28. fejezet

Drága Olvasóim! Még egyszer annyira sajnálom a késését, de mint már említettem is: a laptopom nem működik, így a fejezeteket szomszédomnál, esetleg a régi gépemen tudom csak megírni. A két és fél hetes szünet után sikeresen meghoztam a hosszú 28. fejezetet. Köszönöm, hogy vártatok és támogattatok. Sajnálom a várakozást! :/
Aztán lenne még itt valami: Elgondolkoztam, hogy miért is múlt időbe írom a részeket? Hiszen nemhogy a jelenbe, de végül is a jövőbe játszódnak a dolgok, szóval mostantól (vagyis úgy tervezem), jelen időbe lehet majd olvasni a történeteket. Már többször is íródott így "alkotásom", de már rég volt, szóval bocsánat ezért is, de még bele kell rázkódnom újra.
Még egyszer köszönök mindent, és nem ragozom tovább a szót: Jöjjön a 28. fejezet! ;]
Puszi, Tyra


Zoé:
Felettem van a világ egyik legaranyosabb sráca, aki  kegyetlenül szép zöld szemeivel néz rám és várja, hogy reagáljak a feltevésére, miszerint azt akarja, hogy a barátnője legyek, pedig az imént mondtam neki, hogy rajta kívül más is tetszik. Ő pedig szemet hunyva e felett, kíváncsian fürkészi az arcomat és a válaszomat. Nem tudtok tisztán gondolkozni. A hívogató szája belezavar azon elmélkedéseimbe, amik általánosan arról szólnak, hogy mi lesz a bandával és, hogy elmondanánk-e ezt a srácoknak. Látszik rajta, hogy hezitálásom miatt bizonytalanná vált az arckifejezése és némi aggódást vélek felfedezni azokba az igéző szemekbe. Összezavarodottságomat növeli az is, hogy hirtelen eszembe jut Louis, és az az új érzés, ami mostanában elfog ha mellette vagyok. Viszont itt van Harry, akihez nemes egyszerűséggel oly szinten vonzódom, hogy azt már nem szabadna. Mit kéne tennem? Mi a helyes és mi a jó válasz, hogy nekem, Neki, és másoknak is jó legyen. De hiába töröm a fejemet, valószínűleg ilyen lehetőség nincs, sosincs, és hát miért is lenne?! Akkor az élet túl egyszerű lenne számunkra, amit lássunk be: nem érdemlünk meg. Nem akarom megbántani Harryt, és bevallom, vágyom a közelségére, de vajon tényleg nem zavarja, hogy más is elnyerte a tetszésemet rajta kívül? Mert számomra ez lehetetlen, ha eleve a kettőnk közti kapcsolat csupán tetszés, kedvtelés és vonzalom keveredése. Más eset, ha szerelem lenne köztünk, mert akkor természetes, ha valaki megtetszik nekünk, de úgyis a szerettünk mellett maradunk, mert sokkal erősebb a kapocs, mint az újonnan látott személlyel. Viszont így...
Ahw. Képtelenség tisztán gondolkozni! De lehet, hogy nem is akarok kitisztultan elmélkedni! Lehet, hogy meggondolatlanul és kalandra vágyóan akarok cselekedni?! Magam sem tudom, de inkább az utóbbi nyeri el a tetszésemet, mély levegőt veszek és hagyom, hogy a szám magam helyett válaszoljon:
-Oké.
-Mi oké? -biccenti oldalra fejét Harry, szemöldökét pedig összeráncolja ami által most még helyesebbnek tűnik, mint eddig volt.
-Én is azt akarom, hogy a BARÁTOM legyél.-taglalom neki a dolgokat, a végén pedig egy mosolyt intézek felé, hogy leessen neki a tantusz. Úgy hiszem, hogy sikerrel jártam, mert arcvonásai kisimulnak és a szemei csillogásba kezdenek, a száz wattos vigyoráról meg ne is beszéljünk...Nem szól egy szót sem, csak esze veszett gyorsasággal helyezi ajkait az enyémre és lágy ölelésének hála érezhetem a naptól felhevült meleg testét és mellkasát, amely erősen dobog a mögötte lévő szív lüktetésétől. A csókunkba belemosolyodom, ahogy már majdnem száraz göndör fürtjeit az arcomat csiklandozza. Valahogy, hogy már kijelentve is együtt vagyunk, sokkal felszabadultabban kebelezzük be a másik ajkát és sokkal jobb érzés a másikhoz simulni...

Az időérzékünk alábbhagyott, amíg a másiknak a puha száján függtünk, de fél óránál tovább lehettünk így, míg végre nehézkesen leakaszkodtunk a másikról.
-A srácoknak ne mondjuk el, mert még baj lehet belőle. -mondom hosszú némaság után megtörve a csendet és alsó ajkamba harapok, mikor észbe kapok, hogy félreérthető volt a kijelentésem, mert úgy is értelmezheti, hogy szégyellem Őt mások előtt, pedig ez nem így van.
-Egyetértek.-bólint Harry megnyugvásomra, majd újra mosoly görbül az arcán és felpattan, majd kezeit felém nyújtja, amibe kapásból belehelyezem a tenyeremet, ami által magához felhúzhat. Testünknek alig van olyan része, amely ne érne a másikéhoz. Karjai a derekam körül fonódnak és szótlanul a szemeimet pásztázza. Nem kell, hogy mondjon valamit is, most nem. Egyszerűen csak örülünk, hogy végre a másikkal lehetünk.
De persze a drága képzeletem megrontja az idilli helyzetet, mivel az eszembe belefúródik Louis, és sehogy se jön ki onnan. Hazza zöld íriszeinek csodálása közben azon kattogok, hogy ha véletlenül is, de kiderülne a románcunk Harryvel, akkor mit szólna hozzá. Nem érdeklem Louist, ezt kijelentette, hogy, nem jövök be neki...De akkor meg minek rágódom ezen?! Miért mindig róla elmélkedek, amikor Harryn kéne?! Teljesen idióta vagyok...
Gyorsan elterelem hülye gondolataimat, és inkább Harry szájával érintem össze az enyémet röviden.
-Mennyünk, mert elkésünk a próbáról és 4-kor koncert.-jegyezi meg mosolyogva Harry, aminek hála gödröcskéi előbukkannak, majd vállamra helyezi karját és visszafelé indultunk az apartmanhoz.

2 órával később...
A római színpadunk az eddiginél a legjobb. Már a harmadik napja lépünk fel ugyan itt, de olyan jó érzés fog el, ha csak állhatok rajta. Ez most is így van; a nem egészen másfél óra múlva lévő koncertünkhöz való lehetséges koreográfiát próbáló fiúkat figyelem, ahogyan a csarnokot is újra meg újra. Szemem megakad két srácon a pódiumon, akik gyermeteg énjüket elővéve gyakorolják a lépéseket. Egyszerűen belemosolyodok abba a tudatba, hogy az egyik hülye immár az "én hülyém". Bámészkodásom azonban feltűnőnek sikeredhetett, mivel Harry hirtelen abbahagyja táncnak nem nevezhető mozdulatsorát és kacsingatást intézik felém, melyre nevetéssel reagálok, amire aztán álcázott sértődést mutatva felhúzza az orrát, miután rájött, hogy ez a macsós dolog nem vesz le a lábamról, vagy legalább is nem annyira, mint azt Ő szeretné.
-Nézd Zoé!-szakít félbe röhögésembe Niall, aki integetésével jelezi, hogy figyelmemet inkább felé irányítsam, ne pedig újdonsült fiúmra. Mosolyogva engedek neki, és szemeimet felé irányítom, aki látván, hogy elérte a célját, az egyik emelvény korlátára kiül, majd egy könnyed mozdulattal lefordul róla. Reflexből ugrom felé egyet, majd megtorpanok, miután látom, hogy térde alatt szorosan kapaszkodik a vasrúdba, ezáltal mint a denevér, úgy lóg lefelé, kezei pedig hadonásznak a levegőbe és röhögése szüntelen. Lenyűgözve tapsolok a gyakorlatáért, és meghatódottságot színlelve elismerően bólogatok, és büszkén nézem Őt, mivel ezt én tanítottam neki körülbelül úgy egy éve, melyet úgy látszik sikeresen elsajátított már. Azt hiszem erre mondják, hogy a tanítvány leiskolázta a mesterét. 
-Na de most már gyere, mert menni kell a sminkes nénihez. -csapom össze tenyereimet és az emelvény alá megyek, fölemelem fejemet és úgy nézem a még mindig kapaszkodó Niallt.
-Igenis!-fújja ki a levegőt a röhögése után és egyik kezét ráhelyezi a rúdra, míg a másikat is a próbálja ugyanoda fellegyinteni, de lábai elhagyják a szolgálatot és kicsúszva a tartásból esetlenül lefelé fordulnak ki, és a szőke barátom 5-6 méterre himbálódzik felettem, aki most már csak egy kézzel tartja testét.
-Niall!-sikítok fel tehetetlenségem végkifejletében, ami valamelyest hatásos volt, mivel a táncoló fiúk abbahagyták a próbálást és sietve felénk rohantak.
-Kapaszkodj!-üvölt fel torka szakadtából Zayn, mire Louis és Harry valami matrac féleség keresésére indulnak gyorsan, míg Liam buzdítja Niallt a korlát tartására.
-Nem bírom.-nyögi ki fájdalmasan a szavakat Niall, amire ijedten nézek körbe a fiúk és a szivacs hollétéről.
-Kérlek Niall, csak egy kicsit tarts ki!-kérlelem erőteljes hangon, hogy a tudatalattijára némi hatást érjek és próbálkozzon tovább a kapaszkodással. Zayn káromkodás közben figyel a színpad egy-egy helyére, valószínűleg emberek után nézve, de balszerencsénkre egy lélek se tartózkodik itt rajtunk kívül. Utolsó ötletként rohanni kezdtek, majd az ajtót kicsapva indulok neki a lépcsőzésnek és fejemet kapkodva gondolkozom a helyes irányon, míg végül balra térek és magam sem értem, de egy újabb felsikítással jelzem Niallnek, hogy itt vagyok, amikor az emelvényen óvatosan lépkedek hozzá, hogy véletlenül se ingassam meg a nem éppen stabil pódiumot.
-Itt vagyok. -zihálom a korlát másik oldalán és remegő lábakkal térdelek le és kilökve egyik karomat, gyorsan Niall himbálódzó keze felé nyújtom. -Gyerünk Niall! Kapd már el!-üvöltötök rá tehetetlenségem miatt, mely után egy tenyeret érezek átfonódni csuklóm körül. Minden erőmet összeszedve próbálom a nem éppen a legkönnyebb Niallt húzni fölfelé, mely súlya és a vasrudak közötti fél méteres rés miatt majdnemhogy lehetetlen, hogy a megfelelő szögbe magamhoz húzzam, maximum, csak én eshettek ki a "lyukon".
-Niall, itt a matrac!-hallatszik lentről Harry hangja, akinek kijelentése kicsit megnyugtatja gyenge idegeimet, de fogásomból még most sem engedek és hezitálva pillantgatok le bajba jutott barátom mögül az újonnan hozott szivacsra, ami nem igen rendelkezhet vastag töméssel, legalább is innen fentről nézve nem.
-Zoé! Engedd el! -kiált fel Liam, de még mindig kétségek között vagyok a kezem kinyitásával, bár az erőm már kezd elszállni a már 2 perce szorongató Niall miatt, aki ijedten, mintha élete függne rajta-szó szerint- nehezedik a karomra. Ha elengedem, nem biztos, hogy szerencsésen esik le, és netán nyakát töri a legrosszabb esetben, de ha meg tovább tartom Niallt, akkor meg az én csuklóm fordul ki most azonnal.
-Niall, figyelj, -mondom keserűn és fájdalmasan- most elengedlek, próbálj meg behajlított térddel esni.
-Ne! Kérlek Zoé! Ne engedj el.-kiált rám kétségbeesetten, aminek hála most még jobban hezitálok.
-De nem bírlak felhúzni!
-Próbáld meg, kérlek!-könyörög Niall, és látom ahogy felnéz, és szemébe a félelem minden fajtája tükröződik.
-Te se gondolhatod komolyan, hogy feltud emelni magához. -hallatszik Liam hangja. -Gyerünk, csak jól kell leérkezned.
-Az nem olyan könnyű. -flegmázza le Liam kijelentését a kezemet szorongató fiú.
-Háromra próbállak felhúzni, és valahogy kapaszkodj majd meg. -adom ki az utasítást, mire engedelmesen bólint. -Három, kettő, eg...-és már minden erőmet a teste felemelkedésébe fektetem, amely között erőteljes és nehézkes nyögéssel reagálok, mivel nem Ő a legkönnyebb dolog, amit valaha felemeltem.
-Mindjárt megvan. -mondja Niall miközben lábfejét a legalsó korlát alá akasztja be. Érzem, ahogy a kezeim elálltak a vér kiszorítása miatt, amelynek köszönhetően Niall húzását nem tudom tovább csinálni, aki így elvesztve a felemelőerőt, egyensúlya meging és lába újra lefelé hull, amely miatt egy rántás kapok a karomba és ezáltal megcsúszva a pódiumon, immár félig kilógva tartom Niallt, hogy nehogy felkészületlenül zuhanjon le.
-Nem is az, hogy valaki jönne segíteni. -morgok fel a fogaim között, mivel a számat erősen összeszorítom, ezáltal több erőt nyerve magamból. Kiosztásomra felkaphatta a tekintetét Harry és Zayn, akiknek a hangos cipő dobbantásuk után eltűntek a szemem elől.
-Niall, ez nagyon fáj.-zihálok keservesen és végig a hátamba szúró vasrúdra figyelek, meg a két kezemre, amelyek szüntelenül Niallt tartja. -Niall, ki fogok esni! -kiáltok fel, és ezzel egy időben érzem, hogy három kar elkap az én zuhanásom kezdetekor, és egy kéz pedig az ijedségem miatt elengedő Niall tenyerét kapná el: túl későn. Az eddig bajba esett barátom a szemem előtt zuhan le, miközben automatikusan is utánakapok, de két kar visszaránt ebben, amelyeknek a tulajdonosa csak most veszem észre, hogy Harry.

Liam:
Mintha az egész egy lassított felvétel lenne. A lábaim a földbe gyökereznek, ahogy figyelem Niall folyamatos esését és hallgatom kiáltását, ami Zoé sikításával keveredik. A teste esetlenül ér a vékony szivacsra; erőteljesen a hátára csapódik, és karja maga alá gyűrődve terül szét. Lezuhanásakor Louissal egyszerre ugrunk Niall felé, aki csukott szemmel és fájdalmas arckifejezéssel mozdulatlanul fekszik most már.  Sietve letérdelünk hozzá, amit egy felszisszenéssel reagál, ezáltal életjelet adva nekünk, apró megkönnyebbült sóhajtás intézünk. Louis azonnal a telefonjáért nyúl, amivel a mentők riadóztatását teszi.
-Niall, fáj valamid? -kérdezem feszélyezve.
-A karom. -nyög fel még mindig csukott szemekkel.
-A lábaddal minden rendben? -tudakolja Louis a mobilját letéve. -Tudod mozgatni?
-Igen. -válaszol, és lassacskán behajlítgatja a térdeit, majd lábfejeit, hogy bebizonyítsa az állítását. Ezután  alsó testéről felviszem a tekintetemet a felső részére, amit most először vizslatok meg. A válla csúnyán ki van fordulva, ezért tenni akarok valamit, de megtanultam, hogy nem szabad szakértő nélkül hozzáérni a lehetséges sebesült végtaghoz. Kéz tördelve nézek körbe a most odaérkező Zaynre, Harryre és Zoéra, akiknek az arcán kétségbeesettséget vélek felfedezni.
-Valaki mennyen ki a mentők elé. -fordul oda a többiekhez Louis, mire Harry és Zayn bólint és kivágtatnak a csarnokból.
-Niall.-suttogja Zoé, és letérdepel az imént nevezett fiúhoz, a tenyerével pedig Niall megnyugtatása miatt a homlokát simogatja. Még soha nem láttam így a barátomat; arca összerezzen minden egyes apró mozdulatnál, ahogy a karját próbálja normális helyére igazítani, de keservére sikertelen volt mindegyik alkalom.
-Hol van?-szűrődik be egy idegen férfi hang a hatalmas kétszárnyú ajtó mögül, ami pár másodperc után szétnyílik, majd fehér és neon zöld színű mentős ruhát viselő emberek jönnek sietve felénk.
-Hogy hívják? -kérdezi az egyik női személyzet miután felálltuk, hogy ne legyünk útba, míg Ők letérdepelnek az eddigi helyünkre.
-Niall James Horan. -válaszol Louis a név tulajdonosa helyett.


Úgy 3-4 órával később...
-Na itt van már a KIS "beteg". -röhögök fel az ajtóra nézve, miután onnan kijött Niall, akinek a jobb karja majdnem hogy elvan leple, hála a fehér gipsznek, ami vállán tekereg körbe.
-Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy Payne...-ironizál, miközben durcásan hozzánk lépked.
-A doki azt mondta, hogy vigyázzunk rád, hogy ne csinálj semmi hülyeséget, meg hogy ne erőltesd meg magad, szóval felváltva őrködünk!-vigyorog Louis, és szemei pislogás nélkül düllednek ki,- kissé egy mosómedvére emlékeztetve- mire aprót felnevetünk, figyelembe véve, hogy azért mégis csak Kórházban vagyunk. Harry biztatóul megveregeti Niall hátát, aki lehajtva tartja fejét és kitartóan tűri a folyamatosan hozzávágó poénokat. Nem lehet mit tenni, annyira adja a helyzet ezeket az igazán frappáns cikizéseket, hogy muszáj ellőni.
-Szerzek egy taxit. -mosolyodik el bágyadtan Zoé és egy szempillantás alatt kiviharzik a mókás hangulatból. Kérdően nézek utána és pár másodperc elteltével én is követem Őt. Az üvegajtók automatikusan széttárulnak előttem, arcomat szinte már nyárias levegő csapja meg és borzolja fel enyhén kósza tincseimet. Szememmel rögtön megtalálom Zoét, aki a járda szélén ülve rágja a körmeit és fejét balra majd jobbra fordítja, ahogy egy autó elrobog előtte.

-Na már megint mi a probléma? -ülök le mellé egy sóhajtás kíséretével, mire ijedten nézz rám, a semmiből való érkezésem miatt valószínűleg.
-Na már megint az én hibám. -válaszol keservesen az én szavam járásával.
-Az, hogy Niall eltörte a vállát? Hidd el, nem te tehetsz azért, mert félnótás a barátunk.-nevetek fel magamnak, de drága "húgom" nem reagál ugyan így.
-De! Én tanítottam meg neki, kellett nekem megtanítanom-jegyzi meg a saját szavába vágva,- én engedtem el a kezét, ezáltal esett le rosszul, Ja! -emeli fel a hangját erre a szóra és mutatóujját arcával egy vonalba teszi, mintha még kimarat volna valami, majd folytatja,- és a te lábtörésedet is miattam köszönhetted.
-Már, hogy a te szavaiddal éljek: Te Jó Szagú Ég! Te megvagy zakkanva? Na ezt most muszáj elmagyaráznod, hogy a balesetemet miért aggatod a saját hibáid közé. Azt ne mondd, hogy megbíztad a sofőrt, hogy üssön el. -nevetek fel idióta feltevésemen, mire egy "Most szórakozol velem" fejet vág hozzám.
-Nem! Viszont ÉN mutattam be neked Ebbát, miatta mentél ki, ezért követtünk téged, hogy visszahozzunk, aztán meglepettséged miatt elgázolt az autó. Szóval minden hozzám vezethető vissza. A lábtörésed és Niall válltörése is az én lelkemen szárad és ez így nem túl kellemes.
-Tündérke. Hányszor vettük már át, hogy van egy szörnyű tulajdonságod, mégpedig az, hogy mindent magadra veszel, mindenre azt hiszed, hogy miattad van, pedig nem; és már másfél éve próbállak megtanítani arra, hogy megértsd: NEM MINDEN A TE HIBÁD. -nyomatékosítom az utolsó szavakat és artikuláltan mozgatom a számat, kezeimet meg lassan és robotosan emelgetem fel és le, a magyarázásomnak való jobban megértése miatt. Felnevet, végre felnevet. Már tényleg az idegeimre megy néha ezzel a túl nagy lelkiismeretével. Sóhajtás és fejrázás között olyan fejet intézek felé, ami nálam kb. azt jelenti, hogy "lehetetlen egy nőszemély vagy", mire még jobban nevetni kezd és vállamra dönti buksiját.
-Dili. -csúfolom, mire testével felém fordul és felháborodottan hápogni kezd, homlokát összeráncolja és összeszűkített szemeivel szuggerálja kijelentésemet, majd ajkait beszédre mozdítja:
-Nyomi!
-Bamba.
-Kancsal!
-Törpe.
-Zsiráf!
-Elvagytok. -zavarja meg egyszavas "beszélgetésünket" Zayn, mire gyorsan hátrakapjuk tekintetünket és a mögöttünk sorakozó négy fiúra nézünk, kik miközben úgy vigyorognak, hogy arcukon az "Ezek hülyék" kifejezés ül. Újra összepillantunk Zoéval, és röhögni kezdünk saját magunkon.
-Látom taxi nem jött. -szól hahotázásunk közbe Niall morcosan.
-Jaj ne legyél már ennyire fapofa. -reagál Louis Niallre, majd kezével alaposan megcirógatja a fiú arcát, aki fölhörögve elpróbálja fordítani fejét, de Louink elöl úgy sincs menekvés.

Zoé:
-Oké, akkor megegyeztünk. Én és Louis vigyázunk a kicsike Niall-re, míg Ti elmentek kajáért a városba. -ismétlema megállapodásunkat, mire unottan bólogatnak, és Zayn, Liam kifordul a bejáratnál.
-Hozz krumplit Niallnek. -súgom Harry fülébe, miközben lábujjhegyre emelkedek, hogy elérjem a magasságát.
-Hozok. -válaszol féloldalas mosollyal a mély hangjával, és nem feltűnően egy puszit lehel a jobb arcomra és egy felém irányzott huncut kacsintással becsukja az ajtót. Talpaimra visszasüllyedek, összeszorítom az ajkaimat majd egy gyors fordulás után kifújom a levegőt, és vidáman sétálok a nappaliba a Beteg és Répafej társaságához.
-Mit nézünk? -huppanok le a két srác közé a kanapéra és vigyorogva fordulok jobbra és balra, és eszem ágában sincs a Tv felé figyelni, hogy esetleg onnan megpillanthassam az adást.
-Nickelodeon-t, azon belül Winx clubbot. -válaszol Louis mellőlem, miközben a zörgő láda felé bámul kikerekedett szemeivel.
-Winx club? -kérdezek rá, hogy netán rosszul hallottam-e az előbb és visszafojtott nevetésemmel fordulok felé és szemöldökeimet felhúzva figyelem bal arcát, amin egy fintort vélek felfedezni.
-Én vagyok a beteg, azt nézünk amit akarok. -jelenti ki Niall, mire most már rá figyelek és bocsánat kérően magam elé húzom a kezeimet és a szám között egy "Pardon-t" hagyok el.

Fél órás, azaz harminc perces (!) szenvedés után Isteni jelként veszem észre, hogy Niall az 'igazán érdekfeszítő' és LÁNYOKNAK szóló rajzfilmen: bealudt. Elmosolyodok kicsike szuszogásain, és egyáltalán nem úgy néz ki mint egy önálló 18 éves férfi, hanem egy kisiskolás fiú, aki fáradtan alszik el délutánként. Óvatosan megbököm Lousit, akit szintén annyira lekötötte a mese, mint engem. Ha már Őt sem érdekli egy film, akkor azzal már nagy problémák vannak. Fejemet az alvó test felé biccentem, mire feljebb ül és elvigyorodik a szundító emberke láttán. Telefonomat előkapom és lefogva annak a hangszóróját, -hogy a kamera zaja ne keltse fel- gyorsan megörökítem édes csicsikálását.

  Zoé_Thomson:  Niall elaludt. Egyem meg... :D 

Már jobban van, de kívánjatok neki jobbulást! (;

-Nem megyünk kosarazni? -suttogja feltevését Louis, felállva a díványról, miközben halk nyögéssel nyújtóztatja elgémberedett végtagjait.
-Akkor átöltözök, mert ebbe az ingbe képtelenség mozogni. -jelentem ki és felvágtatok a szobámba, hátrahagyva a békésen alvó Niallt. Bőröndöm elé egy hangos lehuppanással érkezek és gyorsan kikapok belőle egy fekete póló anyagú rövidnadrágot, kék bő női atlétát, ami az oldalam feléig tépett, ezért alá veszek egy fekete topot és egyik kedvenc bokáig érő tornacipőmért nyúlok a szekrényből. Halkan letipegek a lépcsőn, majd a nappalin keresztül is így teszek, végül kifutok az apartman mögött lévő kosárlabda pályához, ahol már Louis egy labdával a kezében vár.

 

-Ez így nem ér!-pattintja le a földre a narancssárga labdát, miközben fejét csóválja. Kérdően tekintek rá, mire rám biccent, s ezáltal megvizsgálom öltözékemet, de még mindig nem találok semmilyen bökkenőt. Tekintetemet újra felé irányítom, mire szemforgatás közben sóhajtást hallat.
-Lefogod kötni a figyelmemet. -magyarázza a dolgokat, de még mindig nem tudom hova tenni kijelentését, amit valószínűleg észre is vett. -Inkább hagyjuk. -mond le a további taglalásról és felém küldi a labdát, amit reflexből el is kapok. -Kapsz előnyt.
-Mégis minek? -háborodok fel és lecsapom a betonra a kosárlabdát, ami ezáltal egy csattanás hallatszik, s miután újra a levegőbe ugrik az, megint ölembe veszem.
-Mert így szokás.
-Vagy mert azt hiszed, hogy szükségem van a kegyelem pontokra. Mert...
-...Tündérke vagy. -vigyorodik el édesen, amin kicsit meg is lepődök. Aranyos egy mosolya van...
-Szóval ha jól értelmezem, azért adsz előnyt, mert alacsony vagyok?
-Mi?! Nem dehogy is.-nevet fel zavartan, mire hozzá vágom a jellegzetes illatú labdát, amit fájdalmasan el is kap a hasa előtt.
-Nem kell a szánalom, William. -mosolyodok el kihívóan, szemeimet meg összeszűkítem.
-Ahogy gondolod, McKey. -száll be a "játékomba", mire elröhögöm magamat.
-De hülyén ejtetted ki a nevemet. -visítok fel hahotázásom közbe, amit persze sértésnek vesz, és felhúzott orral pattint a labdán egyet.
-Jól van, McKey(!), inkább kezdjük. -emeli fel szemöldökeit. Könnyeimet kitörlöm szememből és bólintok. Elé lépkedek, és Ő is így tesz.
-3,2,1. -s ahogy kiejtem az utolsó számot, a labdát a magasba hajítja és egyszerre ugrunk érte. Mellkasunk a magasba összeér, szemünk találkozik a másikéval, s ezt kihasználva leütöm a lasztit, és kikerülve Őt, az Ő palánkja felé vezetem a játékeszközt magam mellett. Lábaimról elrugaszkodok és egy íves mozdulattal a kívánt helyre dobom a narancssárga golyót, ami bele is esik a hálóba.
-Úúú 3 pont. -csapom össze tenyereimet, s jobb lábamat is előre rúgom a még csak most odaérkező Louis elé.
-Pff. Folytassuk. -siettet és újra indítja a kört. A labda nálam, én kezdek. Szája rosszalló mosolyra húzódik, s míg térdeit berogyasztja, könyökeit felemeli, addig én kezeimbe pörgetem a "főkelléket". Tenyeremmel lecsapom a földre, ezáltal megkezdve a játékot. Megfordulok, s míg próbál blokkolni, érzem, ahogy teste az enyémhez simul. Forró lehelete a nyakamat lengi be. Játékosan elneveti magát és karját a derekam köré fonja hátulról, s így felhúz a levegőbe.
-Ne!-sikongatok röhögésem között, és lábaimat a magasba rúgom. Szexis kacagása közben megfordít és a másik oldalra helyez és elenged, s míg én próbálok feleszmélni az imént történtekből, Ő megkaparintja a labdát és az én térfelem felé vágtat, majd a hálóba be is vezeti azt, sikeresen.
-Ez nem ért!-ugrok elé durcásan, mire kinyújtja a nyelvét. -Én nem nyújtogatnám a helyedben...
-Különben?-kérdezi, és fején tipikus elégedett férfi fejet vág.
-Különben még valaki le találja vágni azt. -válaszolok gúnyosan miközben újra a középpályára baktatunk.
-Most meg kéne ijednem?
-Nem. Viszont, hogy ki fogsz kapni, attól igen.-mondom csípősen, mire egy "Ohhó" kiáltással reagál.
-Fogadjunk! Ha én nyerek akkor egész nap kiszolgálsz.
Már megint egy fogadás... legutóbb is mi lett belőle...
-Hjaj... Oké. Ha meg én, akkor azt csinálod EGÉSZ nap-hangsúlyozom a szavakat- amit én mondok. Szó nélkül.
-Oké!-vág rá egyből és kezet fogunk.
-Kezdj.-kiáltok fel és hozzávágom a labdát. Száján rögtön félmosoly terül el, és farkas szemet néz velem, amit én harciasan viszonozok. Már vagy 2 percig a másik szemébe bámulunk vigyorogva, mire megunom és lecsapva kezeimet felmordulok: -Kezd már!
-Oké. -vigyorodik el, s míg én elvagyok foglalva a dühöngéssel, Ő elindítja a kosárlabdát és nagyokat lépkedve közelít a kosaram felé.
-Hé! -eredek utána miután feleszmélek, hogy mi is történt, és mielőtt eldobná a labdát, gyorsan hátára ugrok és nevetésem szüntelenül követte a történéseket. Kezeiből elengedi a pattogó lasztit, és megfog a lábam hajlatánál és feldob, hogy ne csússzak le. Sikításom felcsendül, ami egyre hangosabb lett, ahogy Louis a tengelye körül megpördült, ezáltal én is "élvezhettem" a hányingert keltő mozdulatot.
-Leakarok szállni. -visítok, mint egy 6 éves kislány, és szemeimet nem merem kinyitni. Választ nem kapva, csak még jobban nevet és elkezd futkározni a pálya körül, míg én átfonom karjaimat a nyaka körül és fejemet behúzva, -szinte már hátába bújva- várom, hogy megálljunk végre. Kellett nekem ráugornom...
-Állj meg kérlek.-sivítok a vállába teljesen belefúródva.
-Te akartad. -jelenti ki, és hangja olyan, mint amitől úgy érzem, félnem kéne.
-Mit tervezel? -sikítok fel mögüle, de ahogy kérdésemet elhagyta a számat, az irányát a tengerpart felé vette, s kapálózásom se tántorítja meg abban, hogy ne érjen pillanatokon belül a tengerhez, ahol hirtelen megtorpan és az örökös kiabálásom is alábbhagy ezzel egy idejében. A zajt felváltotta a csend. Nem tudom mi állíthatta meg Louist, de féloldalasan látom arcát, ahogy erősen elmereng a végtelen víz felé és szemei ugyanúgy csillognak, ahogyan a magasban lévő napsugarak visszatükröződnek az aprócska hullámoknál. Ha egy kívülálló most meglátna minket, enyhén hülyének tekintene bennünket, ugyanis felállásunk a következő: egy fiú cipőstül félig a vízben van, akinek a hátán egy ijedt arcú lány csüng, miközben szótlanul bámulnak magukból kifelé.
-Louis. -suttogom úgy 3 perc némaság után, kicsit félve és habozva. Nem mond semmit, csak enyhén felnevet és azzal a lendülettel bevágtat az elsődleges úti céljába, -vagyis a tengerbe- velem együtt. Már térdeim is találkoznak az átlátszó folyadékkal, és félénken lenézek, ahol már a hullámok Louis mellkasát verdesik, s mielőtt mondhatnám ideiglenes cipelőmnek, hogy itt nekem tökéletes, addigra egy erőteljes csapódást érzek a hátamon, és hála reflexeimnek, hogy még időben tudtam kis ideig használható levegőt magamba szívni, különben küszködhetnék a fuldoklással.
-Nem vagy normális! -tombolok felháborodottan, ahogy fejem végre felbukik a felszínre.
-Te akartad, hogy letegyelek. -mosolyog el gúnyosan, mire erősen letolom a fejét a víz alá, már csak bosszúból és szórakozásból is egyaránt. Szemeimből kitörlöm a cseppeket a kezeimnek hála, és várom, hogy a Nagy Okos végre méltóztasson feljönni. Szemforgatást intézek -valójában csak magamnak-, és nagyzoló mozdulatokkal kutatok a víz alatt, hogy elkaphassam legalább a pólóját, vagy a lábát és felráncigálhassam.
-Louis? -kérdezem kicsit félénken és rosszat sejtve. Válasz nem érkezik, s ijedten pörgök körbe, hogy minden oldalt láthassak, és véletlenül se tudjon mögém osonni. Már kezdek szédülni, amikor egy ázott testet érzek rám esni, ezáltal újra a habok alá érkezve találom magam. Óvatosan kinyitom szemeimet, -hogy valamelyest megszokják azok a vizet- és dühös pillantásokat küldök eláztatómnak, aki vigyorogva integet a tenger alatt. Dühösen megragadom pólóját, és magammal együtt felráncigálom, hogy végre a tenger fölött, mintsem alatt legyünk. Jobb kezemmel bal vállába ütök, hogy kimutassam mérgemet, de reagálása csak egy jóízű nevetés, ami nem igen van ínyemre.
-Louis!
-Zoé! -csendül fel újra nevetése, és egy újabb váll boxolást intézek felé, pontosabban intéznék, ugyanis félúton elkapja csuklómat és ezáltal megakadályozva az apró verést.
-Na!-ráncigálom dacosan a karomat, amik körül még mindig Louis ujjai fonódnak körbe.
-Nem szabad bántani. -biggyeszti le száját szomorúan, és amolyan "kiskutya" szemekkel nézz bele az enyéimbe. Rángatózásom rögtön alábbhagy és lenyugodva figyelem azokat a meseszép kék íriszeit, és a hozzátartozó szempilláit...orrát...tökéletes arcát... és végül a száját... az enyhén rózsaszín, -és a merülésünknek köszönhetően- nedves száját... az óvatosan szétnyíló száját... azt a puha száját... ÚRISTEN! HARRY, HARRY, HARRY, HARRY!
-Niall.-bököm ki nehézkesen, mire szemöldökei felemelkednek és kizökken az előbbi "Bámulunk a másik szemébe, mint egy romantikus filmben" című jelenetből.
-Én nyertem. -vigyorodik el, s én kérdően nézek rá. Mit nyert? Tovább bírta a másik bámulását?! -A kosárban... -magyarázza a dolgokat, valószínűleg értetlenkedős fejemnek hála- Szóval, egy napig szolgám vagy, ifjú hölgy.
-Először is, döntetlen volt, és a te pontod nem ért, szóval ÉN nyertem. Másodszor is, ha szolgád lennék, akkor nem ifjú hölgynek, hanem valami lekicsinyítőnek kéne szólítanod.
-Oké-oké. Döntetlen volt. Vagyis, kő-papír-ollóval fogjuk eldönteni, hogy ki a győztes. Így megfelel?
-Igen. -bólintok elszántan és felcsapom az öklömet elé, mire Ő is így tesz és farkasszemekkel figyeljük a másikat, míg a három tárgy kimondásával emelgetjük fel- és le a kézfejünket.
-Háh! -kiáltok fel örömömbe, miután ujjaim "ollót" mutatva jelzi  Louis "papírjának", hogy kié is az erősebb adu.
-3 játszmás. -vág rá rögtön, és újra kántálja a szokásos szöveget, míg végre kitárjuk tenyereinket és felmutatjuk a felvett formákat.
-A Kő üti az ollót. -magyarázok boldogan. -Vagyis Zoé nyert, Louis meg azt teszi, amit Zoé mond. -vigyorodok el szemrehányóan és arcomat az arca elé rázom, amolyan kinevetés helyett. Mutató- és középső ujjai mellé kinyílnak a többi társai is, és miközben még mindig győzelmi fejingásomat intézem, tenyerei rásimulnak arcomra, ezáltal megállítva mozgásomat. Egy lépést intéz felém határozottan, és a víz alatt érzem a hullámok által meg-meglökő combjait az enyéimmel érintkezni. Csillogó szemei mélyen az enyéimbe fúródnak és tehetetlenül figyelem a pár vízcseppekkel díszített száját, aminek szélén apró mosolyt vélek felfedezni. Kétségbeesetten,-mégis elgyengülő lábakkal- figyelem cselekedeteit. Óvatosan -és vészesen gyorsan- közelít arca az enyémhez.
-Louis...-ejtem ki nevét halkan, de mit sem törődve tovább folytatja a célját, ami történetesen a szám elérése. -Louis, nekem barátom van. -motyogom tenyerei között, mire mintha forró vizet öntöttek volna rá, hirtelen elveszi kézfejeit az eddigi helyükről és egyet hátralép, pontosabban hátraugrik.
-Hogy mi?
-Barátom van. -mondom keserűen, és magam sem tudom, hogy miért ilyen hangnemben mondtam, hiszen ez jó dolog? Nem?! Harry, Harry Styles a pasim. Pasim... Fura... Pasim lenne? A fiúbarátom, aki eddig a fiúbarátom volt, mint testvér?! Most mi van?! Kezd minden olyan bonyolulttá válni. Pedig reggel még olyan vidám voltam, most meg, azt kívánom bár ne lenne barátom? Ellentmondásos egy ember vagyok az már biztos... Meg kéne becsülnöm azt, amim van(!).
-De... hiszen... miért nem mondtad el? -zavarja meg idegtépő gondolataimat Louis kétségbeesett, -de még mindig csilingelő- hangja.
-Nem lehet. Megegyeztem vele. Tudod...-most mit is kéne mondani...- Tudod, Ő is híres! És nem akartuk elmondani senkinek... Még a barátoknak se...
-Tudod, hogy bennem, vagyis bennünk megbízhatsz...
-Tudom. Hidd el. -mosolyodok el lágyan, és kezemmel megsimítom az arcát. -De tényleg nem akartuk elmondani senkinek se. Hisz még friss a dolog. És kérlek ne mondd el senkinek azért. Jó?
-Jó, és értem. És ami az előbbit illeti... akarom mondani... én nem... én... -hebegte zavarában a magyarázkodást, mire gyorsan segítségére jöttem:
-Semmi. Felejtsük el. -bólint, és kínosan felnevet, de szemei mintha... mintha csalódottságot tükrözne. Vajon tényleg megakart csókolni? Hiszen a múltkor még azt mondta nem tetszem neki, de az előbb meg... Kezdek teljesen összezavarodni!
-Megyek átöltözni, meg Niallt megnézni. -jelentem ki, mire bólint. Nehézkes léptekkel haladok a part felé, majd miután a szárazföldre érek, visszafordulok, hogy megnézzem Louist, de csak a felső végtagjait látom, amik egy-egy karcsapásnak köszönhetően felbukkannak.
-Niall? -kiáltok fel ijedten, miután nem látom a szőke fiút, kit félórával ezelőtt a nappaliba hagytunk.
-Konyha.
-Sejthettem volna...-dünnyögöm az orrom alatt mosolyogva és belépek az imént említett helységbe, hol "nagy meglepetésemre" a drága beteg jóízűen falatozik egy alkarnyi nagyságú szendvicset. Csámcsogásának hangerejét a száján ülő vigyornak könyvelem el, s csak pár másodperc elteltével néz fel tápláléka mögül, és apró nevetést intéz felém, pontosabban -vagyis remélem- a csurom vizes ruháimra.
-Megyek lezuhanyzom. -jelentem ki, mielőtt feltenné kérdését, amit annyira tudom, hogy az lenne, hogy "Hát te meg mi a JÓT csináltál?"

6 órával később...
-Helyettem is igyatok. -kacsintok a fiúkra, mire elnevetik magukat és gyors ölelésekkel végül elbúcsúzunk. Szerencsétlenségemre a sorsolásánál -miszerint ki az a két ember, aki ma este "felügyeli" a sérült Niallt,- én lettem az egyik, aki megkapta e "nemes" feladatot. Viszont a másik "szerencsés" Harry lett, így talán... ismétlem TALÁN, nem is lesz olyan rossz az itthonlét.
-Én asszem' megyek aludni. -morogja unottan Niall és nehézkesen felül a kanapéról.
-Már? -kérdeztük egyszerre Harryvel, és furcsán néztünk a szőkeségre.
-Kilenc óra múlt.-mondja válaszként, mire megrántom a vállamat jelezve, hogy nekem aztán tök mindegy, és óvatosan, gipszére figyelve megölelem.
-Jó éjt, Szöszi.
-Nektek is. -int mindkettőnknek és felballag a lépcsőfokokon, majd egy kisebb ajtócsapás hallatszik az emeletről, végül csend. Hatalmas csend. Tekintetemet még mindig ott hagyom, ahol az előbb felcammogott Niall, és erősen gondolkozok, hogy vajon miért ilyen lehangolt, mert vállsérülése azért ennyire nem törhette le. Mielőtt szóvá is tenném a kanapén ülő Harrynek, addigra egy kart érzek fonódni a hasam előtt, balról jobbra irányulva. Összerezzenek a hirtelen érintésre, és ijedten fordulok aprót hátra, de miután megérzem az ismerős illatot csak elmosolyodok.
-Reggel óra erre várok. -súgja hátam mögül mély hangjával Harry, és apró puszikat lehel nyakamra.
-Ugyan mire? -játszom az értetlent, és fogaimat megvillantva fordulok vele szembe.
-Erre. -ejti ki ezt az egy szót, és ajkait óvatosan az enyéimre helyezi. Kezei oldalamra telepszenek, s néhol érezem meleg tenyerét a csípőmnél, ugyanis a póló feljebb csúszott, miután karjaimat nyaka köré helyeztem. Ajkaim szétnyílnak, így Ő kapva az alkalmon, nyelvét beengedi az enyém mellé, ahol táncra hívja azt. Derekamnál fogva jobban magához húz, ezáltal jobban felgyorsul a szánk mozgásának tempója. Egyre hevesebben kebelezzük be a másik ajkát, és lélegzet vételünk gyakorisága is nő. Egyik karját leveszi az oldalamról, és ujjait összekulcsolja az enyéimmel, majd sajnálatomra elválik az arcunk. Értetlenkedve nézek rá, mire kacsint és a lépcsőn felfelé húz magával, végül pedig a Louis és az Ő közös szobájába érkezünk. Finom csókot ad számra és az ágy felé irányít testével, én pedig "engedelmeskedek" neki, míg végül lehuppanok az ágy bal oldalára, Harry meg felém hajol, hogy szánk pár pillanatra se távolodjon el a másikétól. Feljebb csúszok, és miközben mindketten belemosolygunk a csókba, aztán felülkerekedek rajta, így míg Ő hanyatt fekszik, én felette támaszkodok kezeimmel. Kézfejeit megint oldalamra helyezi, s pár másodpercre leakaszkodok ajkairól, hogy mindketten levegőhöz juthassunk. Csukott szemmel hallgatjuk a másik zihálását, majd mindketten felnevetünk, és egy hirtelen mozdulattal újra forgásba kerülünk, miközben szánk újra a másikéra helyeződik, és hevesen kebelezzünk be a másik ajkait. Tompított kuncogást hallatok, és kinyitom szemeimet, és újra lefejtem magamat Róla. Kacér mosoly ül az arcán, és zöldes-barna íriszei a vágytól csillognak. Nyakát felemeli, hogy újra csókcsatába kezdjünk, de csak egy finom puszit lehelek szájára.
-Harold, a másik szobába Niall alszik. -suttogom gúnyosan, és közel hajolok hozzá.
-Mondtam már, hogy ha kimondod a teljes nevemet, akkor az mennyire bejön nekem? -kérdezi kaján vigyorral az arcán, mire elnevetem magam. Kapva az alkalmon, újra közelít, de én rafináltan kikerülöm a közeledését vigyorogva, és ismét forgunk egyet; viszont hála sokadik fordulásunknak sikeresen a fal és az ágy közé esünk. Ő felém, én alá. Ajkaimba harapva figyelem értetlen arcát, majd szemeink találkozásának egy idejébe felnevetünk, és bár szívem az előbbi események hatására még jobban dobogott mint csókolózásunk kezdetekor, az is fokozta a ketyerém tempóját, ahogyan arcán a mély nevetésének hála gödröcskéi előbukkannak, ezáltal még vonzóbbá téve Harryt, akarom mondani Haroldot.
-Harry? -kiált fel az ajtót kicsapva egy ismerős hang.
-Louis! -pattan fel gyorsan a földről Harry, én pedig hirtelen gondolatként becsúszok az ágy alá. Szám elé tenyeremet tapasztom, hogy kapkodó levegővételem ne legyen hangos, és hogy ne bukjunk le a váratlan vendégünk előtt.
-Te meg mit kerestél ott? -kérdezi Louis, és hangjában hallatszik az enyhe nevetés az iménti tartózkodása miatt.
-Elaludtam, és szerintem leestem az ágyról. -válaszol lassan a faggatott, és szinte látom magam előtt, ahogy megdörzsöli az arcát. -Hogy-hogy ilyen hamar itthon vagy? Vagy ilyen sokat aludtam volna?
-Elmentem, de aztán vissza is fordultam. Nincs kedvem bulizni. Egyfolytában jár az agyam.
-Nocsak. Ilyet se mondtál még, haver. -gúnyolódik Harry, mire egy apró csattanást hallok, gondolom viccelésére egy kisebb vállba ütést kaphatott.
-Mondd, mi bántja a kicsi lelkedet, Louis?
-Elmondom, mert a legjobb barátom vagy, és megbízok benned. -jelenti ki, és mindketten elcsendesülnek, valószínűleg Lou valamiféle megerősítésre vár. Talán egy bólintás történhetett, mert Louis felsóhajt és ráugrik az ágyra, én pedig arcomon az izmokat megfeszítve nyomom le a hátamat a földre, hogy a mozgótestnek hála a rácsok ne érintkezzenek velem.
-Először is. A fogadást két dolgok miatt le kell zárnunk. Most azonnal. -Fogadás? Milyen fogadás? Mégis miről beszél? Gyerünk Louis, bökd csak ki.
-Első ok: Zoénak barátja van, és ezt Ő mondta. -Kösz Lou ennyit arról, hogy "Kérlek ne mondd el senkinek." Oké, hogy Harry végül is "főszereplő" ebben a témába, de akkor is! 

Harry:
Próbálok nem elmosolyodni, hiszen Louis most komolyan akar velem beszélni. De hiszen, hogyan próbáljak komor maradni, amikor Louisnak mondta Zoé, hogy barátja van. És ez a barát valószínűleg -vagyis remélem- én vagyok.
De Basszus!! A fogadás! Ó, kérlek Louis ne mondj semmi utalót. Kérlek, kérlek, kérlek. Már rég elfelejtettem...Ó a francba....Ne, ne, ne csak most ne!
-Figyelsz te rám? -zavarja meg kétségbeesett gondolataimat Louis, mire bólintok. Arca furcsán kisimul és sóhajt hallat, majd szája beszédre nyíl: -Második ok: Szerintem kezdek valami érezni Zoé iránt...