ki mint amikor bekerült a kórházba. A műtétje előtt teljesen úgy nézett ki, mintha csak aludna. De most... Most összeszorul a gyomrom, ha csak ránézek erőtlen kézfejére, ami teste mellett gondosan pihen. Képtelenség, hogy ez Ő legyen. Képtelenség...

Pár nappal később...

###

-Szerinted melyik jobb: egy csokit tojó tyúk, vagy egy szamár, ami pillecukrot hány?
-Niall, ez már nem normális.
-Pff...
-De én a tyúk mellett döntenék.
-Indok?
-Nincs indok, és örülj, hogy válaszoltam!
-Jó-jó, nyugi már Liam!
-Hazza?
-Hm?
-Melyik a jobb?
-Mik közül?
-Csoki tojó tyúk as. pillecukor hányó szamár.
-Hülye vagy.
-Nem, hanem éhes!
-Menny és egyél!
-Ha kikísérsz, Zayn.
-Betoji, pont mint a tyúkod. De elkísérlek...
-Mindjárt jövünk.

-Beszéltél az orvossal, Liam?
-Próbáltam, de megint lerázott.
-Mint mindig, Louis.
-Ja... miért nem mondanak semmit, de most komolyan. Nem vagyunk már 5 évesek, feltudjuk fogni a dolgokat.
-Nem tehetnek semmit, a szülők és Ő döntött így.
-De mit rejtegetnek? Halálos beteg?
-Louis, ezzel még viccelni se jó!
-Nem vicceltem! Szerinted mit titkolnak előlünk? Csak ilyesmi lehet a háttérben...
-Nem, ebbe még belegondolni is rossz, ráadásul Shopia-ék is ha egy ilyen nagy dologról lenne szó, biztosan elmondanák...
-Te tudod, Liam... 

Némi megnyugvás, hogy a sípoló hang ismét megtisztelte jelenlétemet, s olyan érzésem van, hogy jobban járok azzal, ha elviselem a robotos csipogást, mert a hallásomon kívül csak nem árthat... De mi ez a számba? Tüdőm összeszorulását annak veszem, hogy neki se tetszik ez a dolog, és a hirtelen szűkülésnek köszönhetően a légzőszervem egy mély köhögéssel jelez, hogy a beáramló levegőszerűséget nem kívánja.
-Doktor Úr!-kiált fel az egyik hang a szobából és hangos trappolásba kezd. Nem értem, minek ide doktor? Csak egyszerűen szedje ki valaki ezt az "izét". Ismételten erős "fuldoklásba" kezdek, majd kisebb hangzavar kíséretében újra a friss levegőt -viszonylag friss levegőt,- szívhatok magamba. Szemhéjamat egy kósza ötletként felnyitásra ösztönzöm, és meglepetten veszem észre, hogy azok finoman fel is emelkednek és apró fényáradat zavarja meg a retináimat, majd pár lapos pislogás után elém tárul egy fehér  és tiszta plafon.
-Kérem, menjenek ki.-utasít egy barátságos, mégis tiszteletet parancsoló hang, mire kis idő múlva ajtózáródás lesz a válasz. Figyelmemet továbbra is a fal köti le, majd a látókörömben egy arc is felbukkan. A férfi vonásain látható, hogy jó pár évet megélt már, komor tekintetével párhuzamos a szája sarkában felbukkanó mosoly, s a kissé boldogan csillogó szempár is arra késztet, hogy ajkaimat finoman felfelé görbítsem. Fejemet lefelé hajtom, így felmérhetem hollétemet. Ágyon fekszek, fehér lepedőkkel betakarva, előttem egy kanapé hívogat arra, hogy leüljek rá, és a helység jobb oldalán egy nagyobb ablaknak köszönhetően egy városféleség tárul elém. Lassú nyakmozgással fordulok a doktorhoz, aki egy kemény lapú jegyzettömbszerűséget tart és szorgosan ráfirkant valamit, miközben  a mellettem felsorakozó gépeket fürkészi. Pár perc után leteszi a lábaim mellé a papirost a toll kíséretével, és figyelmét ismét rám fordítja.
Elővesz köpenyzsebéből egy kisebb lámpafélét, amit felkapcsol a szemeimet kifeszítésekor. Meglepettségem miatt összerezzenek, amin a férfi kissé elmosolyog, majd a fejemen lévő kötést megigazítja. KÖTÉST! Mi? Miért van kötés a fejemen???
-Hallja amit mondok?-kérdezi a férfi, miközben egy kisszéket húz az ágyam mellé, majd hanyagul rá is ül. Számat beszédre nyitom, de torkomban erős szárazságérzetet érzek, s csak valami hörgésféleség jön ki onnan, így nem futok újra neki, hanem óvatosan bólintok egyet.
-Nagyszerű! Én Dr. Lessenberry vagyok, az orvosa.-kezd bele a monológjába, de szemöldökeimet összeráncolom, jelezve, hogy nem értek semmit. A férfi, akarom mondani Dr. Lessenberry nem folytatja a "tájékoztatásomat", hanem feláll és az ajtó felé lépked, amit aztán kinyit és féltesttel kihajol onnan, s a halk zúgásnak köszönhetően -ami valószínűleg csak az én fülembe szól,- nem hallom szavait. Az orvos feje újra előbukkan -amin már egy mosoly is elterül,- s bár tekintetemet az ölembe felhúzott kezeimre viszem, mégis a szemem sarkából 4-5 testet fedezek fel, és nem merek fölnézni rájuk. Azonban a "meghitt" csend megtörni látszott egy örömmel teli felkiáltással:
-Végre felkeltél, Zoé.-Kissé összerezzenek a hangra, majd fejemet óvatosan felhajtom feléjük és vigyorgó tekintetük ismét egy szolid mosolygásra ösztönöz. Szóval Zoénak hívnak...