ll. 1. fejezet(31.)

Nos, itt lennék még mindig laptop nélkül, s nagyon úgy tűnik ez így is lesz egy darabig, ugyanis a szerelő egy elég nagy összegű javítást ajánlott fel és szüleim nem igen támogatják ezt, tekintve, hogy már 6-7 éves a gépem. De nem adom fel, bizakodok, hogy a Főnöke tudd jó hírrel is szolgálni, és netán még menthető a "kicsike". Ha meg nem, akkor utolsó reményem a nővérem ballagási ajándékában van (netbook) és hogy esetleg lesz majd oly szíves és majd nekem is ideadni egy-egy fejezet megírására.
Csak még annyit fűznék hozzá, hogy az iskolának és a megbékélt szomszédom számítógépének képernyőjénél eltöltött időm kevés volt, de igyekeztem: viszont szokásosnál rövidebb részt tudtam hozni, sajnálom. De már nem akartam tovább késni és azért remélem elég lesz egyenlőre Számotokra, és netán kicsit engesztelni tudlak Benneteket a fejezettel, és nem tudok hogy hálálkodni, hogy kitartotok mellettem, illetve a blogom mellett. :]
Nos, mit ad Isten: Íme a 2. évad 1. fejezete a születésnapomon. :]

A színeknek jelentésük van... (Ha nem látod, csak jelöld ki.)
És kivételesen egy számuk címe illik a fejezethez. :D

Another world

 ###

...
-Még most is mennyire gyönyörű vagy. Istenem...-csuklik el a hangja, s mintha halk zokogásba kezdene, majd mély levegőt vesz és folytatja: -Ez az én hibám. Minden az én hibám. Nem lett volna szabad engednem, hogy elmenj, vagy választásra kényszeríteni Téged. Kérlek, kelj fel. Kérlek...ne miattam, miattad...
-Tesó, gyere. Igyál egy teát, vagy egyél valamit.-torpan be egy másik férfi, s a másik szipogva teszi meg lépteit, amik elnémulnak egy ajtózárulás után.  
-Szia.-szólal meg az imént érkezett személy, és hangja arra utal, hogy kicsit mosolyog, de nem vidáman, hanem amolyan bágyadtan. Szavai zúgással keverednek, szemeimet próbálom kinyitni, de többszörös próbálkozás után is feketeség tárul elém. Mintha valami súlynehezék akadályozná meg szemhéjamat, hogy azok felnyíljanak. Szívem újra hangos dobogásba kezd, ami elnyomja mind a férfi, mind a zaj hangját, és csak az egyenletes dobbanások üteme hallatszik, és a sötétség továbbra se pártol el Tőlem.

...
-...sajnálok mindent... Nem értem miért Teveled történnek ezek a dolgok, nem Neked kellene ezeket átélned...Ajj.-morog fel kissé, s hangja sokkal mélyebb mint az első férfinek. Elhallgat és nem mond semmit. Egy kéz érinti meg a bőrömet. Valahol. Talán az én kezemnél, vagy karomnál. Nem tudom. -Istenem milyen szép vagy. -mondja, majd egy hatalmasat nyel, s a levegőt kissé zaklatottan kifújja, hideg tapintása pedig elmúlik a bőrömnél és egy újabb ajtózáródásra leszek figyelmes. Miért mondják, hogy szép vagyok? Szép lennék? Miért sajnálják? Megsajnáltak? Miért?
-Szia Csajszi.-szólal meg hirtelen egy újabb hang tulajdonosa. Hallottak alapján leülhet valahova, s valamit mesél. Valamit, de nem értem. Ismét a szívem diktálja a főritmust, ismét a hangos dobogás elnyomja a fiú beszédét, és csak hangosodik és hangosodik...
...
-Már nem bírom. Olyan kihalt minden nélküled. A nevetéseid, a hülyeségeid és a tanácsaid nélkül semmi sem olyan jó. Hallod? Nem jó nélküled! Remélem hallasz mert... Én...-újra ugyanaz a magasabb hangú srác mint először, de megint megakad benne a szó. Zaklatott szuszogása és folytonos csipogás lengi be a helyet. Lélegzetvétele megnyugtatóul hat rám, ám a gépies és szaggatott sípolás már az idegeimre megy. Megakarom nézni ki van itt, megakarom nézni mi adja ki ezt a hangot, megakarom nézni hol vagyok. De szemeim nem akarják...Nem akarják, mert nem nyílnak ki. Miért nem nyílnak ki? Miért nem tudok felkelni? Nem tudok, vagy nem akarok? 
-Én...Én...Szeretlek... 
...
-A srácokkal hoztunk virágot. De mivel tudjuk, hogy utálod az összeset kivéve a sárga tulipánt, így csak azt hoztuk. Igazán jó illata van... Már értem miért szereted. -mondja újra a mély hangú srác, s való igaz, a légkört kellemes és erőteljes virágillat lepi be. A fiú nem szól semmit, ismét csend uralkodik el a szobában, na de persze az a zavaró sípolás még mindig szüntelenül tépi az idegeimet.
-Szia.-köszön egy nő, legalábbis hangszínéből ítélve.
-Szia. Hogy-hogy itt?-kérdezi meglepetten a srác.
-Csak most hallottam a hírt. És pont Marseilleben voltam, amikor megtudtam és jöttem ahogy engedték a vonatjáratok.-válaszol a nő, beszéde kissé monoton de mégis kedves.
-Örülök, hogy itt vagy.
-Köszönöm. És, hogy van? Istenem még így is milyen kis szép.
-Igen az...-mereng el a fiú, majd megköszörüli a hangját. -És nem mondanak semmit. Mintha titkolóznának és ez annyira idegesítő. Nem értjük, miért nem közölnek semmit se velünk!
-Megvan rá az okuk.-indokol a kedves hangú nő, majd némi hezitálás után újra beszédre nyitja száját: -Gyere, beszélgessünk.
-Rendben...-egyezik bele, majd magassarkú és normál cipő kopogása elhalkulnak, ezzel szembe a szívem ismét erős dobogása jelzi, ismét egy másik világba megyek...
...
-Tony-t és Sophia-t sikeresen elküldtük aludni egy közeli apartmanba. Éjjel-nappali itt vannak, csodálom, hogy nem estek még össze.-mondja egy férfi, s huppanás jelzi, hogy valamiféle kanapén helyet foglalhatott.
-Jaj ne tudd meg: Louis-t és Harry-t meddig kellett győzködnöm, hogy leváltsuk Őket. Ők se nagyon pihenhettek az elmúlt időszakban.-csatlakozik a beszédben egy másik férfi, s a másik csak egyetértően hümmög.
-Tudod mi a legrosszabb, hogy azt már elviseltem, hogy tehetetlenek vagyunk, de hogy senki semmit nem mond. Nem hogy itt, de még Tony-ék sem. Valami van e mögött, de képtelenek bármit is mondani valamit. Sőt, még Harry-ék is titkolnak valamit. Te, Niall, te titkolsz valamit?
-Öhm...nagybácsi leszek. És mielőtt leszidnál, hogy csak most közlöm a hírt, előbb mentségemre legyen, hogy nem most akartam...ilyen helyzetben.
-Megértem, és semmi. Gratulálok. És Gregnek is.
-Köszi Liam. 
...
Zayn:
Nem gondoltam volna, hogy ha egyszer eljutok Franciaországba, akkor ennyire letört leszek, illetve leszünk. Mert hogy itt vagyunk, a világ legnagyobb divatvárosában, a bagettek és a sajtok hazájában, a jellegzetes illatokkal és színekkel teli Párizsban. S volt olyan szerencsénk, hogy elsődleges szállásunk ablakaiból teljes nagyságában láthattuk az Eiffel-toronyt álldogálni, ám lemondtuk róla közös egyetértéssel, mivel akkor messze lennénk Tőle.
-Srácok. 5 perc és kezdtek.-zökkent ki elmélkedésembe, és megtörve a köztünk ülő csendet az egyik stábtag. Kisebb akcentusa azonban mindnyájunkat elmosolyogtat, amit nem igen tettünk már egy ideje. Kedvünk valahol a békafeneke alatt lehet, ám kötelességünk van, így fáradt mozdulatokkal ülünk fel a sminkes székekből és csoszogunk be az interjú helyszínére. A bejáratot készségesen kinyitja előttünk egy fiatal pasas, kinek egyik kezében egy csíptetős jegyzettömb díszeleg, míg füléből a telefonjának heccet-e lóg ki. A vasajtó kitárul, s a közönség hangos kiáltása és ujjongása csendül fel. Egyszerre öltjük magunkra a jól bevált "Minden rendben" című mosolyunkat és aprót ugrálgatva, integetve telepedünk le egy 6 személyes kanapéra 5-en...
-Sziasztok fiúk!-üdvözöl bennünket a francia riporter először angolul, majd franciául is.
-Helló.-köszönünk mi is a megszokott módon.
-Szerintem vágjunk is a közepébe, minek köntörfalazzunk: Mi lesz a banda sorsa?-teszi fel első kérdését a nő, kinek bevallom, fogalma sincs, hogy mi a neve. A srácokkal szolidan egymásra nézünk, majd Liam diplomatikus válaszát várva, meghagyjuk neki a monológot.
-A banda először is nem oszlik fel,-kezd bele Liam, mire a közönségből megkönnyebbül "hurrázások" törnek ki, majd némi elhalkulás után folytatja: -A turnét Franciaország után szüneteltetjük, és bár öten vagyunk, azért fellépünk a párizsi koncerteken, mivel a szervezők már nem tudták lefújni a programokat, mi meg nem akarunk csalódást okozni a rajongóinknak.
-Hát, akkor a francia lányok nevében mondom, hogy köszönjük. És igazán méltányoló, hogy a csapatlétszám csökkenése mellett és hogy Ti is miken átmehettek, még így is törődtök a rajongókkal.
-Sokat segítenek most is nekünk.-reagálok még rá gyorsan egy enyhe mosoly kíséretével.
-Még úgy is, hogy semmit nem tudnak, pontosabban tudunk a történtekről.-célozgat finoman az interjúvoló nő, de mi csak helyeslően bólogatunk, így határozottan rákérdez arra, amire kíváncsi:
-Ha nem mondja el senki a sztorit, akkor legalább arra válaszoljatok kérlek, hogy hogy van.
-Hát...-keresi a szavakat Harry de elakad és segítségkérően a magába roskadva ülő Louis felé pillant, aki nem viszonozza a figyelmet, így újra Liam az, aki kiment minket.
-Nem mondhatunk semmi pontosat a menedzserünk nélkül, viszont annyit igen, hogy erős lány, rendbe lesz.
-Erős lány.-ismétli a szavakat egy biztató mosollyal a riporternő, mire mind egy hálás pillantással reagálunk. 


20 perccel később...
-Köszönöm, hogy itt voltatok One Direction, és eltekintve a történtektől, azért reméljük tetszeni fog nektek Franciaország.
-Köszönjük mi is. Sziasztok!-integettünk újra, majd kissé szedve a lábainkat, kiviharoztunk az interjú helyszínéről és a pihenőszobába vetődtünk be.
-Na jó, én most fogom elbőgni magam.-jelenti ki meglepettségünkre a fotelban elterülő és telefonját bújó Niall, mire egyszerre fordulunk felé, s küszködve barátunk a könnyeivel -ami csak még jobban ledöbbent bennünket,- megfordítja mobiljának képernyőjét és felénk mutatja azt. Kíváncsian lépünk elé és fürkésszük a megnyitott Twitter-t és azon belül a kijelölt bejegyzést, majd csak némán olvassuk újra és újra a trendeknél szereplő részt, miszerint "#SheIsAStronGirl". Alsó ajkamat beszívva nézek a mellettem ácsorgó Louis-ra, akinek szemei ugyanúgy mint Niallnek is, könnyektől csillog. De ezt ellehet mondani Harryről, Liamről és Rólam is. Pedig csak egy kiírás, de mégis... Pár perccel ezelőtt mondtuk és rajongóink már is mellettünk állnak és biztatnak minket. Mikor nem, ha nem most hatódunk meg? Meg eleve... mindannyiunkat megviseli a történtek...
...

###

És ismét. A megtörhetetlen, szaggatott csipogó hang továbbra sem unta meg munkáját. Éles és pontos ütemeket verő csipogó hang. Mindent ellehet róla mondani, csak azt nem, hogy megnyugtató. S ami a legrosszabb, nem hogy hallásomat zavarja ez a "izé", de még a látásom sem tiszta, helyesbítek: NEM LÁTOK SEMMIT, CSAK A NAGY FEKETESÉGET. Miért pont fekete? Miért nem piros? Vagy zöld? Igen, a zöld tökéletes lenne, na de fekete... az nem is szín. Ráadásul meghatározatlan pillanatokban ez az üresség is eltűnik, és lesz utána semmi... Vagyis nem emlékszem mi van utána, csak miután felkelek a sötétségbe, akkor jövök rá, hogy a szívem hangos verése ellüktetett egy másik világba. Amire nem is emlékszek! Normális az ilyen? Mert szerintem nem... Felakarok kelni. Felakarok kelni! Felakarok kelni? Biztos? Lehet, hogy tudatalattim -vagy mim, ahol én most tartózkodok,- nem akarja ezt. Lehet, hogy megvéd valamitől. De mitől? Félnem kéne? Hiszen sötét van...lelkünk sötétségben él, s a kisgyerekek vajon jogosan félnek ilyenkor, és nekünk is ezt kellene tennünk? Félnünk kéne, vagy legyőzni az ismeretlent?

Ugye minden rendbe lesz?
Félek és Elbizonytalanodtam... s nincs is időm tovább gondolkozni ezen, hiszen a már-már megszokott szívverés hangja ismét megcsap, és ismét elringat abba a bizonyos "másik világba"...