II. 25. fejezet(55.) Utolsó

Imádott Olvasóim! <3

Hát... elérkezett ez a nap is, igaz sok-sok késéssel, de világvége előtt csak sikerült még feltennem! :D

Nem is nagyon tudok mit mondani... pedig igencsak erősségeim közé tartozik a beszéd! De most egyedül csak az van a fejemben, hogy köszönöm Nektek! Köszönöm, hogy támogattatok az elmúlt tizenegy hónap alatt, hogy mellettem voltatok. Nélkületek nem lett volna semmi ebből a blogból. Tényleg, szívből hálás vagyok mindezekért, s főként azért a szeretetért, amit Tőletek kaptam. Köszönöm az eddigi 117 ezer látogatót, és a 134 rendszeres olvasót! Nem vagyok valami érzelgős ember - legalább is tudtommal nem -, de most épp az ellenkezőjét hiszem magamról... Ez az oldal sokat segített nekem, és Ti is, a tudtotok nélkül is! Olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel amúgy nem. Sőt, olyanokkal is, akikkel elvesztettem a kapcsolatot, és újra fel tudtam velük venni ennek a blognak hála a kontaktust. És kifejezetten, külön köszönöm azoknak az embereknek, akik segítettek az elmúlt időszakban - Ők tudják, hogy kikre gondoltam.
S éppen azért, mert ez a blog, ez a történet annyit tett értem, úgy éreztem kell, hogy legyen egy kerek lezárása, így a következő oldalam nem aköré lesz írva, hogy a One Direction hat tagú lenne, de ettől függetlenül lesz új oldal! De erről majd a következő bejegyzésben...

Amikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy ilyen "sikereket" érek majd el vele, s azt se, hogy ennyire az életem részesévé fog válni. De így lett, és egy pillanatra se bánom, csak az elszakadást tette ezzel nehezebbé.

Tudjátok mi még a furcsa? Az, hogy az első évad utolsó részénél található kezdeti szöveg megegyezik a második évad utolsó részével. Zoénak ismét választania kell, illetve kellett...
S azért remélem, hogy Ti választ kaptatok azokra a kérdésekre, amik felmerültek bennetek.
Nos, nem szeretnék tovább szaporítani a szót, mert bár sose fogom tudni teljesen megköszönni ezt a majd' egy évet, ismételgetni se szeretném magamat. 

Tehát a One Direction+One Utolsó fejezetéhez - ám nem az utolsó részéhez! - kellemes olvasást kívánok!

Ha pedig nem találkoznánk addig, akkor békés és kellemes ünnepeket kívánok minden egyes Olvasómnak! <3

Szeretettel, Tyra

A választások határozzák meg az életünket. A választások, melyeket mi adunk és mi döntjük el azokat. Legalábbis így kellene lennie. Ám sok esetben tetteink megakadályoznak abban, hogy a szívünk által akart választ adjuk.

Hol van válasz, ott van kérdés is. Kérdések, melyekre muszáj válaszolni. Muszáj, pedig nem akarunk, mivel sokkal könnyebb lenne döntés nélkül leélni életünket, mintsem folytonosan változtatni.

"Eljön az a pillanat, amikor életünk örökre megváltozik. A pillanat, amikor örökre beismerjük gyengeségeinket. A pillanat, amikor elébe állunk a kihívásnak. A pillanat, amikor elfogadunk egy áldozatot vagy elengedünk egy szerettünket. És megesik, hogy a változás épp válasz az imádságainkra."

"Vannak kérdések, amikre nincsen válasz. Ez egy változó világ, és mi magunk vagyunk a legfurcsább változás. Rengeteg behatásra reagálunk. A jövőnk folyton újrarendeződik. Van viszont egy akadály, amitől meg kell szabadulnunk. Ez megköveteli tőlünk, hogy megtegyünk egy brutális dolgot, hogy legdrágább, legforróbb vágyaink ellenében cselekedjünk... De kénytelenek leszünk megtenni."

 

Zoé éberen feküdt a kemény matracú ágyban, tekintete a fehér plafonra szegeződött – figyelte a Hold fényét, mely az ablakon keresztül jutott be a tágas szobába. Elhagyatottnak érezte magát, egyedüliként ebben a hatalmas házban, gondolatai pedig ismét elérték gonosz céljukat: szemhéjai akarata ellenére se záródtak le, jutalmul, hogy legalább álmában ne legyen tisztában saját helyzetével. Nem adták meg neki ezt az örömöt egy pillanatra se, azt a teóriát követték, miszerint ha már így döntött, vállalja annak következményeit. A következményeket, mely egész nap ott áll mögötte, szorosan tekeredve nyaka, mellkasa és egész lénye köré, amit úgy hívnak: magány. Régi ismerőse, ám ahogy a fiúk beléptek az életébe, úgy gondolta, hogy soha többé nem látja Őt viszont. Tévedett, s most okául csak annyit tud tenni, hogy végiggondolja tetteit, elhatározásait, érzéseit és a jövőjét. Ugyan mi mást tehetne?Arcát erősen belefúrta a párnába, az anyag elnyelte türelmetlen kiáltását, miközben lábairól idegesen rúgta le a takarót, hogy legalább a talpra állása sikerüljön akadályok nélkül. Sokszor elbizonytalanodott, hogy vajon elbírja-e az egyre csak gyülemlő gondokat, amiket kivétel nélkül kell megoldania. Képes-e mindezekre, mi van, ha elbízta magát, és még se olyan erős, mint azt Ő hitte? Hiszen nem egyszer tévedett már ekkorát.Elnyújtott sóhaja kísérte felállásának mozdulatát, míg az égitest hűségesen világította be arcát, hogy ezzel is jobban kiemelje a fiatal lány vonásait, elnyűtt vonásait. Testsúlya alatt a parketta meg-megreccsent, ahogy a sötétben járkálva fedezte fel ismét a házat. A kihalt folyosóra érve azonban megtorpant, kegyelem nélkül erősödött meg elméjében az az emlékkép, mikor gyermekként ugyanitt szaladt a hátsóbejárat felé, ki egészen a teraszig, hogy közelebbről láthassa a zuhogó esőt. A korlátnál ágaskodva nyújtotta ki karját, hagyta, hogy tenyerét ellepje az apró esőcseppek, majd szórakozottan figyelte azoknak az útját, mely az aprócska ujjai között tűntek el. Egyszerűen megnyugtatta Őt.
Mielőtt azonban lábai ismét útnak indultak volna, a sötétségbe borult helységben szinte világításként ható kék íriszei a komódra kirakott újságra sodródott. Egy lépést tett, s remegő kezekkel nyúlt érte, majd kapkodva kezdte el olvasni a benne található cikket:

One Direction újult erővel

A híres brit banda úgy tűnik, sikeresen állja a sorát, hiszen bandatársuk, Zoé Thomson(20) kilépése után, a legújabb számuk, a Live While We’re Young bizonyít.

Augusztus 30-án, a hat fiatal tehetség menedzsere, Bobbie Cross világszerte lesokkoló hírrel fogadta, mind a rajongókat, mind az egész médiát, mikor egy sajtókonferencia keretében bejelentette az egyetlen női tag szándékát:

„Zoé hosszas mérlegelés és tanácskozás után döntötte el, hogy szeretné szüneteltetni énekesi pályáját – amiből lekövetkeztethetik, hogy nem áll módjában szólói karrierbe vágni -, és kilépni a One Direction-ból. S bár megviselte a fiúkat is a Thomson lány döntése, ám szó sincs arról, hogy ebből kifolyólag feloszlanának. Zoé se akarja ezt, a háttérből fogja támogatni – immár – „ex társait”, miközben élvezi mostantól a felszabadult mindennapjait, sok-sok pihenéssel fűszerezve.” 

A húsz éves, mondhatni nyugdíjba vonuló énekesnő azonban sem nekünk, sem más újságnak nem kívánt nyilatkozni, és pontos magyarázatot adni elhatározása miatt. Többekben felmerült a kérdés, hogy vajon régebb óta tervezgeti-e ezt a fontos lépést, vagy sem; annyi biztos, hogy az embereket ledöbbentette az egyik pillanatról, a másikba való hatalmas változtatása!
Néhányak szerint, a szépségéről is híres énekesnő egészségügyi szempontok miatt határozott úgy, ahogy. Indokul azt hozták fel, mikor a bandának tavasszal is a lány nélkül kellett fellépnie, mivel egy hónapig kórházban volt. Az okát máig se tudja senki, de őszintén reméljük, hogy nem egy esetleges súlyos betegség által vetemedett erre a lépésére.
 
Visszatérve a fiúkra, ők sem válaszoltak egyik felkérésünkre sem. Viszont úgy tűnik, a majdnem három hetes „médiacsend” és háttérbevonulás után, frissen és eltökélten mutatták be a tegnapi nap folyamán legújabb szerzeményüket, a fentebb említett számot. S egyben a rossz melletti jó hírt is: November 14-én már a boltokban lesz második albumuk, a Take Me Home! 

Kíváncsian várjuk, hogy milyen is lesz női tag nélkül a banda, de mi sok sikert kívánunk: Zoénak az életben, Harry-nek, Niall-nek, Louis-nak, Liam-nek és Zayn-nek pedig a zene terénél!

                                                  Írta: James W.

                                                                       Szeptember 21.

Szem forgatva olvasta végig Zoé a sorokat, mialatt egyfajta megkönnyebbültség és gyermeki felháborodás lett úrrá rajta. Előbbi, mert boldog volt azért, hogy valóban sikerült – legalább is látszólag – túllépniük rajta, utóbbi pedig pontosan ezért: ilyen hamar és könnyedén túljutottak rajta? Bár belátta, ennek igazából örülnie is kéne, és örül is, azonban elméjében tisztán ég a búcsúzásuk, és akkor még nem hitte, hogy így hipp-hopp, minden ugyanúgy fog menni nélküle. A nagyképűség ellenére is.

S ahogy ezen jártak gondolatai, akaratlanul felidéződött benne az a bizonyos nap…

***

Újabb mérföldkő az utamon, s ismét csak egy most vagy soha pillanat – a tények felállításának következtében keserédesen állapítom meg, hogy ezek a pillanatok építik fel az egész életemet. Mindig hirtelen kellett döntenem, minden kétlehetőséges választásomat első megérzésemmel kellett eldöntöttem, és nem egyszer ütött vissza az e fajta választásiforma. S nem egyszer bizonyult helyesnek – visszhangzik fejembe a régen gyakran hozzám társult optimizmusom. Szemeimmel végigfutok az öt arcon, mind máshogyan néz rám, mindegyikről más és más érzelmeket tudok leolvasni, amik csak még inkább erősítik bennem a kettős érzetemet. Menni akarok, de Őket nem akarom itt hagyni. De lehetetlen, hogy mindkettőt megkapjam. Nem lehet mindig az, amit én szeretnék. 
Ne légy telhetetlen! – jut eszembe Fidel bácsikám hangja a brighton-i nyaralásunkról, és rögvest visszahőkölnek elzabolázódott gondolataim. Igaza van: örülnöm kellene annak, amim van. Viszont ezt értelmezhetem úgy is, hogy örüljek annak, hogy legalább van öt igaz barátom, vagy úgy, hogy örüljek annak, hogy egy ilyen tovább tanulási lehetőségem megadatott. Kérdem én: mikor kapom meg az élettől a választ, hogy jól döntöttem-e?  - Fél óra múlva érkezik a Magyarországra tartó repülőgép, kérem, akik még nem haladtak át a jegykezelésnél és a poggyászfelvételen, azok most tegyék meg! – zökkent vissza a monoton hang, mely pallósként csap le rám, tudatosítva bennem, hogy fél óra múlva ki tudja meddig nem láthatom Őket! Látva arckifejezésüket Ők is ezen merenghetnek, s hirtelen nem tudom, hogy húzzam-e még az időt a búcsúzkodás előtt, vagy rögvest kezdjünk neki, hogy még tovább tartson a Velük töltött idő. Mindkettő fájdalmas menet, állapítom meg, és még görcsösebben kezdem el szorongatni bőröndöm fogóját. Ujjbegyeim elfehéredve tiltakoznak az egyre nagyobbodó szorításra, melyet a saját mellkasom összébb és összébb húzódását jelképezi. Elszorul a szívem, és tanácstalanul pillantok bele egyesével azokba a szembogarakba, amiknek gazdái két éve már a családom tagjaivá váltak. Zavartan lépkedek lábaimra, mivel nem érzem egyikőjük felé sem a megbocsájtást, nyitottságot, vagy csupán engedélyt, érdemet arra, hogy megölelhessem Őket. Viszont tényleg nem hibáztatom egyikkőjüket sem, s hogy ne legyek telhetetlen, magamba hálálkodok, hogy legalább itt vannak. Most Ők itt vannak, mert szükségem van rájuk, azonban mikor én kellenék Nekik, akkor nem tudok majd mellettük lenni. Látom rajtuk, hogy nem értik, miért fontos ez nekem. Nem tudják, hogy eddigi életem célját tudnám ezzel véghezvinni. Mindazonáltal értük küzdeni fogok, még kétezer kilométernyi távolságból is. 
- Nos, szerintem itt az idő, hogy menjek… Örvendtem. – Tekintetükbe temetkezve és fölbegyökerezett lábakkal állok felsorakozásuk előttük továbbra is, egyfajta megerősítést várva, de mindenhonnan semlegességet kapok. Talán így a jó, merengek el, hogy nincs siránkozás és nyálas búcsúzás. Apró biccentéssel nyugtázom hideg viselkedésüket, hátraarcot vágva pedig elindulok a szépen fényezett járólapokon. 
- Ennyi? Örvendtem? – üti meg a fülemet egy felháborodott hang, és már szinte szánalmasan sok reménnyel teli fordítom vissza fejemet feléjük. Ám Ők most se mozdulnak, én pedig újra fejbe vágom magamat képzeletben, hogy egy pillanatra elhittem, mégis fog történni valami. Némán állunk a hatunk tekintetének keresztjében, feszült testtartásom azonosul a légkörrel. Fel nem tett kérdések lepik el a köztem és köztük lévő hét-nyolc métert, s meg merem kockáztatni, hogy egyikőnk se vett levegőt az elmúlt percben.
- Most komolyan a makacsságunk miatt nem köszönünk el Tőle? – tesz fel immár hangosan is egy kérdést Liam, s műszerpontosan ereszkedik le öt váll, miközben ugyanekkor hagyja el szájukat egy-egy bent rekedt sóhaj. A következő pillanatban pedig arra eszmélek fel, hogy öt test hozzám préselődik, s egyszerre tíz darab kar zár körbe. A legnagyobb szorításban lélegzek most fel, mely végre nem a lelkiismeretem és a kezdetleges hiányuk miatt van, hanem az ölelésüktől. Lehet, hogy kétségbeesett ölelés, de annál több szeretet árad mindjükből, és csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy barátaimnak tudhatom ezt az öt, tisztalelkű embert. Csukott szemeim ellenére is utat tör magának a könnycsepp, de most az egyszer nem szégyellem, vagy szándékozom rejtegetni. 
- Köszönöm, hogy itt vagytok nekem – suttogom elhaló hangon, arcomat egy mellkasba fúrom, míg a kezemmel – ami már régen elengedte a bőrönd szorítását – egy másik testet vonok jobban magamhoz. 
- Csak hogy tudd, Tündérke, mi melletted állunk. Mindig – szólal meg Niall, a sós cseppek pedig ennek hála jobban megindulnak helyükről, amit a kötött pulóver azonnal magába fogad. 
- Vigyázz magadra, Csajszi! – kér immár Zayn is megtörten, s válaszul újabb könnyáradat lepi el az egész arcomat. Sírok értük… miattunk… és kicsit magamért is. Valahogy a sírás feloldozza a bűntudatomat, megtisztít, és kifejezetten jól esik, miközben a belőlük áradó hő is körbeölel, nem beszélve a biztonságérzetről, ami ötszörösen is érkezik felém.

- Soha ne felejts el minket – suttogja érdes hangján Harry, mitől muszáj ajkamba harapnom, nehogy hangosan kitörjön belőlem a zokogás.

Soha – ígérem, bár kétséges, hogy meghallják-e. Az egyre felerősödő érzelmek hulláma hangszálaimra való telepedésüknek köszönhetően, inkább nyöszörgésnek lehetne betitulálni előbbi válaszomat. Soha nem fogom Őket elfelejteni, és nem is akarom. Igen, most már tudom, hogy az amnéziámban a legrosszabb dolog ez volt. Ez, hogy ha ugyan csak kis ideig, de nem ismerhettem Őket annyira, mint én valójában is ismerem ezt az öt fiút.

- Szeretlek – leheli valaki a fülembe, kezem remegve reagál, ahogy azonnal behatározom az előbbi kijelentés tulajdonosát. Ujjaimmal jobban magamhoz láncolom továbbra is előttem lévő testét, és ugyanilyen halkan – nem is tudnék máshogyan – ejtem ki őszintén, ugyanezt a szót. A könnyes búcsúzás elhagyhatatlan volt a részünkről, túl fontosak nekem Ők ahhoz, hogy csak így szó nélkül elhagyjam a társaságukat.

- Nagyon szeretlek Titeket! – Hisztérikus hangom sem tántoríthat el abban, hogy határozottan mondjam el Nekik ezt, Ők pedig válaszul még jobban körükbe zárnak. Az öt illat egybe keveredik, a keletkezett aromát magamba mélyen beszívom, s elraktározom. Mint ahogy ezt a pillanatot is...

***

Elhomályosult tekintettel tépkedte Zoé a kezében gyűrögetett papírt. Még fájó pontok az emlékek, hiányérzete talán a legerősebb ebben az időszakban. Az időszakban, mely a legrosszabb, mondogatta magába hajthatatlanul. Vigasztalni nem akarta magát, megtanulta, hogy fölösleges hitegetnie magát. Ennyit legalább megtanult ettől az egésztől, dacoskodott tovább magában.
Aztán mély levegőt vett, s fokozatosan engedte ki ujjai közül az újságot, egy pillanatra se szakítva meg közben a cikkről való kontaktust. Mélyről jövő sóhaja azonban kellő löketet adott útjának folytatásában, így talpai immár a hideg csempével érintkezett újra. A ház, ahol Zoé ideiglenesen lakott az, amit 11 évesen itt kellett, hogy hagyjanak a Sheffield-be való költözésük miatt. A hatalmas családi ház a város szélén található; hozzátartozó földdel az épület mögött, ahol az istálló is helyt kapott. Zoé itt élt eddig a legtöbbet, itt nőtt fel, most mégis keserűen állapítja meg, hogy még itt sem érzi magát otthon. Soha, eddig sehol nem tudta bátran kijelenteni, hogy: Igen, ez az én otthonom. Azt a megmagyarázhatatlan, mégis tudatos érzés sose fogta el, ha mondjuk a londoni lakásába lépett be, vagy a sheffield-ibe, vagy akár a dartford-iba. Neki húsz éve nincs otthona, hiába van felette mindig tető. Pedig mindenkinek kell, hogy legyen egy olyan hely, ahol megnyugodhat, ahová hazaérkezhet úgy, hogy körbevegye őt az a kellemes, mégis behatározhatatlan hangulat. Vajon egyszer fogok ilyet érezni? – tette fel önmagának a kérdést, miközben ujjai végigszánkáztak a régi képkereten, mely a falon lógva fogta közre családjuk közös fotóját. A ház, s ország elhagyásával egyetlen egy holmijukat se vitték át a szigetországba, Zoét mégse fogta el személyes tárgyainak a hiánya. Pedig tizenegy éves létére ez lett volna a természetes, ám Ő már akkor se érzett kötődést ezekhez.Erősen meredve kiskori énjére próbálta megfejteni saját magát, de sehogy se tudott rájönni, miért van benne ez. Ez, amit más ember talán érzelmi sekélyességnek nevezne, Zoé inkább elveszettségként sorol be. Hisz hogyan is lehetett volna úgy boldog, ha aggályok között élt mindig, előre eltervezett jövővel, szülei és nagyszülei hajthatatlan megkötéseivel fűszerezve, ráadásként. Ilyen embert neveltek fel, ki végig harcolt, aminek hála kimaradt egész gyerekkora, kimaradtak azok a dolog, amik alapjába véve egy normális ifjúnak át kellett volna, hogy éljen és rájuk jönni. De Zoé csak arra jött rá, hogy Ő nem akarja ezt az életet...
A felismerés újabb lökete kissé megingatta a fekete hajú lányt: annyira hajtotta Őt, hogy elérje céljait, hogy talán addig nem is fog tudni valaha is igazán boldog lenni, míg végbe nem viszi azokat. Ez nem normális, állapította meg, s kissé megszédült saját, elzabolázott és kusza gondolataitól. Megelégelve ezt, rohanva iramodott meg ismét a hátsóbejárat felé, miután pedig a két gumicsizmába belelépett, az ajtót agresszívan tépte fel helyéről, nem foglalkozva a nyikorgó és reccsenő hangokkal, amiket mozdulatsora kezdeményezett. A hideg levegő azonnal megcsapta mind arcát, mind egész tüdejét, és a fojtogató érzés alábbhagyni látszott. Lehunyt szemekkel adta át magát a tiszta oxigénnek, s még a bőre tüntetése – mely magába foglalja a libabőrösséget – se tántorította el abban, hogy visszahúzódjon a meleg helységbe. Maga mögött bezárta a faajtót, majd csizmatalpának való kopogása a terasz parkettáján jelezte haladását. Elgondolkozva figyelte a kerek Holdat az égen, ki egyedül tartózkodott egyelőre fent az égbolton, mivel a hajnalhoz közeledvén a csillagok homályba vesztek, fokozatosan az idő múlásával. 

A Hold olyan, mint én, merengett el Zoé, s az újabb lépése, újabb fokot jelentett a közte és az égitest közötti távolság megszűntetésében. Erős személyiség, mégis nap, mint nap bizonytalan a jövője, hiszen a periódusából kifolyólag mindig változó, hogy mennyit is mutat meg magából. Néha úgy tűnik, mintha egyedüli lenne ott fent, azonban a háttérben örökké ott lesznek a csillagok mellette. 

A fiúk, az én csillagjaim, mondta magába szórakozottan Zoé, s gyermeki mosollyal az arcán nyugtázta a kialakuló, abszurdum helyzetet. Karjait a korlátra támasztotta, csodálattal teli nézte a fehérként ható Holdat, miközben hallgatta a környezet lakóinak apró neszeit, mely végre elérték a kellő hatást: Zoé gondolatai lassulni látszott…

Eközben Bobbie Cross továbbra is irodájában várta a hajnalt. Este óta bent maradt, a papírunkák sokasága végbeláthatatlannak tűnt számára, s az immár hivatalosan is fiúbandává avanzsálódott csapat idejének megszervezés is fontos teendői közé sorolható volt az új menedzsernek. Fáradtan, ám annál inkább összpontosítva egyeztette a szerződéseket, pontról pontra haladva, egy pillanatra se félbehagyva a munkát. Nem lehet, most nem tarthat szünetet, mikor a legnagyobb feladatokat kell végbevinnie: hirdetni a most már öt tagból álló együttest. Zoé jól látta majd’ egy félévvel korábbi viszontlátásukkor: az egykori szabályokat kerülő egyetemista fiú megváltozott, s egy rendszerezett, karót nyelt férfivé vált. Amit négy évvel ezelőtt elítélt, s amiket elvül megfogadva tiltott, azok már az élete részévé váltak. A gazdag család gyermeke elkerülhetetlenül belecsöppent abba a világba, amitől tartott, ám szülei hajcsárként ráerőltették saját akaratukat fiúkra. Zoé és Bobbie élete hasonló.Ezt már gimnazista-egyetemista korukba is tudta a két fiatal, s éppen emiatt keserítette el a lányt viszontlátásukkor a felismerés: a csatából egy ember kihullt, Bobbie megadta magát az ellenségnek. Nem ugyanaz az ember lett, mint volt, Zoé pedig ezért is félt, ezért is határozott a meginghatatlan céljánál, hogy márpedig Ő győzni fog. Ha más nem, a régi Bobbie miatt is…

A férfi üveges tekintettel figyelte az ujjai közt összepréselődő lapot; a sorok, betűk összefolytak szemei előtt. Bár zakóját már régen száműzte az egyik fotelra, nyakkendője se tűnt számára kényelmes viseletnek, már-már fojtogatta a márkás, elegáns ruhadarab. Mélyről jövő sóhajjal lazította meg fél kézzel, mialatt régen látott lelkiismerete kitört elűzött rejtekhelyéről; s a késői órák, a fárasztó és terjedelmes nap elteltével könnyedén leküzdhette a taszigálást, és Bobbie ismét szembesült tetteivel. A megfelelési vágya olyanok iránt, elérte azt, hogy majdnem, hogy tönkretegyen két embert is. Egyet, ki nem tehetett semmiről, áldozati bárányként való szereplése csupán annak tudatható be, hogy rosszkor volt, rossz helyen; s a másikat, akit akarattal megbántott, elárult és eltaszított magától. Miközben tudta, hogy ezzel romba dönti az életét.Bobbie tudatosan, és előre megtervezve ötlötte ki azt, hogy pusztító hadjáratot indítson el az ír srác, Niall ellen, azonban időközben talált egy olyan megoldást, ami több bevételre hajlamos változtatást jelentene a bandának, ezáltal a menedzsmentek, ebből kifolyólag pedig neki is. Egy megoldás, egy embernyi veszteséggel. Szépen összerakott terv, kevés buktatóval, megfűszerezve egy pontosan ismert családi háttérrel, s egy sokszor végighallgatott ambícióval a tudatában.A másik felet, még csak a sejtése nélkül döfte hátba a férfi. S ezt ő is tudta. Bobbie indulatával vezérelve állt fel ültéből, a szék tehetetlenül és hangos robajjal csapódott neki a falnak. Mialatt a magas férfi idegesen hajította el a kezében tartó lapot, s az nesztelenül hullott alább a földre. A papírról azonnal kitűnik a híres címer, a szépen formált intézménynév, és annak a logója, melyek mind jelképezik a Magyarországi Elit Egyetemet, s a levél tartalmának főindokát: „Zoé McKey Thomson ösztöndíjra való kérvénye”…

A város szélén álló ház békésen várta az egyre közeledő hajnalt, mialatt a hátsó verandán lévő lány is türelmesen figyelte az égboltot - annak a még csak apró változásait -, miközben a hintaszékbe ringatta magát, ezzel is csillapítva önmagát.

 

Zoé elutazása előtt, Louis-val pontról pontra haladva gondolkoztak el kapcsolatukról, s hogy mi is legyen kettejükkel. Mindkét fél bátran kijelentette, hogy szereti a másikat, azonban a távolság mindig csak növekedik köztük, ahogy a megmaradt banda újabb és újabb turnéra indulnának: Európa számos országaitól kezdve, Amerikáig. Louis részéről hatalmas önfeláldozás volt, hogy elfogadja barátnője döntését, s nem kevés fájdalommal kellett akkor egyetérteni azzal a teóriával, miszerint „Ha valakit igazán szeretünk, el kell, hogy engedjük”. Sem haraggal, sem bármiféle nehezteléssel jutottak el arra a közös nevezőre, hogy a több mérföldnyi különbség miatt külön kell, hogy váljanak. Azonban mélyen magukba hitték, és valahol érezték, hogy kettejük története itt még nincs vége… Megmagyarázhatatlanul tudták, hogy rövidesen ismét ott folytathatják szerelmüket, ahol abbahagyták: érzéseik tetőpontján. 

Zoét újra és újra felemésztette ez a döntés, de nem tehet ellene semmit. Reményvesztés nélkül kapaszkodik, immár kiegészült céljába: bizonyítani önmagának és családjának – s ezzel úgymond megerősítheti Miguel nagypapájának az érdemelt tiszteletét – az egyetem elvégzésével, miközben végig ott lenni Louis, Harry, Liam, Zayn és Niall életében is, két-háromezer kilométernyi távolság nélkül. Azóta pedig szüntelenül és hajthatatlanul keresi Zoé a lehetőségeket a nívós intézményben, amiben szerencséjére segítséget is lelt rég látott barátnői személyében, az Evana lányokéban.

Zoé egy pillanatra lehunyta szemeit, a kettős érzete újra felerősödni látszott: hálás volt, mert újra szoros viszonyba került magyar barátnőivel; dühös, mert eltávolodott angol barátaitól. Fohászkodva várta már azt az időszakot, mikor végre elmúlik ez az ingatag álláspont, és végre elérkezik hozzá is a boldogság, a megnyugvás, mely most még csak a behatározatlan időpontba található. Fülét az apró bogarak és rovarok nesze mellett más hangok is felkeltették figyelmét, lábai pedig megint önállóan kezdték el végezni munkájukat. Ösztönei - melyek feledésbe múltak az évek során – előtörtek; a késztetéssel, a rutinnal egyetemben. Egykori mindennapos tevékenysége ismét szükségletként bukkant elő Zoéban, lépéseit megszaporítva siettette a célpont és a közte lévő távolság megszüntetését. Két tenyerét ráfonta a kinti időjárástól hűvös fémre, s egész testével rásegítve húzta el az istálló kopottas ajtaját, mely mindig annyira volt renoválva, amennyire csak minimum kellett, ezzel is fenntartva a tradicionális kinézetét. Zoé arcára őszinte mosoly ült ki, ahogy a három karámba lévő, három lovat megpillantotta. Orrába kúszott az állatszag, a szénák és a bőrnyereg együttes keveréke, ismerős érzést keltetve ez által. Gyermekként ezek az állatok nyugtatták meg, s ha Miguel nagypapája nem volt a közelben, az ő védelmükbe menekült. A hatalmas teremtések nyerítve fogadták a betért vendégüket, természetüknél fogva be tudják rögtön azonosítani egykori gazdájukat. Zoé be-benyúlva simított végig sörényükön, majd a legutolsónál megállva, szemtől szembe fordult a saját lovához. 
- Rég találkoztunk, nem igaz, Gerry? – Tekintete megállíthatatlan csillogásba kezdett, amint hű, fekete színű társa talpdobbantással próbált reagálni gazdájának hangleejtésére. A nyergekhez lépve leszedett egyet, majd a többi felszerelés elcipelése után, belépett a 160 cm marmagasságú állathoz, hogy aztán ráadhassa mindezeket.

  

A patkó tompán dobogott a földdel, mialatt egyenletes ütemben vágtatott a ló, hátán Zoéval, ki könnyedén, mégis határozottan fogta kezében a kantárt, miközben hagyta, hogy révülten belemélyedjen a körülötte található természetbe. Az állatból sugárzó nyugodtság olyan érzéssel fogta el, mely – ha csak egy kis időre is -, de pótolni tudta Louis, s a fiúk hiányát. Megnyugodott, biztonságérzete növekedett, épphogy annyira, hogy ne érezze magát annyira elveszettnek. Magányosnak… egyedülinek… 

Ahogy a ló higgadtabb módba váltott, Zoénak esélyt kapott arra, hogy körbenézzen. Lássa azt a világot, amiben Ő valójában van, de főként, hogy elfogulatlanul nézhessen saját magába. S a lehetőségekbe. Hogy mindazokra rájöjjön, amik Őt valójában kísérték, amik meghatározták Őt. S azzal tud köszönetet mondani azoknak az embereknek, ha bizonyít, ha célba ér. Saját magáért is, és értük is. Bonyolult az élete Zoénak, mégis hiszi, hogy minden fáradalmas akadály után lesz valami; valami, amiért érdemes versenyezni és harcolni...

A hajnal pompái megmutatkoztak ez idő alatt, a Nap újult erővel tért vissza eddigi helyére. A naplemente lezárt egy korszakot Zoéban, most a napfelkelte jelképezi számára az új kezdetet.

Soha nem leszek Nekik elég hálás. Nekik köszönhetően egy olyan úton járhattam, amire magamtól nem lettem volna képes, ami miatt most nem lennék az, aki vagyok, nem lennék most a céljaim kapujába. 

Örökké mi leszünk a One Direction, csupán én egy másik irányba indultam el…

                            One Direction+One