Lezárás

Üdvözletem a Drága Olvasóimnak! <3

Tudom, hogy tegnapra ígértem, de Anyukámnak kellett segítenem így nem tudtam írni. De hát az utolsó bejegyzést már csak stílusosan csinálom: késve hozom, ha?! :D
Igazából sok mindent szerettem volna mondani, de most mégis úgy érzem, hogy csak hivataloskodni tudnék; elfogytak a könnyeim, de ettől függetlenül a hálám nem! Fura, határozottan fura, hogy ide már soha többé nem fogok írni, fejezetet vagy részt feltenni. Hogy ennek a 11 hónapnak most vége, most lezárul. Csak én érzem döbbenetesnek az egészet, és túl reagálom? Lehet... de sokat jelent számomra ez a blog. Azt hiszem megengedhetem magamnak, hogy lovagoljak még ezen a témán, ám már csak magamban, helyette térjünk is inkább a "munka" részére.
Az utolsó rész... A - remélhetőleg - méltó lezárása a One Direction+One-nak. Nem tudom, hogy ki emlékszik az első fejezetre, de ahogyan azt felépítettem, így szerettem volna a legutolsóit is. Hogy az Alfa és az Ómega megegyezzen. ;] Bevallom, féltem elkezdeni írni, de aztán arra jöttem rá, hogy élvezem, hogy lekerekíthetem az első publikált történetemet. És pontosan ezért határoztam úgy, hogy amit elterveztem következő blognak, azt nem valósítom meg. A miértre a válasz egyszerű: mivel krimire terveztem az egészet, viszont még nem érzem magamat arra készen, hogy egy ilyet írjak, és hogy azt be tudnám fejezni, így nem is erőltettem. Így felejtsétek el az összes Spoiler-t amiket egy-egy bevezetőnél elejtettem, mert bár egyáltalán nem így terveztem el a végeredményt, ebbe a lezárásba is megjelenik az a személy, akiről amúgy szólt volna az Una Chica del Pasado. Ismétlem, egyáltalán nem ez lett volna a végeredmény, mint ami ezalatt a bevezető rész alatt húzódik, de nem akartam, hogy az ugyebár One Direction+One jövőbeni változatát ne fejezzem be, mert úgy se fejeztem volna be.
Viszont - kinek jó hír, és kinek nem - lesz új blogom! Szintén Fanfiction, és immár Ti is elérhetitek, még pedig ITT.

Nos, aki az elmúlt hónapok alatt nem mondta el véleményét, annak most utoljára van erre lehetősége. Utoljára köszönök el itt(!), de még remélhetőleg a másikon találkozunk.
Így hát én búcsúzok a One Direction+One-tól, és jó olvasást kívánok mindenkinek.
Szívből köszönök mindent Nektek! Az elmúlt 11 hónapot, a szereteteket és a támogatásotokat! <3

Nagyon sok szeretettel, Tyra

Mi is valójában a Sors? Egy megfoghatatlan, körülírhatatlan elmélet, mégis hisszük, hogy létezik. Pedig igazából csak ráfogjuk az Ő számlájára azokat a történéseket, amik nem úgy alakultak, mint azt mi szerettük volna. Azokat, amik megváltoztattak minket, amik fordulópontot gerjesztettek az életünkben, amiknek először nem is látjuk az értelmét. Azt gondoljuk, hogy a "Sors" folyton csak keresztbe akar tenni nekünk. Viszont az igazság az, hogy még a rossz dolgok is minket szolgálnak. Minket alakítanak, hogy felkészülten érkezhessünk meg egy olyan végállomásra, melyet valójában  megérdemlünk.

Három és fél évvel később...

Nevetések keveréke töltik fel a színpad mögötti pihenőt, a háttérben dolgozók már régen hazamentek, csupán az alig három órával korábban fellépő énekesek maradtak hátra, pár hozzátartozójukkal egyetemben.  Hatodik turnéjuk legutolsó állomása ez...

Miután One Direction-nak búcsút kellett mondania hatodik tagjától, csak azért is felálltak saját letaglózásukból, és megmutatták a világnak, hogy továbbra is boldogulni tudnak nélküle is, és igenis győzni fognak - már csak érte...is. Egy olyan bandát alakítottak ki újra, mely még mindig képes a sikerre. Egy olyan fiúbandát, mely újabb évek elteltével is a toppon van.

A fiúk tehetsége megkérdőjelezhetetlensége mellett sok szerepet játszott azonban a támogatás. A támogatás, amit nem csak a rajongóiktól és családjaiktól kaptak, hanem barátnőiktől is.

A backstage-ben álló Liam mosolyogva vonja magához Danielle-t, kezüket összekulcsolva hallgatják tovább Harry vidám mesélését a koncerten történő bakikról, ám titkon mindketten lopva a másikra sandítanak, végül  aztán az ujjaikra. A két gyűrű megcsillan a hátraszűrődő reflektorfényben, mely jelképezi számukra az elmúlt közös hat évet, és amivel két hónappal ezelőtt megpecsételhették szerelmüket. Az ő történetük egy igazi love story: hiába is voltak sokáig külön, mindez megérte, mert már egymás mellett lehetnek.

- Ó, haver! Hogy vagy képes ennyit enni? Szólj már a barátodra, Maya! - kéri elborzadt arccal Zayn a félig spanyol származású lányt, ám szája szegletében mosoly bujkál. Bizony, Zayn kezdi megkedvelni és elfogadni Mayát a körükben, ez tisztán megállapítható. Bár az is igaz, hogy először nem igen tudta elviselni a lány jelenlétét. De belátta, hogy valójában jó hatással van a lány a szőke srácra, és bár még mindig nem tudják a másikat besorolni barátoknak, egyelőre megelégelik a "kedves ismerős" szakaszt. Zayn igyekszik mindig nyitni Maya felé - hiába is nehéz megpróbáltatás ez számára az ő eléggé zárkózott természetével -, de a barátja érdekében mindent.

- Mayát nem zavarja, hogy ennyit eszek. Ő úgy szeret, ahogy vagyok! - dacoskodik rögtön Niall, és óvó karjaiba fogadja a barna hajú lányt. A barna hajú, zöld szemű  - és spanyol apja ellenére -, fehér bőrű lányt, ki helyeslően bólint megerősítés gyanánt.

Niall szerelmes pillantással néz le barátnőjére, kinek újbóli felbukkanását csak köszönni tudja a Sorsnak.

Két évvel ezelőtt, mikor ajtót nyitott, megdöbbenve azonosította be régi ismerősét. A lányt a múltjából, aki egyik-napról a másikra kilépett az életéből, és ugyanúgy - egyik-napról a másikra - ismét visszatért. Amiért nem lehet elég hálás. Bár az is igaz, hogy sokáig kerülgették még egymást, hiszen férfiú büszkeségére hivatkozva lassabban tudta megbocsájtania Maya felszívódását, melyben azért szerepe volt Zayn rossz szeműsége is az Amaro lány felé. Ugyanis a titokzatos Zayn hitetlen volt, nem bízott a lány valódi szándékaiban, és védni akarta legjobb barátját, ismervén, hogy milyen sebeket ejtett rajta Maya. Lelki sebeket, amiket idővel viszont pont Maya gyógyított be. Még pedig a szerelmével.

- Valld be, Zayn! Csak irigykedsz Niall-re, hogy bármit ehet, és nem hízik el - nevet fel az ismét szőkére festett lány, illetve nő, és mialatt belekarol Zayn-be, biccentve reagál a hálás pillantásokra, amik Niall-től érkeznek felé.

- Na, szép mondhatom! Még az én barátnőm is ellenem van? - háborodik fel az érintett, és teátrálisan a szívére helyezi szabad kezét, ám azonnal kiengesztelődik, ahogy Perrie halvány csókot nyom arcára. Kettejükre nézve csak azt lehet látni, hogy Zayn megtalálta az ő párját is, és végre valaki képes volt kitölteni az a helyet, ami eddig üresen tátongott benne. Újra bízni kezdett a másik nemben Lena után, amiért pedig mi lehetünk hálásak a tehetséges énekesnőnek.

A kis csapatot nézve lekövetkeztethető, hogy a három életvidám és jólelkű lánynál jobbat nem is kívánhatnánk a fiúknak. Az öt fiúnak, akiknél rá kell, hogy döbbenjünk már férfiak lettek. Bár az arcok ugyanazok maradtak, a vonásaik mélyültek, férfiasodtak. S nem hogy külsőleg - a rajongók nagy örömére és mindenki más örömére is -, de belsőleg se változtak: megmaradtak azokká a fiúkká, akik azért énekelnek, mert szeretik ezt csinálni, mialatt barátságuk - hiába is volt pár nézeteltérésük -, erősödni látszott. És ez a legfontosabb.

- Srácok, van egy kis gond... - üti meg a fülemet Harry baritonja -, valaki leskelődik! - Majd egyszerre nyolc szempár szegeződik rám, ki rajongókat meghazudtolva, egy hangfal és a szőnyeg takarásának segítségének hála eddig gondtalanul szemlélhette kívülállóként őket. Kissé zavarba ejtő a helyzet, mert valóban kukkoltam és hallgatóztam is egyben, így szolid vigyorral az arcomon bújok ki az embernagyságú kellék mögül. S a hívogató kézmozdulatoknak eleget téve, közeledni kezdek feléjük.

- És itt is van már a mi menedzserünk! - kurjant fel vidáman Harry, az én szám széle pedig tovább szélesedik. Mert igen! Büszkén kijelenthetem, hogy én vagyok a One Direction menedzsere. És nem mellesleg Louis Tomlinson barátnője is.

- Az én szépségem menedzserem - villantja rám szívmelengető mosolyát Louis, mialatt engedelmesen karjai alá bújok, és mélyen beszívom az illatát, és kiélvezem azt a megmagyarázhatatlan nyugodtságot és a biztonságérzet, amit csak is Ő tud kiváltani belőlem.

Hogy hogyan jutottam el ideáig?

Először is elmondanám, hogy kínkeserves fél évem volt, míg én Magyarországon, ők pedig Angliában voltak. Aztán jött a meglepő fordulat, amire áhítozva vártam: egy lépés. Egy lépés, amit Bobbie tett meg, mely magába foglalja a beismerést, a bevallást, hogy ő ajánlott be az egyetemre.

Haragudtam-e rá?

Érdekes, mert nem. Köszönetet mondtam neki, mert miatta most azt csinálom, amit akarok, csupán annyi kérésem volt, hogy segítsen az áthelyeztetésben. És Bobbie segített, az egyetem testvériskolája itt volt Londonban, és végre visszakerülhettem a közelükbe, mialatt folytatni tudtam a célom elérését. És így vált belőlem menedzser - immár hat hónapja. 

Hogyan fogadták a visszaérkezésemet a srácok?

Igazából én is féltem a visszatéréstől. Vajon továbbra is fent tudták-e tartani az elfogadásukat a döntésem felé, vagy játszadozásnak titulálnák be az ide-oda utazgatásomat? De a sok kétségek közötti őrlődő órák, körömrágással levezetni próbált percek és a keserves várakozásnyi idő egyvelege mind fölöslegessé vált, mikor újra angol földre lépve ismét azzal a szituációval találtam magamat szemben, mint elutazásomkor, csupán minden elejtett könnycsepp örömből hulltak le az arcokról. Az ölelés nem kétségbeesett szorításnak hatott, hanem megnyugodott védelmezésnek. Amiből azt tudtam leolvasni, hogy soha többé nem fognak elengedni sehova, és soha többé nem bocsájtanák meg maguknak - és nekem se -, ha még egyszer hagynának elmenni. De nekem onnantól kezdve egy pillanatra se fordult meg az a fejembe, hogy újra eltávolodjak személyüktől. Életem legrosszabb nélkülük töltött féléve bizonyítékúl szolgált, hogy elveszek nélkülük, hiába is bizonygatni próbáltam magamnak, hogy én egyedül is erős vagyok. De belátom, hogy Ők a legalkalmasabb emberek arra, hogy a támaszaim legyenek. Mert Ők az én családom.

Azt kérdezitek, hogy miként kezdtük újra Louis-val?

Nem kezdtük újra. A mélyen bújó reményünk valóra vált, és mindenféle megingás nélkül ott folytattuk kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk. Soha nem voltam egy hősszerelmes típus, de Louis ezt hozta ki belőlem. Elolvadok érintéseitől, szívem megtelik újra és újra szerelemmel, ha arra gondolok, Ő is viszont szeret. A legjobb barátom, s egyben életem párja is. És még valami...

- Találtam egy üveg pezsgőt, kibontjuk? - mutatja fel a magasba a gyöngyöző italt Liam, mikor Danielle-lel karöltve visszatértek kisebb eltűnésük után. A körben állók együttes, igenlő válaszát hallva a dugó pukkasztó hanggal kísérve adja meg magát, majd ahogy az üvegpoharak is előkerülnek, mindenkinek kiönti a továbbra is rövid hajú fiú... férfi a megérdemelt adagját. Bár én kicsivel kevesebbet kapok...

- És mire koccintsunk? - kérdezi Perrie tanácstalanul, mialatt körbekémleli az összecsiszolt társaságunkat, végül figyelme újra Zaynre telepedik, aki cselesen visszacsalja rá tekintetét egy rövid csókkal.

- A fiúkra? - dobja fel az épkézláb ötletét Maya, s már emelném fel a pezsgőspoharamat, hogy helyeseljem, helyette ismét csak én kerülök a tekintetek középpontjába. Bal szemöldököm önkénytelenül is felugrik. Szám automatikusan tenné fel a "Mi van?" kérdését, amit belém folyt Harry - meglepően - meghatódott hangja:

- Inkább az első One Directionos babára!

- Az első One Directionos babára! - csendül fel hezitálás nélkül egy emberként a bűvös mondat, amit a koccintást imitáló, a kör közepe felé emelő kézmozdulat kísér. Én pedig hormonjaimra hivatkozva, könnyeimet törölgetem makacsul, mialatt ajkaimról a hálálkodó mosoly levakarhatatlanná válik.

- Ráadásul fajtiszta is! - kurjantja be kajánul Louis.

- De hülye vagy! - szipogok nevetni, mialatt a mellette levő Niall-lel lepacsizik, ahogy mindenki megkóstolja az édes italt. Egy rövidke korty után, Louisnak átadva hősiesen legyűri az én részemet is, majd kacsintva reagál beszólásomra:

- Ettől a hülyétől lesz gyereked, szépségem!

Újabb nevetés csendül fel a társaságunkban, miközben immár mindkét szabad kezével Louis áhítatos szemekkel hátulról körbeölel, hogy aztán tenyerét finoman ráhelyezze a már eléggé domboruló hasamra.

Azt, hogy Louisnak és nekem gyereke lesz, még álmaimba se gondoltam volna hat évvel ezelőtt. De szívből örülök, hogy így alakult az életem, s bár nem, nem vagyunk házasok, mi boldogok vagyunk. Igaz Lou már többször is megkért - ez magába foglalja a szám szerinti hármat -, de én mindannyiszor elutasítottam, hozzáfűzve a teóriámmal, miszerint nem neki mondok nemet, hanem egy papírnak. Ha Louis valóban szeret, akkor nem kell neki egy szerződés - hiába is vagyok menedzser(...) - ez az én véleményem. Mindazonáltal, hogy én nem nőhettem fel egy normális családban, azt akarom, hogy a mi fiúnk a legnagyobb szeretetben és elfogadásban éljen, és Louisnál jobb apát el se tudnék képzelni. Az, hogy vajon én jó anya leszek-e, mindig félelemmel telve igyekszek rá válaszolni, amiben párom mindig a segítségemre lesz, és biztatva, őszintén felel helyettem. S mindent megteszek annak érdekében, hogy valóban igen legyen ez a válasz. 

- Hé, Harry! És mikor fogod bemutatni nekünk a barátnődet? - töri át a Louis-val alakított kis burkunkat Liam kérdése, így mindketten kíváncsian fordítjuk fejünket a zöld szeműhöz, kin először vélek pironkodást felfedezni. 

- Idővel, fiatalok... idővel - mondja sejtelmesen, ám kisfiús zavarát egyikőnk se tudja megtéveszteni afelől, hogy a mi örök nőcsábász Harrynk szerelmes. Ki hitte volna... 

Figyelem a csapatunkat, az arcokat, a szemeket és önkénytelenül is mosoly kúszik szám szélére. Élvezem, ahogy Louis szüntelenül körbeölel óvókarjaival, s hogy ilyen barátokat tudhatok magamnak. Azt, hogy mindenki boldog, hogy mindenkinek meg lett a saját helye és párja. 

Én pedig 23 év után először érzem magamat otthon. 

Tiszta szívből köszönöm azt, hogy újra itt lehetek az életükben... ahogy Ők is az enyémbe.Mert sose tudhatjuk, hogy minek mi az oka, milyet célt szolgálnak. De egy biztos: érdemes kivárnunk, mit is szán nekünk a Sors...

Hogy hiszek-e a Sorsban?

Igen... határozottan igen!

Boldog Karácsonyt Kívánok Minden Olvasómnak! <3

Remélem mindenki élvezi a kiérdemelt pihenését, és a családjával van. 

Na, mit hozott a Jézuska? ;]

A blogról: úgy szavaztátok meg 49-5 arányban, hogy legyen lezáró fejezet, szóval lesz! ;]
Reményeim szerint 27-ére kész lesz.

Aki még nem olvasta volna el az utolsó fejezetet, az KATT.

Egyetek dögivel: mézeskalácsot, szaloncukrot, fonott kalácsot! :D 

Puszi, Tyra

II. 25. fejezet(55.) Utolsó

Imádott Olvasóim! <3

Hát... elérkezett ez a nap is, igaz sok-sok késéssel, de világvége előtt csak sikerült még feltennem! :D

Nem is nagyon tudok mit mondani... pedig igencsak erősségeim közé tartozik a beszéd! De most egyedül csak az van a fejemben, hogy köszönöm Nektek! Köszönöm, hogy támogattatok az elmúlt tizenegy hónap alatt, hogy mellettem voltatok. Nélkületek nem lett volna semmi ebből a blogból. Tényleg, szívből hálás vagyok mindezekért, s főként azért a szeretetért, amit Tőletek kaptam. Köszönöm az eddigi 117 ezer látogatót, és a 134 rendszeres olvasót! Nem vagyok valami érzelgős ember - legalább is tudtommal nem -, de most épp az ellenkezőjét hiszem magamról... Ez az oldal sokat segített nekem, és Ti is, a tudtotok nélkül is! Olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel amúgy nem. Sőt, olyanokkal is, akikkel elvesztettem a kapcsolatot, és újra fel tudtam velük venni ennek a blognak hála a kontaktust. És kifejezetten, külön köszönöm azoknak az embereknek, akik segítettek az elmúlt időszakban - Ők tudják, hogy kikre gondoltam.
S éppen azért, mert ez a blog, ez a történet annyit tett értem, úgy éreztem kell, hogy legyen egy kerek lezárása, így a következő oldalam nem aköré lesz írva, hogy a One Direction hat tagú lenne, de ettől függetlenül lesz új oldal! De erről majd a következő bejegyzésben...

Amikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy ilyen "sikereket" érek majd el vele, s azt se, hogy ennyire az életem részesévé fog válni. De így lett, és egy pillanatra se bánom, csak az elszakadást tette ezzel nehezebbé.

Tudjátok mi még a furcsa? Az, hogy az első évad utolsó részénél található kezdeti szöveg megegyezik a második évad utolsó részével. Zoénak ismét választania kell, illetve kellett...
S azért remélem, hogy Ti választ kaptatok azokra a kérdésekre, amik felmerültek bennetek.
Nos, nem szeretnék tovább szaporítani a szót, mert bár sose fogom tudni teljesen megköszönni ezt a majd' egy évet, ismételgetni se szeretném magamat. 

Tehát a One Direction+One Utolsó fejezetéhez - ám nem az utolsó részéhez! - kellemes olvasást kívánok!

Ha pedig nem találkoznánk addig, akkor békés és kellemes ünnepeket kívánok minden egyes Olvasómnak! <3

Szeretettel, Tyra

A választások határozzák meg az életünket. A választások, melyeket mi adunk és mi döntjük el azokat. Legalábbis így kellene lennie. Ám sok esetben tetteink megakadályoznak abban, hogy a szívünk által akart választ adjuk.

Hol van válasz, ott van kérdés is. Kérdések, melyekre muszáj válaszolni. Muszáj, pedig nem akarunk, mivel sokkal könnyebb lenne döntés nélkül leélni életünket, mintsem folytonosan változtatni.

"Eljön az a pillanat, amikor életünk örökre megváltozik. A pillanat, amikor örökre beismerjük gyengeségeinket. A pillanat, amikor elébe állunk a kihívásnak. A pillanat, amikor elfogadunk egy áldozatot vagy elengedünk egy szerettünket. És megesik, hogy a változás épp válasz az imádságainkra."

"Vannak kérdések, amikre nincsen válasz. Ez egy változó világ, és mi magunk vagyunk a legfurcsább változás. Rengeteg behatásra reagálunk. A jövőnk folyton újrarendeződik. Van viszont egy akadály, amitől meg kell szabadulnunk. Ez megköveteli tőlünk, hogy megtegyünk egy brutális dolgot, hogy legdrágább, legforróbb vágyaink ellenében cselekedjünk... De kénytelenek leszünk megtenni."

 

Zoé éberen feküdt a kemény matracú ágyban, tekintete a fehér plafonra szegeződött – figyelte a Hold fényét, mely az ablakon keresztül jutott be a tágas szobába. Elhagyatottnak érezte magát, egyedüliként ebben a hatalmas házban, gondolatai pedig ismét elérték gonosz céljukat: szemhéjai akarata ellenére se záródtak le, jutalmul, hogy legalább álmában ne legyen tisztában saját helyzetével. Nem adták meg neki ezt az örömöt egy pillanatra se, azt a teóriát követték, miszerint ha már így döntött, vállalja annak következményeit. A következményeket, mely egész nap ott áll mögötte, szorosan tekeredve nyaka, mellkasa és egész lénye köré, amit úgy hívnak: magány. Régi ismerőse, ám ahogy a fiúk beléptek az életébe, úgy gondolta, hogy soha többé nem látja Őt viszont. Tévedett, s most okául csak annyit tud tenni, hogy végiggondolja tetteit, elhatározásait, érzéseit és a jövőjét. Ugyan mi mást tehetne?Arcát erősen belefúrta a párnába, az anyag elnyelte türelmetlen kiáltását, miközben lábairól idegesen rúgta le a takarót, hogy legalább a talpra állása sikerüljön akadályok nélkül. Sokszor elbizonytalanodott, hogy vajon elbírja-e az egyre csak gyülemlő gondokat, amiket kivétel nélkül kell megoldania. Képes-e mindezekre, mi van, ha elbízta magát, és még se olyan erős, mint azt Ő hitte? Hiszen nem egyszer tévedett már ekkorát.Elnyújtott sóhaja kísérte felállásának mozdulatát, míg az égitest hűségesen világította be arcát, hogy ezzel is jobban kiemelje a fiatal lány vonásait, elnyűtt vonásait. Testsúlya alatt a parketta meg-megreccsent, ahogy a sötétben járkálva fedezte fel ismét a házat. A kihalt folyosóra érve azonban megtorpant, kegyelem nélkül erősödött meg elméjében az az emlékkép, mikor gyermekként ugyanitt szaladt a hátsóbejárat felé, ki egészen a teraszig, hogy közelebbről láthassa a zuhogó esőt. A korlátnál ágaskodva nyújtotta ki karját, hagyta, hogy tenyerét ellepje az apró esőcseppek, majd szórakozottan figyelte azoknak az útját, mely az aprócska ujjai között tűntek el. Egyszerűen megnyugtatta Őt.
Mielőtt azonban lábai ismét útnak indultak volna, a sötétségbe borult helységben szinte világításként ható kék íriszei a komódra kirakott újságra sodródott. Egy lépést tett, s remegő kezekkel nyúlt érte, majd kapkodva kezdte el olvasni a benne található cikket:

One Direction újult erővel

A híres brit banda úgy tűnik, sikeresen állja a sorát, hiszen bandatársuk, Zoé Thomson(20) kilépése után, a legújabb számuk, a Live While We’re Young bizonyít.

Augusztus 30-án, a hat fiatal tehetség menedzsere, Bobbie Cross világszerte lesokkoló hírrel fogadta, mind a rajongókat, mind az egész médiát, mikor egy sajtókonferencia keretében bejelentette az egyetlen női tag szándékát:

„Zoé hosszas mérlegelés és tanácskozás után döntötte el, hogy szeretné szüneteltetni énekesi pályáját – amiből lekövetkeztethetik, hogy nem áll módjában szólói karrierbe vágni -, és kilépni a One Direction-ból. S bár megviselte a fiúkat is a Thomson lány döntése, ám szó sincs arról, hogy ebből kifolyólag feloszlanának. Zoé se akarja ezt, a háttérből fogja támogatni – immár – „ex társait”, miközben élvezi mostantól a felszabadult mindennapjait, sok-sok pihenéssel fűszerezve.” 

A húsz éves, mondhatni nyugdíjba vonuló énekesnő azonban sem nekünk, sem más újságnak nem kívánt nyilatkozni, és pontos magyarázatot adni elhatározása miatt. Többekben felmerült a kérdés, hogy vajon régebb óta tervezgeti-e ezt a fontos lépést, vagy sem; annyi biztos, hogy az embereket ledöbbentette az egyik pillanatról, a másikba való hatalmas változtatása!
Néhányak szerint, a szépségéről is híres énekesnő egészségügyi szempontok miatt határozott úgy, ahogy. Indokul azt hozták fel, mikor a bandának tavasszal is a lány nélkül kellett fellépnie, mivel egy hónapig kórházban volt. Az okát máig se tudja senki, de őszintén reméljük, hogy nem egy esetleges súlyos betegség által vetemedett erre a lépésére.
 
Visszatérve a fiúkra, ők sem válaszoltak egyik felkérésünkre sem. Viszont úgy tűnik, a majdnem három hetes „médiacsend” és háttérbevonulás után, frissen és eltökélten mutatták be a tegnapi nap folyamán legújabb szerzeményüket, a fentebb említett számot. S egyben a rossz melletti jó hírt is: November 14-én már a boltokban lesz második albumuk, a Take Me Home! 

Kíváncsian várjuk, hogy milyen is lesz női tag nélkül a banda, de mi sok sikert kívánunk: Zoénak az életben, Harry-nek, Niall-nek, Louis-nak, Liam-nek és Zayn-nek pedig a zene terénél!

                                                  Írta: James W.

                                                                       Szeptember 21.

Szem forgatva olvasta végig Zoé a sorokat, mialatt egyfajta megkönnyebbültség és gyermeki felháborodás lett úrrá rajta. Előbbi, mert boldog volt azért, hogy valóban sikerült – legalább is látszólag – túllépniük rajta, utóbbi pedig pontosan ezért: ilyen hamar és könnyedén túljutottak rajta? Bár belátta, ennek igazából örülnie is kéne, és örül is, azonban elméjében tisztán ég a búcsúzásuk, és akkor még nem hitte, hogy így hipp-hopp, minden ugyanúgy fog menni nélküle. A nagyképűség ellenére is.

S ahogy ezen jártak gondolatai, akaratlanul felidéződött benne az a bizonyos nap…

***

Újabb mérföldkő az utamon, s ismét csak egy most vagy soha pillanat – a tények felállításának következtében keserédesen állapítom meg, hogy ezek a pillanatok építik fel az egész életemet. Mindig hirtelen kellett döntenem, minden kétlehetőséges választásomat első megérzésemmel kellett eldöntöttem, és nem egyszer ütött vissza az e fajta választásiforma. S nem egyszer bizonyult helyesnek – visszhangzik fejembe a régen gyakran hozzám társult optimizmusom. Szemeimmel végigfutok az öt arcon, mind máshogyan néz rám, mindegyikről más és más érzelmeket tudok leolvasni, amik csak még inkább erősítik bennem a kettős érzetemet. Menni akarok, de Őket nem akarom itt hagyni. De lehetetlen, hogy mindkettőt megkapjam. Nem lehet mindig az, amit én szeretnék. 
Ne légy telhetetlen! – jut eszembe Fidel bácsikám hangja a brighton-i nyaralásunkról, és rögvest visszahőkölnek elzabolázódott gondolataim. Igaza van: örülnöm kellene annak, amim van. Viszont ezt értelmezhetem úgy is, hogy örüljek annak, hogy legalább van öt igaz barátom, vagy úgy, hogy örüljek annak, hogy egy ilyen tovább tanulási lehetőségem megadatott. Kérdem én: mikor kapom meg az élettől a választ, hogy jól döntöttem-e?  - Fél óra múlva érkezik a Magyarországra tartó repülőgép, kérem, akik még nem haladtak át a jegykezelésnél és a poggyászfelvételen, azok most tegyék meg! – zökkent vissza a monoton hang, mely pallósként csap le rám, tudatosítva bennem, hogy fél óra múlva ki tudja meddig nem láthatom Őket! Látva arckifejezésüket Ők is ezen merenghetnek, s hirtelen nem tudom, hogy húzzam-e még az időt a búcsúzkodás előtt, vagy rögvest kezdjünk neki, hogy még tovább tartson a Velük töltött idő. Mindkettő fájdalmas menet, állapítom meg, és még görcsösebben kezdem el szorongatni bőröndöm fogóját. Ujjbegyeim elfehéredve tiltakoznak az egyre nagyobbodó szorításra, melyet a saját mellkasom összébb és összébb húzódását jelképezi. Elszorul a szívem, és tanácstalanul pillantok bele egyesével azokba a szembogarakba, amiknek gazdái két éve már a családom tagjaivá váltak. Zavartan lépkedek lábaimra, mivel nem érzem egyikőjük felé sem a megbocsájtást, nyitottságot, vagy csupán engedélyt, érdemet arra, hogy megölelhessem Őket. Viszont tényleg nem hibáztatom egyikkőjüket sem, s hogy ne legyek telhetetlen, magamba hálálkodok, hogy legalább itt vannak. Most Ők itt vannak, mert szükségem van rájuk, azonban mikor én kellenék Nekik, akkor nem tudok majd mellettük lenni. Látom rajtuk, hogy nem értik, miért fontos ez nekem. Nem tudják, hogy eddigi életem célját tudnám ezzel véghezvinni. Mindazonáltal értük küzdeni fogok, még kétezer kilométernyi távolságból is. 
- Nos, szerintem itt az idő, hogy menjek… Örvendtem. – Tekintetükbe temetkezve és fölbegyökerezett lábakkal állok felsorakozásuk előttük továbbra is, egyfajta megerősítést várva, de mindenhonnan semlegességet kapok. Talán így a jó, merengek el, hogy nincs siránkozás és nyálas búcsúzás. Apró biccentéssel nyugtázom hideg viselkedésüket, hátraarcot vágva pedig elindulok a szépen fényezett járólapokon. 
- Ennyi? Örvendtem? – üti meg a fülemet egy felháborodott hang, és már szinte szánalmasan sok reménnyel teli fordítom vissza fejemet feléjük. Ám Ők most se mozdulnak, én pedig újra fejbe vágom magamat képzeletben, hogy egy pillanatra elhittem, mégis fog történni valami. Némán állunk a hatunk tekintetének keresztjében, feszült testtartásom azonosul a légkörrel. Fel nem tett kérdések lepik el a köztem és köztük lévő hét-nyolc métert, s meg merem kockáztatni, hogy egyikőnk se vett levegőt az elmúlt percben.
- Most komolyan a makacsságunk miatt nem köszönünk el Tőle? – tesz fel immár hangosan is egy kérdést Liam, s műszerpontosan ereszkedik le öt váll, miközben ugyanekkor hagyja el szájukat egy-egy bent rekedt sóhaj. A következő pillanatban pedig arra eszmélek fel, hogy öt test hozzám préselődik, s egyszerre tíz darab kar zár körbe. A legnagyobb szorításban lélegzek most fel, mely végre nem a lelkiismeretem és a kezdetleges hiányuk miatt van, hanem az ölelésüktől. Lehet, hogy kétségbeesett ölelés, de annál több szeretet árad mindjükből, és csak most tudatosul bennem igazán, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy barátaimnak tudhatom ezt az öt, tisztalelkű embert. Csukott szemeim ellenére is utat tör magának a könnycsepp, de most az egyszer nem szégyellem, vagy szándékozom rejtegetni. 
- Köszönöm, hogy itt vagytok nekem – suttogom elhaló hangon, arcomat egy mellkasba fúrom, míg a kezemmel – ami már régen elengedte a bőrönd szorítását – egy másik testet vonok jobban magamhoz. 
- Csak hogy tudd, Tündérke, mi melletted állunk. Mindig – szólal meg Niall, a sós cseppek pedig ennek hála jobban megindulnak helyükről, amit a kötött pulóver azonnal magába fogad. 
- Vigyázz magadra, Csajszi! – kér immár Zayn is megtörten, s válaszul újabb könnyáradat lepi el az egész arcomat. Sírok értük… miattunk… és kicsit magamért is. Valahogy a sírás feloldozza a bűntudatomat, megtisztít, és kifejezetten jól esik, miközben a belőlük áradó hő is körbeölel, nem beszélve a biztonságérzetről, ami ötszörösen is érkezik felém.

- Soha ne felejts el minket – suttogja érdes hangján Harry, mitől muszáj ajkamba harapnom, nehogy hangosan kitörjön belőlem a zokogás.

Soha – ígérem, bár kétséges, hogy meghallják-e. Az egyre felerősödő érzelmek hulláma hangszálaimra való telepedésüknek köszönhetően, inkább nyöszörgésnek lehetne betitulálni előbbi válaszomat. Soha nem fogom Őket elfelejteni, és nem is akarom. Igen, most már tudom, hogy az amnéziámban a legrosszabb dolog ez volt. Ez, hogy ha ugyan csak kis ideig, de nem ismerhettem Őket annyira, mint én valójában is ismerem ezt az öt fiút.

- Szeretlek – leheli valaki a fülembe, kezem remegve reagál, ahogy azonnal behatározom az előbbi kijelentés tulajdonosát. Ujjaimmal jobban magamhoz láncolom továbbra is előttem lévő testét, és ugyanilyen halkan – nem is tudnék máshogyan – ejtem ki őszintén, ugyanezt a szót. A könnyes búcsúzás elhagyhatatlan volt a részünkről, túl fontosak nekem Ők ahhoz, hogy csak így szó nélkül elhagyjam a társaságukat.

- Nagyon szeretlek Titeket! – Hisztérikus hangom sem tántoríthat el abban, hogy határozottan mondjam el Nekik ezt, Ők pedig válaszul még jobban körükbe zárnak. Az öt illat egybe keveredik, a keletkezett aromát magamba mélyen beszívom, s elraktározom. Mint ahogy ezt a pillanatot is...

***

Elhomályosult tekintettel tépkedte Zoé a kezében gyűrögetett papírt. Még fájó pontok az emlékek, hiányérzete talán a legerősebb ebben az időszakban. Az időszakban, mely a legrosszabb, mondogatta magába hajthatatlanul. Vigasztalni nem akarta magát, megtanulta, hogy fölösleges hitegetnie magát. Ennyit legalább megtanult ettől az egésztől, dacoskodott tovább magában.
Aztán mély levegőt vett, s fokozatosan engedte ki ujjai közül az újságot, egy pillanatra se szakítva meg közben a cikkről való kontaktust. Mélyről jövő sóhaja azonban kellő löketet adott útjának folytatásában, így talpai immár a hideg csempével érintkezett újra. A ház, ahol Zoé ideiglenesen lakott az, amit 11 évesen itt kellett, hogy hagyjanak a Sheffield-be való költözésük miatt. A hatalmas családi ház a város szélén található; hozzátartozó földdel az épület mögött, ahol az istálló is helyt kapott. Zoé itt élt eddig a legtöbbet, itt nőtt fel, most mégis keserűen állapítja meg, hogy még itt sem érzi magát otthon. Soha, eddig sehol nem tudta bátran kijelenteni, hogy: Igen, ez az én otthonom. Azt a megmagyarázhatatlan, mégis tudatos érzés sose fogta el, ha mondjuk a londoni lakásába lépett be, vagy a sheffield-ibe, vagy akár a dartford-iba. Neki húsz éve nincs otthona, hiába van felette mindig tető. Pedig mindenkinek kell, hogy legyen egy olyan hely, ahol megnyugodhat, ahová hazaérkezhet úgy, hogy körbevegye őt az a kellemes, mégis behatározhatatlan hangulat. Vajon egyszer fogok ilyet érezni? – tette fel önmagának a kérdést, miközben ujjai végigszánkáztak a régi képkereten, mely a falon lógva fogta közre családjuk közös fotóját. A ház, s ország elhagyásával egyetlen egy holmijukat se vitték át a szigetországba, Zoét mégse fogta el személyes tárgyainak a hiánya. Pedig tizenegy éves létére ez lett volna a természetes, ám Ő már akkor se érzett kötődést ezekhez.Erősen meredve kiskori énjére próbálta megfejteni saját magát, de sehogy se tudott rájönni, miért van benne ez. Ez, amit más ember talán érzelmi sekélyességnek nevezne, Zoé inkább elveszettségként sorol be. Hisz hogyan is lehetett volna úgy boldog, ha aggályok között élt mindig, előre eltervezett jövővel, szülei és nagyszülei hajthatatlan megkötéseivel fűszerezve, ráadásként. Ilyen embert neveltek fel, ki végig harcolt, aminek hála kimaradt egész gyerekkora, kimaradtak azok a dolog, amik alapjába véve egy normális ifjúnak át kellett volna, hogy éljen és rájuk jönni. De Zoé csak arra jött rá, hogy Ő nem akarja ezt az életet...
A felismerés újabb lökete kissé megingatta a fekete hajú lányt: annyira hajtotta Őt, hogy elérje céljait, hogy talán addig nem is fog tudni valaha is igazán boldog lenni, míg végbe nem viszi azokat. Ez nem normális, állapította meg, s kissé megszédült saját, elzabolázott és kusza gondolataitól. Megelégelve ezt, rohanva iramodott meg ismét a hátsóbejárat felé, miután pedig a két gumicsizmába belelépett, az ajtót agresszívan tépte fel helyéről, nem foglalkozva a nyikorgó és reccsenő hangokkal, amiket mozdulatsora kezdeményezett. A hideg levegő azonnal megcsapta mind arcát, mind egész tüdejét, és a fojtogató érzés alábbhagyni látszott. Lehunyt szemekkel adta át magát a tiszta oxigénnek, s még a bőre tüntetése – mely magába foglalja a libabőrösséget – se tántorította el abban, hogy visszahúzódjon a meleg helységbe. Maga mögött bezárta a faajtót, majd csizmatalpának való kopogása a terasz parkettáján jelezte haladását. Elgondolkozva figyelte a kerek Holdat az égen, ki egyedül tartózkodott egyelőre fent az égbolton, mivel a hajnalhoz közeledvén a csillagok homályba vesztek, fokozatosan az idő múlásával. 

A Hold olyan, mint én, merengett el Zoé, s az újabb lépése, újabb fokot jelentett a közte és az égitest közötti távolság megszűntetésében. Erős személyiség, mégis nap, mint nap bizonytalan a jövője, hiszen a periódusából kifolyólag mindig változó, hogy mennyit is mutat meg magából. Néha úgy tűnik, mintha egyedüli lenne ott fent, azonban a háttérben örökké ott lesznek a csillagok mellette. 

A fiúk, az én csillagjaim, mondta magába szórakozottan Zoé, s gyermeki mosollyal az arcán nyugtázta a kialakuló, abszurdum helyzetet. Karjait a korlátra támasztotta, csodálattal teli nézte a fehérként ható Holdat, miközben hallgatta a környezet lakóinak apró neszeit, mely végre elérték a kellő hatást: Zoé gondolatai lassulni látszott…

Eközben Bobbie Cross továbbra is irodájában várta a hajnalt. Este óta bent maradt, a papírunkák sokasága végbeláthatatlannak tűnt számára, s az immár hivatalosan is fiúbandává avanzsálódott csapat idejének megszervezés is fontos teendői közé sorolható volt az új menedzsernek. Fáradtan, ám annál inkább összpontosítva egyeztette a szerződéseket, pontról pontra haladva, egy pillanatra se félbehagyva a munkát. Nem lehet, most nem tarthat szünetet, mikor a legnagyobb feladatokat kell végbevinnie: hirdetni a most már öt tagból álló együttest. Zoé jól látta majd’ egy félévvel korábbi viszontlátásukkor: az egykori szabályokat kerülő egyetemista fiú megváltozott, s egy rendszerezett, karót nyelt férfivé vált. Amit négy évvel ezelőtt elítélt, s amiket elvül megfogadva tiltott, azok már az élete részévé váltak. A gazdag család gyermeke elkerülhetetlenül belecsöppent abba a világba, amitől tartott, ám szülei hajcsárként ráerőltették saját akaratukat fiúkra. Zoé és Bobbie élete hasonló.Ezt már gimnazista-egyetemista korukba is tudta a két fiatal, s éppen emiatt keserítette el a lányt viszontlátásukkor a felismerés: a csatából egy ember kihullt, Bobbie megadta magát az ellenségnek. Nem ugyanaz az ember lett, mint volt, Zoé pedig ezért is félt, ezért is határozott a meginghatatlan céljánál, hogy márpedig Ő győzni fog. Ha más nem, a régi Bobbie miatt is…

A férfi üveges tekintettel figyelte az ujjai közt összepréselődő lapot; a sorok, betűk összefolytak szemei előtt. Bár zakóját már régen száműzte az egyik fotelra, nyakkendője se tűnt számára kényelmes viseletnek, már-már fojtogatta a márkás, elegáns ruhadarab. Mélyről jövő sóhajjal lazította meg fél kézzel, mialatt régen látott lelkiismerete kitört elűzött rejtekhelyéről; s a késői órák, a fárasztó és terjedelmes nap elteltével könnyedén leküzdhette a taszigálást, és Bobbie ismét szembesült tetteivel. A megfelelési vágya olyanok iránt, elérte azt, hogy majdnem, hogy tönkretegyen két embert is. Egyet, ki nem tehetett semmiről, áldozati bárányként való szereplése csupán annak tudatható be, hogy rosszkor volt, rossz helyen; s a másikat, akit akarattal megbántott, elárult és eltaszított magától. Miközben tudta, hogy ezzel romba dönti az életét.Bobbie tudatosan, és előre megtervezve ötlötte ki azt, hogy pusztító hadjáratot indítson el az ír srác, Niall ellen, azonban időközben talált egy olyan megoldást, ami több bevételre hajlamos változtatást jelentene a bandának, ezáltal a menedzsmentek, ebből kifolyólag pedig neki is. Egy megoldás, egy embernyi veszteséggel. Szépen összerakott terv, kevés buktatóval, megfűszerezve egy pontosan ismert családi háttérrel, s egy sokszor végighallgatott ambícióval a tudatában.A másik felet, még csak a sejtése nélkül döfte hátba a férfi. S ezt ő is tudta. Bobbie indulatával vezérelve állt fel ültéből, a szék tehetetlenül és hangos robajjal csapódott neki a falnak. Mialatt a magas férfi idegesen hajította el a kezében tartó lapot, s az nesztelenül hullott alább a földre. A papírról azonnal kitűnik a híres címer, a szépen formált intézménynév, és annak a logója, melyek mind jelképezik a Magyarországi Elit Egyetemet, s a levél tartalmának főindokát: „Zoé McKey Thomson ösztöndíjra való kérvénye”…

A város szélén álló ház békésen várta az egyre közeledő hajnalt, mialatt a hátsó verandán lévő lány is türelmesen figyelte az égboltot - annak a még csak apró változásait -, miközben a hintaszékbe ringatta magát, ezzel is csillapítva önmagát.

 

Zoé elutazása előtt, Louis-val pontról pontra haladva gondolkoztak el kapcsolatukról, s hogy mi is legyen kettejükkel. Mindkét fél bátran kijelentette, hogy szereti a másikat, azonban a távolság mindig csak növekedik köztük, ahogy a megmaradt banda újabb és újabb turnéra indulnának: Európa számos országaitól kezdve, Amerikáig. Louis részéről hatalmas önfeláldozás volt, hogy elfogadja barátnője döntését, s nem kevés fájdalommal kellett akkor egyetérteni azzal a teóriával, miszerint „Ha valakit igazán szeretünk, el kell, hogy engedjük”. Sem haraggal, sem bármiféle nehezteléssel jutottak el arra a közös nevezőre, hogy a több mérföldnyi különbség miatt külön kell, hogy váljanak. Azonban mélyen magukba hitték, és valahol érezték, hogy kettejük története itt még nincs vége… Megmagyarázhatatlanul tudták, hogy rövidesen ismét ott folytathatják szerelmüket, ahol abbahagyták: érzéseik tetőpontján. 

Zoét újra és újra felemésztette ez a döntés, de nem tehet ellene semmit. Reményvesztés nélkül kapaszkodik, immár kiegészült céljába: bizonyítani önmagának és családjának – s ezzel úgymond megerősítheti Miguel nagypapájának az érdemelt tiszteletét – az egyetem elvégzésével, miközben végig ott lenni Louis, Harry, Liam, Zayn és Niall életében is, két-háromezer kilométernyi távolság nélkül. Azóta pedig szüntelenül és hajthatatlanul keresi Zoé a lehetőségeket a nívós intézményben, amiben szerencséjére segítséget is lelt rég látott barátnői személyében, az Evana lányokéban.

Zoé egy pillanatra lehunyta szemeit, a kettős érzete újra felerősödni látszott: hálás volt, mert újra szoros viszonyba került magyar barátnőivel; dühös, mert eltávolodott angol barátaitól. Fohászkodva várta már azt az időszakot, mikor végre elmúlik ez az ingatag álláspont, és végre elérkezik hozzá is a boldogság, a megnyugvás, mely most még csak a behatározatlan időpontba található. Fülét az apró bogarak és rovarok nesze mellett más hangok is felkeltették figyelmét, lábai pedig megint önállóan kezdték el végezni munkájukat. Ösztönei - melyek feledésbe múltak az évek során – előtörtek; a késztetéssel, a rutinnal egyetemben. Egykori mindennapos tevékenysége ismét szükségletként bukkant elő Zoéban, lépéseit megszaporítva siettette a célpont és a közte lévő távolság megszüntetését. Két tenyerét ráfonta a kinti időjárástól hűvös fémre, s egész testével rásegítve húzta el az istálló kopottas ajtaját, mely mindig annyira volt renoválva, amennyire csak minimum kellett, ezzel is fenntartva a tradicionális kinézetét. Zoé arcára őszinte mosoly ült ki, ahogy a három karámba lévő, három lovat megpillantotta. Orrába kúszott az állatszag, a szénák és a bőrnyereg együttes keveréke, ismerős érzést keltetve ez által. Gyermekként ezek az állatok nyugtatták meg, s ha Miguel nagypapája nem volt a közelben, az ő védelmükbe menekült. A hatalmas teremtések nyerítve fogadták a betért vendégüket, természetüknél fogva be tudják rögtön azonosítani egykori gazdájukat. Zoé be-benyúlva simított végig sörényükön, majd a legutolsónál megállva, szemtől szembe fordult a saját lovához. 
- Rég találkoztunk, nem igaz, Gerry? – Tekintete megállíthatatlan csillogásba kezdett, amint hű, fekete színű társa talpdobbantással próbált reagálni gazdájának hangleejtésére. A nyergekhez lépve leszedett egyet, majd a többi felszerelés elcipelése után, belépett a 160 cm marmagasságú állathoz, hogy aztán ráadhassa mindezeket.

  

A patkó tompán dobogott a földdel, mialatt egyenletes ütemben vágtatott a ló, hátán Zoéval, ki könnyedén, mégis határozottan fogta kezében a kantárt, miközben hagyta, hogy révülten belemélyedjen a körülötte található természetbe. Az állatból sugárzó nyugodtság olyan érzéssel fogta el, mely – ha csak egy kis időre is -, de pótolni tudta Louis, s a fiúk hiányát. Megnyugodott, biztonságérzete növekedett, épphogy annyira, hogy ne érezze magát annyira elveszettnek. Magányosnak… egyedülinek… 

Ahogy a ló higgadtabb módba váltott, Zoénak esélyt kapott arra, hogy körbenézzen. Lássa azt a világot, amiben Ő valójában van, de főként, hogy elfogulatlanul nézhessen saját magába. S a lehetőségekbe. Hogy mindazokra rájöjjön, amik Őt valójában kísérték, amik meghatározták Őt. S azzal tud köszönetet mondani azoknak az embereknek, ha bizonyít, ha célba ér. Saját magáért is, és értük is. Bonyolult az élete Zoénak, mégis hiszi, hogy minden fáradalmas akadály után lesz valami; valami, amiért érdemes versenyezni és harcolni...

A hajnal pompái megmutatkoztak ez idő alatt, a Nap újult erővel tért vissza eddigi helyére. A naplemente lezárt egy korszakot Zoéban, most a napfelkelte jelképezi számára az új kezdetet.

Soha nem leszek Nekik elég hálás. Nekik köszönhetően egy olyan úton járhattam, amire magamtól nem lettem volna képes, ami miatt most nem lennék az, aki vagyok, nem lennék most a céljaim kapujába. 

Örökké mi leszünk a One Direction, csupán én egy másik irányba indultam el…

                            One Direction+One

Késés...

Drágáim! <3

Szörnyen érzem magam - több okból kifolyólag -, hogy ismét csak késéssel kell szolgálnom Nektek, még az utolsó fejezetnél is, mint ugyebár azt Ti is észrvehettétek. Nem akarok szabadkozni, esetleg sajnálatért könyörögni, de éppenséggel beteg vagyok, és nem igen volt - illetve van - semmihez se jóformán erőm. Persze nem kell félteni, nem súlyos(...), csak van egy hülye szokása az immunrendszeremnek, és minden évben egyszer történik olyan, hogy a többihez képest jobban megbetegedem, és mondhatni egy héttől terjedően akár három-négy hétig végigmegyek a gyakori tüneteken, teszem azt magas láz, orrvérzés, gyengeség, arcüreg gyulladás stb. Most jelentem, éppenséggel a néma szakaszban vagyok, azaz konkrétan nincs semmi hangom, de se baj! Milyen jó, hogy tudok jelbeszélni...
Bár az is igaz, hogy év elején már megkaptam az "évre való betegségemet", de valószínűleg az más miatt alakult ki nálam, mint ahogy azt többször is említettem: nem volt valami pozitív a 2012-nek az eleje... Na, mindegy, most nem erről van szó!
Szóval eddig ki se mozdultam az ágyból, így az írás is messze állt tőlem, most is itt fekszek, és csupán Nővérem jószívűségéből tudok Nektek életjelet adni.
Nem tudom mikor tudnám befejezni a részt, hiszen nem tudom, hogy mit rejtegethet még nekem a mostani betegség, s hogy mikor fogok ebből kilábadozni, annyi biztos, hogy a mostani állapotomból kifolyólag minimum kedden tudnék neki kezdeni. Minimum!
Megpróbálok mindent megtenni az ügy érdekében, de most van az, hogy ezt a csúszást tényleg meg kell értenetek, s nem szórakozásból használom azt a kifejezést, hogy mindezekre ez az én nyomós okom, mert valóban az...

Azért remélem Ti jól vagytok, és élvezni tudjátok a havat - ha már én nem :c - és sok-sok kitartást még Nektek az utolsó héthez, s pihenjetek sokat! <3

Addig pedig megszeretném osztani Veletek azt a kritikát, amit a blog kapott, még pedig Miss Sunshine-tól. S nagyon szépen köszönöm, hogy szánt rá időt, és a dícsérő, illetve tanácsokat adó szavakat is. <3

Kinézet: Az egyszerű, fehér-fekete designnel egy visszafogottabb, de nagyon hangulatos és szép kinézetet sikerült biztosítanod. A fejléc is jól megszerkesztett, látszik, hogy sok munkát fektettél bele és figyeltél az apróságokra. Teljes mértékig ki lehet igazodni az oldalon, az oldalsávban lévő betekintés a következő fejezetbe pedig mindenképp előnyös és hasznos egy blogger számára. A színeket egyszerűen, de jól össze tudtad hangolni és semmibe sem tudok belekötni. Legfeljebb abba, hogy nekem hiányzik egy mutatósabb fejléc, de mivel már úgyis a vége felé jársz, így szerintem felesleges már erőltetni ezt az egészet. Minden esetre szép és jól összehangolt a blogod kinézete, látszik rajta az a precízség, kifinomultság és pontosság, ami az írásodban is.

Alapötlet: Nincs mit ragozni azon, hogy tiéd az eddigi One Direction fanfiction hadból a legötletesebb blog, hiszen olyannal előtted – és utánad sem – állt elő senki, hogy a fiúbandához még egy lány csatlakozik. Már az eleje magával ragadó, hiszen az embert kíváncsivá teszi, hogy öt srác és egyetlen lány hogyan is boldogul egy bandában, s hogy te teljesen magadtól találtad ezt ki és nem a sablonos történetet használtad, ez egyszerűen fantasztikus. Az együttes megalakulását sem éreztem túlságosan erőltetettnek, ahogy azokat az ötleteidet sem, amiket ebből a felállásból ki tudtál hozni. Különösen jó ebben, hogy nem valószerűtlen, de mégis nagyon egyedi és különleges, úgyhogy ehhez csak gratulálni tudok.

Szereplők: Már eleve az ötletből jön, hogy a főszereplődnek egy olyan lánynak kell lennie, aki mind az öt fiúval megtalálja a közös hangot és sok ponton egyetért a gondolkodásmódjukkal kapcsolatban. Ebből kifolyólag egy nagyon összetett, erős és kitartó karaktert sikerült megformálnod Zoe által, aki nem az a tipikus boldog lány. Nem győzöm hangsúlyozni a bloggereknél, hogy ilyen szereplőt nem érdemes megalkotniuk, mert nincsen olyan jellemváza, ami valamelyik résznél nem tud megtörni, ezért örülök neki, hogy te nem követted el ezt a hibát. Jó az olvasónak egy olyan ember érzéseit olvasni, aki olyan, mintha csak egy kicsit saját maga lenne: nem túl boldog, nem mindig tud a leglelkesebb lenni, de ha vannak mellette olyan személyek, akkor fel tud szabadulni és önfeledten tud mosolyogni. Szerintem mindenki, aki már beleolvasott a blogodba az pontosan ezt érzi, s talán ezért annyira szimpatikus nekünk Zoe karaktere.

A srácok pedig még ennél is jobbak: viszel bele sajátságokat, nemcsak a meghatározott tulajdonságaik alapján dolgozol velük. Figyelsz rá, hogy mindig azt tedd, amit tenniük kell és ez jó dolog. Szerethetőek, viccesek, lazák, humorosak és tényleg egy olyan banda, amit mindenki elképzel, úgyhogy ezért is csak dicséret jár.

Stílus: Az írásod egyszerűen remek: tudsz vonalat húzni a párbeszédek és a leírások közé, hiszen egyiket sem érezzük túlsúlyban, de mindegyikből kapunk jó néhány sort. Az érzéseket, melyeket leírsz, a cselekvések, a tájleírások és a monológok is mind annyira magával ragadóak, mintha csak egy könyvben olvasnám. Választékosan, remek szóhasználattal tudsz írni, mindig tudod mindenre a megfelelő kifejezést és a szóismétléseket is kerülöd. Van tehetséges ahhoz, hogy húzd az emberek idegeit, de ezt természetesen csak az tudja megtenni jól, aki valóban ért ehhez. Nem tudok egyszerűen belekötni ebbe, hiszen hasonlatokat is szép számmal használsz és olyan súlyú mondanivalót közvetítesz néha, ami az ember szívének jól esik. Remekül írsz, ehhez nem fér kétség!

Cselekmény: A cselekményed pörgősségére nem lehet panasz, hiszen elég gyorsan megy és mindig történik valami. Vigyázni kell vele, hogy ezt ne vidd túlzásba, s habár most nem érzem ezt, de néha eseménynél próbálj meg kicsit reálisabb helyzetet kitalálni. Én személy szerint nagyon szeretem az olyan történeteket, ahol olyan dolog történik meg a szereplőkkel, ami velem soha és reméljük, hogy nem is fog, de ügyelj arra, hogy az elkövetkezendő írások alkalmával ne járjunk olyan sokszor kórházba és ne történjen annyi baleset. Persze ez nem gond, megengedett egy-egy, hiszen a való életben is van, hogy akkor csap be a villám, amikor nem is számítunk rá, de próbálj meg erre figyelni. Egyébként az ötleteid nagyon találóak és egyediek, szeretem ahogy beleépíted a helyszín és időugrásokat és az események is nagyon jó ütemben haladnak. Nem az átlagos cselekményeket teszed bele, ami mindenképp jó pont, úgyhogy gratulálok, hiszen látszik a munkádon, hogy előre tudod, hogy mit is szeretnél a szereplőkkel.

Összességében nagyon jó blogot sikerült összehoznod, gratulálok hozzá, hiszen az tény, hogy tiéd az egyik legsikeresebb One Direction blog!

****

 

Köszönöm a megértéseteket! <3
Puszi, Tyra

Fejezet 1.0

Tádáááám!
Élek, nem kell félni! S most jön az, hogy meg fogtok kövezni: ismét nem a befejező résszel jövök. Haladgatok vele, és a jó hír, hogy "már csak" a vége hiányzik.
Azonban! Hoztam Nektek egy jó hosszú olvasni valót, aminek - terveim szerint - lesz folytatása.
Mint feltűnhetett, a bejegyzés címe Fejezet 1.0, ami annyit tesz, hogy a bloghoz kapcsolódik. Illetve ez "szerves" - vagy sem - része a One Direction+One-nak.
Zavart, hogy nem mutattam be az előzményeket, hiszen még érdekes is lehet, hogy egy megtörtént esemény milyen akkor, mikor a banda hattagú, a megszokott öt helyett. Így, elhoztam a múlt első fejezetét.
Remélem érezhető benne az, hogy abból kifolyólag, hogy Zoé még csak 17 éves, így a viselkedése/gondolkodása is más, mint most. Bízom benne, hogy tudtam érzékeltetni a Thomson lány személyének kezdetleges jellemének kiforratlanságát.
És! Teszek ki majd egy szavazást, hogy Ti melyik konkrét eseményre vagytok kíváncsiak. Az ötleteket megjegyzésben várom, és amelyéknél látom én is a "megoldhatóságot", azok kerülnek ki a szavazásba. Minimum három ilyen fejezetet gondoltam. Így ez azt is jelenti, hogy a befejezés után se érdemes elhagyni a blogot, persze csak akkor, ha valakit ezek érdekli.
A "Fejezt 2.0" - mey azért már rövidebb lesz - a mentorok házában fog játszódni.

Jó olvasását! S köszönöm, hogy vagytok! <3
Akkor jöhetnek az ötletek! ;]

Puszi, Tyra

 

A hatalmas csarnok folyosóit izgatott emberek sokasága tölti fel. Vannak, akik fel-alá járkálva, kezükbe görcsösen szorongató papírdarabbal igyekeznek még többet kisajtolni saját magukból és megmaradt energiáiból, s vannak, akik egymásba kapaszkodva bíztatják a másikat. Mindeközben vagyok én, aki a földön ülve, hátát a falnak vetve figyeli az arcokat, a vonásokat, s az azokról könnyedén leolvasható érzelmeket, melyek mind egyként mutatkoznak a száznyi embernél: izgalom, félelem, eltökéltség. Szerencsére engem senki se tüntet ki figyelmével, amit kivételesen nem is bánok. Túlontúl sugallom a nyugodtságot magamból, s félő, hogy ezzel csak még inkább felidegesíteném az immár ellenfeleimmé avanzsálódottakat. Magam is megkérdőjelezem viselkedésemet az egész helyzetre, hisz’ mindenkitől csak azt hallom, hogy „Életem nagy lehetősége” vagy a leggyakoribb „Ez minden álmom”, míg én nem tudok erre így tekinteni, még a táborba jutásom után sem. A tizenegy éves énemnek talán ez lenne… de nem nevezhető az a legnagyobb álmomnak, hogy a stressztől lassan idegronccsá váló tehetségeket tanulmányozzam, akik még inkább felspannolják a másikat saját feszültségükkel. Ez pedig véleményem szerint nem a legjobb megoldás arra, hogy produkciónkat tökéletesítsük. Ha elrontom, akkor elrontom, bizonyára nem ez volt megírva nekem, s ha netalán jól szerepelek a mentorok előtt, akkor kitudja még, hogy mit hoz nekem a jövő.
- No para! – motyogom magam elé, és be kell, hogy ismerjem, nem tűnhetek másoknak valami kedves személynek.
Flegma – olvasom le minden tekintetből, ami csak rám szegeződik a véletlen folytán, én pedig egy vállrándítással letudom mindegyiket. Hadd éljék ki idegeiket rajtam, ha ezzel legalább segíthetek rajtuk, hát csak nyugodtan. Oké, beismerem: jó lenne bizonyítani a szüleimnek, ám nem pont így gondoltam, mikor ezt a bátyáimmal is közöltem egykor megtörtént telefonbeszélgetésünkkor, mikor is én épp Párizs látványában gyönyörködhettem.
A város felemlegetésével akaratlanul is párosul hozzá egy fiúval, hiánya ismét felerősödik, viszont szerencsémre nem olyan kegyetlenül, mint én azt hittem, mint én azt látni véltem a különbféle romantikus filmekben. Vajon mit csinál most Raul?
- Látom, Te nem izgulsz. – Egy test huppan le mellém hirtelenjében, vele érkező kölnijének illata azonnal és akaratlanul is belekúszik az orromba, mialatt próbálom leplezni, hogy nem ijedtem meg a srác érkezésétől. Fejemet lomhán oldalra biccentem, nem rég említett titulásomhoz híven nézek rá, s reménykedem, hogy szemeimből süt a nemtörődömség. 
- Kellene? – érdeklődök, szemöldökeimet az egekig emelem, ez idő alatt pedig sikerül időt kapnom újonnan kapott társaságom feltérképezésében. Kisfiús bája párhuzamos az igenis flörtölős félmosolyával, zöld szemei csillogva fúródnak bele az enyéimbe, és ha egy gyenge pillanatomba lennék, már-már kunkori barna hajára kuncogva reagálnék, amit most egy bordó sapkával igyekszik kordában tartani. Talán tizenöt, tizenhat éves lehet a fiú.
- Ezt költői kérdésnek veszem – biccent, majd pár pillanatnyi szünet után tekintete a mellettem pihenő szövegre siklik, arcán a felismerés jelei mutatkoznak meg: - Szeretem ezt a számot.
- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy én is? – reagálok, s szórakozottan megrántom vállaimat, ahogy hitetlenkedve visszaemeli rám a figyelmét. Vigyorával fogkrém reklámba is simán elmehetne, állapítom meg magamba, majd én is átfutom a fekete tintával kinyomtatott sorokat. A srác nem felel semmit - bár többször is szétnyitja ajkait -, én pedig csak azért is kíváncsian várom, mit is akar kihozni folytonos visszakozásából.
- Here comes the sun, Here comes the sun, And I say it's all right. – Meglepve hallgatom rekedtes hangját, s hirtelenjében nem tudom hova tenni, miért kezdte el azt a dalt énekelni, amivel elő szeretnék drukkolni a mentoroknak. Szemeimmel én is követem The Beatles egyik nagy slágerének, a Here Come the Sun dalszövegét, s lassan eléri, hogy a fiú hangszíne teljesen magával ragadjon, hogy szinte simogassa a lelkemet, miközben már az se tud érdekelni, hogy mindenki ránk, illetve rá szenteli azokat a minimális perceiket, amik még hátra vannak a meghallgatásukig. Megmosolyogtat arcának közelről nézése, és az is, hogy mennyire bele tudja élni magát a dalba. Aztán már csak arra eszmélek fel, hogy egy újabb hang csatlakozik hozzá, aminek gazdájára pár pillanatnyi gondolkodás után vagyok csak képes rájönni: én vagyok az. Oldalról rám sandít, s immár mindketten vigyorogva, majd lehunyt szemhéjakkal énekeljük tovább, a hátra maradt sorokat. S miközben csak úgy maguktól jönnek számra a szavak, rájövök, hogy gyakorlásaim ideje alatt még egyszer sem élveztem ennyire ennek az eléneklését.
- And I say it's all right, It's all right – fejezzük be végül, mindkettőnk szájára egy hatalmas mosoly kerül ki, ahogy ismét egymás felé fordulunk. Csillogó szemeiből látom, ahogy az enyéim is ugyanígy tesznek, mialatt meghallom a gyér tapsot, amit valószínűleg rögtönzött produkciónkért kapunk.
 - Amúgy Harry Styles vagyok – mutatkozik be egy együttes „köszönjük” elmormolása után, és ismét felveszi féloldalas mosolyát. Neve hallatán önkéntelenül is felnevetek.
- Mint Harry Potter? – bukik ki belőlem azonnal, hiszen pont nem régiben sikerült elmennünk Raul-lal az előbb említett varázslófiúról szóló filmre, és gyakran kapom magamat azon, hogy felelevenítem a jellegzetes emlékkockákat, mellyel csak egyre jobban megerősíteni látszik az a teóriám, miszerint egyre nagyobb rajongója leszek az immár hetedik résszel bíró történetnek. S éppen ezért engedem meg magamnak, hogy nevetéssel reagáljak születési nevére.  
- Hogy én ezt hányszor hallottam már… – sóhajt egyet megtörten, ám szája szegletében ott bujkál a mosoly is, mitől egy pillanatra se fordul meg az a fejembe, hogy még a végén megsértődne rám. Emellett azonban sajnos tervem bukásnak lett teremtve, ahogy ügyesen észreveszi Harry a terelésemet, amit aztán nem is hagy szó nélkül: - És Téged hogy hívnak?
- Zoé Thomson-t kérjük a színpadra! – csendül fel a nevem az egyik stábtag felől, mire én rögtön talpaimra állok, nem foglalkozva a mellettem ülő fiúval, s azzal, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel követ.
- Hallhattad – válaszolok a vállam fölött, megengedve magamnak egy játékos mosolyt felé, mely továbbra is ott kísér, mikor már az „X”-el kijelölt helyre lépkedek. Fejemet kissé megrázom, hogy lassan vigyorrá készülő mimikámat is enyhítsem, s hogy azokat a fürtöket és zöld szemeket is kiűzzem a gondolataimból. Majd mikor figyelmem a három asztalnál foglaló hírességre terelődik, ajkaim közül magától utat tör a kikívánkozó dal…

 

hhhhh

Nevetésemet igyekszem magamba fojtani, több-kevesebb sikerrel. Szinte egymáson fetrengve, könnyeinket törölgetve szórakozunk az ötven fiún, akikbe a koreográfus hajthatatlanul próbálja beleerőszakolni az általa kreált tánclépéseket. A szám, amikre mindez történik napjaink talán legismertebb énekesnője, aki tehetsége mellett, polgárpukkasztó és extrém megjelenésével is gyakran kerül az emberek beszédtémájává. Annyit azonban hadd jegyezzek meg: nem éppen szerencsés választás volt ez a zene, vagy ha jobban belegondolok, inkább mégis. A lány kategóriába tartozó versenyzőkkel hálát adunk annak, aki ezt kitalálta, hisz’ nem is mulathatnék ennél jobban, hiába is szegényeknek ez egy fontos megpróbáltatás. Meglehet, hogy kárörvendők, gonoszak, szívtelenek és rosszmájúak vagyunk, de hát kérem szépen: a legjobb műsor az, amikor olyat próbálnak tökéletesre elsajátítani, amihez abszolút nincs érzékük.
- Azt a piros pulóveres, sapkás fiút nézzétek! – kurjant egyet fel mellőlem újonnan szerzett ismerősöm, aki hiperaktív, vidám és igazán sajátos stílusával azon nyomban a szívembe lopta magát, nem is beszélve a szókimondottságáról. Van egy olyan érzésem, hogy Cher Lloyd nevéhez nem csak én fogom ezeket a jelzőket a közeljövőben hozzátenni.
- Ó, no lám! Az Harry! – A felismerés szinte azonnal megtörténik, mosolyom szélesedni látszik a számon, miközben figyelem, már-már teátrális mozdulatait. Beleéli magát, annyi biztos! Ugyanúgy, ahogyan tegnap is a választott dalom éneklésébe. Aztán bámulásom közepette tekintetem egyszer csak összefonódik egy csokoládébarna szempárral, arckifejezését meglátva pedig azonnal megfagy a vigyorom, kiszökik belőlem az összes levegő, mialatt ábrázata engem is magával visz a letörtséghez. A fiatal srác lemondóan megrázza a fejét, s nem foglalkozva a tánctanárral és a többi táncolni igyekvő emberrel: mire feleszmélek, a kreolbőrű - úgy velem egyidős - fiú már el is tűnt az egyik folyosónál. Nem személyesen rajta nevettünk, mégis belátom, hogy nem a legszebb dolog volt tőlünk, melyre csak annyi mentségem, illetve mentségünk van, hogy minket már megizzasztottak, és így próbáljuk terelni a saját gondolatainkat a fáradságról.

- Hol van Zain? Zain Malik? – üti meg a fülemet Simon hangja, mikor már az élesben menő táncolásra felsorakozott a második ötven.  Ajkaimat harapdálva jövök rá az egyezésre, a lelkiismeretem pedig rögvest nem hagy nyugodni. Lehet, hogy miattam veszíti el az esélyét, pedig hallottam énekelni az első beválogatón, és valóban tehetséges énekes; kár lenne emiatt feladnia. Vonakodva osonok ki a néző lányok gyűrűjéből, settenkedésemet a feltérképezésem után csak egy szempár követi, aminek a gazdája pajkos mosollyal az arcán biccent, hogy jelezze: nem szól senkinek a lelépésem. Hálás pillantást küldök a barna hajú csodának fiúnak, s mielőtt azzal kezdenék foglalkozni, hogy nem éppen csúnya egy teremtés, egy „Louis” kiáltással elterelik rólam a figyelmét, én pedig feleszmélve folytatom tovább a kereső hadjáratomat. Miközben immár a kék szemek ivódnak belém…
Mialatt trappolok, elgondolkozok, hogy rá se ismerek magamra. Mondjuk úgy, hogy nem az ismertetőjegyem az emberek jövőjének babusgatása, és álmaiknak a szívemen hordozása, most azonban mégis hajt egy megmagyarázhatatlan érzés.
Az a barna szempár beszédesebb volt, mint amit valaha láttam…
Kölcsönkért tornacipőm talpa ütemesen csattog a szürke linóleumon, tempóm egyre gyorsul és gyorsul, ahogy vészcsengőként előttem lebeg az idő múlása, s a percek elteltével csökkenő esély arra, hogy tovább várnak még erre a Zain-re. Lábaim egyszer csak megtorpannak, perifériás látásomban egy járkáló alak zavaró tényezőként lép fel, én pedig automatikusan simulok a falhoz, nehogy észrevegyen. Meredeknek érzem azt a tettet, hogy odamenjek hozzá, és rábeszéljem Őt a folytatásra, miközben éppen nem is olyan rég, konkrétan az arcába nevettem ügyetlenkedése miatt. Megoldásként jövő messiásom viszont szerencsémre hamar érkezik, pontosabban érkeznek, s mialatt egy köszönömöt tátogok a kék szeműnek, a vele érkező stábtag pólóját megragadva betaszigálom abba a helységbe, ahol Zain épp fejét fogva ül az egyik ládán. Mindeközben a barna hajú srác vigyorogva figyeli a segítőnek kezdetleges ledöbbenését, mely kicsit sem finomkodó mozdulataim váltják ki.
- Ő Zain Malik! – Ennyit mondok magyarázatkép a fekete pólót, illetve hetszetet hordó fickónak, aki ezek után csak kábultan biccent, s mikor végre átlépi a küszöböt, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Köszönöm! – hálálkodok ismét, ahogy ráeszmélek a kékszeműnek ittlétére. Ő azonban csak zsebre vágja a kezét, és vigyora tovább szélesedik.
- Csak a mosdót mutatta meg… - Ehh…Ez ciki!
 Zavart mosolyommal kísérve hunyom le szemeimet, mellyel igyekszem eltűnni a föld felszínéről. Cinkes! – zakatol a fejembe szüntelenül, ami egy helyes srác előtti beégés miatt, csak még inkább felerősödik. Azonban meghallom nevetését, s ezzel sikerül megmentenie a kínos helyzetet, mialatt lassan én is csatlakozom hozzá.
- But c'mon girl, let's laugh about it! – Egyszerre idézzük fel – énekelve - N.E.R.D egyik számának sorát, aminek hála újabb röhögés szakad ki mindkettőnkből. S szinte kiráz a hideg abba belegondolva, hogy jó formán nem tudom, hogy ki Ő – oké, Louis(…) -, mégis egy perc alatt sikerül magába szippantania jókedve, s a belőle sugárzó természetessége. Majd ahogy, azokba az örvénylő tengerként ható kék íriszekbe is sikerül ismét belenéznem, regulát húzva jegyzem meg azt az újabb dolgot, amivel képes hatalma alá kerítenie az előbb felsorakozott tulajdonságai mellett.
Ez nem kis teljesítmény! Főleg nálam!
- Örültem a találkozásnak, Louis – köszönök el végül felszegett állal, s immár egy másik irányba indulok neki, mikor aztán egy pillanatra muszáj megtorpannom válaszát meghallva:
- Úgyszintén, Zoé…

hhhhh

Az emberi veríték, s a szinte már mindenegyes levegővételnél kihallható kétségbeesés lassan az én – eddig higgadt elmémet is fokozatosan ködösíti el. Megunva a gyötrelmes arcokat, - mely a várakozás ideje alatt egyre csak rosszabbodnak -, felállok eddigi helyemről, s magam mögött hagyom a fojtogató légkört. Tehát ismét csak kiosonok a többi versenyző közül, hogy legalább egy kis időre ne terhelődjön le a lelkem ettől a sok bizonytalanságtól.
Nem kell nekem a mások gondjai, elég a sajátom is!
Már-már agresszívnak titulálható lökéssel tárom ki magam előtt a nehéz vasajtót, hogy minél előbb szabadulhassak a számomra egyre csak összébb záruló, monoton falak közül. Arcomat a légáramlásnak köszönhetően megcsapja London jellegzetes, aromaként ható szellője, szemhéjaim automatikusan csukódnak le. Megrészegülve, a nyár ellenére is kicsit hűvös levegőtől – tekintve, hogy a táncpróbák igencsak elhúzódtak, amit az esti órákból következtetem le -, erősen megkapaszkodom a kilincsbe, s hagyom, hogy körülöleljen a kellemes légkör. Már-már úgy érezem magam, mintha testemből kiléptem volna, aminek pozitív előnye az a gondolat, hogy ezzel megszabadulhatok a sok rám nehezedő tehertől. Azonban az idilli pillanatomat is képesek elrontani: egy torokköszörülés úgy hat rám, mintha csak a bokámnál fogva húztak volna vissza a földre; szemeim azon nyomban kipattannak a hang hallatán.
- Te Jó Szagú Ég! – rezzenek össze, szám magától mozogva formálja meg előbbi szavaimat, miközben erősen a korlátra kapaszkodó, mindamellett vállai felett most hátranéző fiúra meredek.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni! – szabadkozik azonnal, ám sajnálatának összképébe belerondít – bár erősen palástolni igyekvő – vigyora. Szememet megforgatva engedem el az ajtót, ami hangos csattanással tudatja velem, hogy sikeresen bezárult, se talán ezzel a lökettel szánom rá aztán magamat, hogy közelebb menjek szívbajom hozójához. Szótlanul én is odaállok a korláthoz – természetesen tisztes távolságot hagyva közte, és köztem -, és egyszerűen csak figyelem Londont, és kihasználom az alkalmat arra, hogy felülről is alaposan tanulmányozhassam Anglia fővárosát. Számat kissé eltátom a gyönyörű látványra, minden egyes utcát, házat, parkot próbálok magamba vésni; a kivilágított változatuk csupán egy kis része az egésznek, a teljes nagyságát nézve a városnak azonban maga a csoda.
- Kár, hogy nem lehet lekapcsolni az erkély kinti lámpáját – adok hangot legnagyobb sajnálatomnak, miközben figyelmem továbbra is az autók mozgását követi. Szórakoztató látni, hogy innen fentről mennyire kicsinek hatnak.
- Megoldható – motyogja a srác az orra alatt, perifériás látásomból el is tűnik azonnal, én pedig kíváncsian fordulok hátra, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől cselekvését. Miközben azon gondolkozom, hogy mennyire abszurdum a helyzetünk, a fiatal fiút már is egy széken állva találom, aztán a retináim kellemesen elhunyászkodnak a ránk boruló sötétségre. Még egy könnyed sóhajtást is kieresztek a tüdőmből, amin hallhatón jót mulat az ezermester.
- Látom, jártas vagy – reagálok gyors beavatkozására, mikor ismét visszatért mellém, és az sem kerüli el a figyelmemet, hogy már – ha csak egy kicsivel is – csökkent a köztünk lévő távolság. A lentről felszűrődő fények még így is segítenek a mellettem lévő vonásainak tanulmányozása: barna – látszólag vasalt – haj, fiatalos arc. S végül, azok a csokoládébarna szemek, amiből még így ismeretlenül is csupa őszinteséget tudok kiolvasni, és legfőképp szerénységet. Szelíd mosolyomat képtelen vagyok magamba tartani friss és egyértelműen lehengerlő képét szemlélve. Legszívesebben magamhoz szorítanám egy nagy ölelésre, és el nem engedném, pedig az „ölelkezősdi” egyáltalán nem az én műfajom.
- Már másodjára vagyok itt – felel kisebb késéssel előbbi megszólalásomra. Mind hangjából, mind szembogaraiból csak úgy süt a keserűség, amit ez iránt a tény felől érez.
- Te Liam Payne vagy, igaz? – Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt arca, ütögetem fejemet rendesen, hogy még csak most voltam képes beazonosítom a személyazonosságát.
Neve hallatán, büszkén - ugyanakkor nem túl feltűnően - kihúzza magát, és pironkodva lesüti a szemeit, s mindezekre összhatásul egy szót tudnék rá mondani: aranyos. Egyszer komolyan meg fogom szorongatni ezt a srácot!
- Én lennék – felel, majd tarkóját is megvakarja, hogy leplezni tudja pirulását. Mind hiába!
- Nem tudtam nagyon követni, de mikor is estél ki? – Nem jellemző rám a tapintatosság…
- A mentorok házában.
- Az szívás!
- Az… - nevet fel keserűen.
Bátortalanul megveregetem vállait, minden egyes mozdulatomból csak úgy süt, hogy ezek a testi kontaktusok nem gyakoriak nálam, s magamat is kegyetlenül szerencsétlenek érzem, ha valaki szeretetét, támogatását vagy még e féle dolgait, ilyen fajta megnyilvánulásokkal szeretné kimutatni nekem. Nem vagyok hozzá szokva, nincs mit tenni!
Hálásan feltekint rám, azonban még így is szívcsavaró látni azokat a szemeket szomorúan csillogni. Azokat a nagy kiskutya szemeket gyötrődéssel teli látni, amik mellett szorosan ott lapul a megfelelési vágy és az elhivatottság is.
- Get up... come on... why you scared. You'll never change what been and gone. – (Kelj fel,
Gyerünk! Miért félsz? Sosem fogod tudni megváltoztatni azt, ami már elmúlt) éneklem neki hirtelen fellángolásomból vezérelve ezt az egy sort Oasis számából felidézve, s csak ezután jut el a tudatomig, hogy hol hallottam a mai nap folyamán ezt a számot: Liam is éppen ezt választotta ki a táborban való szerepléséhez. Apró gesztusomat megmosolyogja, aztán lomhán átdobja vállamra egyik karját, és csak úgy egyszerűen magához von oldalról. Én pedig valami oknál fogva meg se döbbenek közvetlenségén: ellenkezés nélkül hagyom magamat, s élvezem a fiút körbeölelő légkört, mialatt némán kémleljünk tovább London forgatagát…

hhhhh

Megkönnyebbült sóhajok, és az egyre erőteljesebben visszatartó lélegzetek hangja keveredik össze, mialatt az egykor Pussycat Dolls-ban híressé vált Nicole Scherzinger az előtte heverő lap segítségével felolvassa az ott szereplő neveket. A neveket, akik előrébb és előrébb kerülhetnek a céljukhoz: az élőshowban való szerepléshez. Gyomrom minden egyes embernek továbbjutásával összébb és összébb zsugorodik, mialatt felszegett állal, s egyben türelmesen várom, hogy kié is lesz a megmaradt, egyben utolsó hely. Az utolsó hely, ami talán lehetne az enyém is…
- Gamu Nhengu – ejti ki Simon a továbbjutott szerencsés lány nevét, aki a gyér tapssal kísérve leballag a színpadról. Mellőlem zokogások törnek fel, leplezni képtelenek esnek szét, szinte a szemem láttára, és még a perifériás látásomban is lerí az összes arcról a bánat, vagy jobb esetben – akik még nem fogták fel teljesen az egészet – az értetlenség. Mindeközben én rezzenéstelenvonásokkal állva, farkasszemezek az éppen rám terelődő Simon-nal. Próbálok szememmel mindent elmondani neki, tudván, hogy úgyse lenne máskor lehetőségem erre. Köszönetet, hogy megpróbálhattam, és elhivatottságot, ha más nem is, de legalább magamnak, hogy valahogy csak megmutatom azt a családomnak, mire is vagyok én valójában képes…
Talán a képzeletem játszott velem, de mintha kisebb biccentéssel válaszolt volna nekem, s ez az apró mozzanat eléri, hogy a színpadról való lefáradásunk alatt is ennek az értelmét keresem. Megérteni, hogy mit akart ezzel. Mert semmiképp sem egy „Megértettemként” hatott. Bár valószínűleg csak én vagyok ennyire túlontúl reménykedő, hogy belelássak a semmibe is mindent. Ez igazán rám vallana…

 

hhhhh

Mások könnyeinek zuhatagában utat törve magamnak keresem meg a másik csoport kiesetteit; hajt a kíváncsiságom, hogy vajon a fiúk hogyan viselik a visszautasítást, s hogy abból le tudjam következtetni a továbbjutókat. Keserű mosollyal a számon bíztatom a felállásra azokat a lesújtott tehetségeket, akikkel egy pillanatra, véletlen folytán összeakad a tekintetünk. Talán az én semmit mondó képem nem viszik Őket mélyebbre, minthogyha egy olyan lányt látnának, aki bömbölve és haját tépve rogyna le a földre. Bár ennek az esélye tőlem csekély: az utolsó dolog lenne ez, hogy ezt tegyem. Aztán sorba jönnek velem szembe az ismerős arcok, és kifejezetten olyanok, akiknél biztosra hittem a sikert. Majd egy fátyolos tekintet szinte rám nehezedik, én pedig képtelen vagyok nem ráfigyelni. Kérdő pillantását azonnal megértem, enyhén megrázom a fejemet, aztán vállamat is megrántom, hogy jelezzem: nincs bajom.
- Sajnálom, Liam – tátogom Neki, Ő pedig csak biccent, majd hagyja, hogy egy másik „sorstársával” együtt összeboruljanak, én pedig megragadom az alkalmat, hogy tovább térképezzem a „felhozatalt”. S mialatt sebesen kutatom az arcokat, reménykedem benne, hogy nem találok még több Liam-hez hasonlóan megkedvelt versenyzőt. Azonban egy elhomályosodott kék szempár erőteljesen belefúródik az enyémbe, ami miatt újabb elkeseredettség-hulláma szabadul fel bennem. A szórakozatónak megismert fiú, most egyáltalán nem jókedvével tűnik ki, sokkal inkább beleolvad a tömegbe szomorú ábrázatával. Louis az elsuttogott „Minden rendben?” kérdésemre lomhán széttárja karjait, mikor pedig megnyugodnék a felől, hogy az a bizonyos lista befejeződött Louis-val, mellészegődik egy túlontúl ismerős, sapkája alól kikandikáló göndör fürtű fiú is, ki követve a homokbarna hajú srác tekintetét, engem is megtalál zöld szemeivel, amik most pirosas körvonallal díszelegnek. Duzzadt arca sírásra utal, kisfiús ábrázata ezzel még inkább kihangsúlyozódik Harry-nek. Megvárom azt, hogy megtalálják a másikban a támaszukat, aztán lábaimat újra mozgásra kárhozatom. Addig nem nyugszom, míg – jobb esetben – nem találom meg Zain-t!
- Zoé… - Rekedt, de annál végtelennek tűnő hanggal csendül fel a nevem, nem is olyan messziről, mely a megállásra ösztökél. Kapkodva veszem célba a hang gazdájának beazonosítását, mikor pedig végre letekintek a hátát falnak vetőre, a kiesésem híre óta most először vélem ismét megérezni a torkomban az ökölnyi gombócot. Rossz látni azt, hogy még a fiúk se tudják magukba tartani könnyeiket az „álmaik lerombolása” miatt, eközben pedig vagyok én, aki egyszerűen nem tud sírni ezért. Más esetben viccesnek vélném a helyzetet, vagy akár abszurdnak, hogy erősebb tudok lenni az erősebbik nemtől! Most olyan, mintha bennem is kést szurkálnának a fiú képét látva.
- Hé, nyugi, Niall – csitítom, miközben lecsúszok én is a falmentéhez, majd unszolásom nélkül is ölembe fekteti fejét. Szőke tincseivel babrálok, ritmusosan simogatom, hol a hátát, hol a haját, mialatt fokozatosan ernyednek el a vállai a zokogásának csillapításával is. Furcsa harmónia van köztünk, azóta, amióta a válogatón összeismerkedtünk. Ő volt az egyetlen versenyző, aki odajött hozzám, s olyan mosollyal az arcán beszélt, amitől mindenkinek olyan érzése volt, hogy a napja már nem lehet rossz. Ez volt igazából Niall, nem pedig az, aki most könnyekkel gyászolja kiesését. Ráadásul feleslegesen is, hiszen nekem azonnal elnyerte tetszésemet hangja. Tehetséges, s előbb-utóbb más is észre fogja ezt venni.
- Hidd el, Te leszel majd egy nap az ír Justin Bieber, csak egy jobbik kiadásban.
- Ígéred? – pillant fel rám Niall, s hatalmas kék szemeinek képtelenségnek tűnik hazudni, kisfiús képével, kétségbeesetten kapaszkodna az igenlő válaszomban.
- Ígérem – állítom biztos szívvel, Ő pedig már nyugodtabban fúrja fejét a nyakamba, s egyszerűen csak lehunyva hallgatom szuszogását, nem törődve a többi stábtaggal vagy a kiesetekkel. Miközben eszembe jut a válogatón megegyezett egyességünk, és halkan énekelni kezdek neki egy magyar számot, Cserháti Zsuzsától az Egy elfelejtett dalt. S közben csak élvezem, hogy végre nem engem szeretnének babusgatni, hanem én babusgathatom a másikat. Nekem semmi szükségem rá, én erős vagyok!
- Csak egy elfelejtett dal, sír a szélben...

 hhhhh

- A kiesett fiúkat kérjük vissza! – Mindent tudó mosollyal reagálok a hetszetes fickó kérésére, hiszen a lányoknál is „eljátszották” már ezt, ahol pedig négyen kaptak – valószínűleg – egy újabb esélyt. Mondanom sem kell, ebbe ismét csak nem voltam benne… 
- Menj, Niall – bíztatom a mellettem álldogáló fiút, kit már sikeresen helyre tudtam rázni. Az ír származású fiú bólint, sután megölel, és szinte futólépésbe csatlakozik az összegyűlt csoportba. Eközben én a falnak dőlve figyelem, és közben reménykedek, hogy legalább azoknak a nevét olvassák fel, akik nem érdemelten vannak még itt. Ilyen például Zain is, kit sajnálatosan vélek ott látni a szomorú arcok között. Úgy látszik nem jó az ítélőképességem a tehetségeknél.
- Niall Horan… - Muszáj halkan felsikkantanom a férfi baritonját hallgatva. – Louis Tomlinson, Zain Malik, Liam Payne, Harry Styles. – Bár nem szokásom mások örömét magamra vennem – az nem az én műfajom -, most mégis hatalmas vigyorral tudok Nekik örülni. Megcsóválom a fejemet, vállamra kapom táskámat és még egy utolsót körbeforgok a hatalmas csarnokban. Lehet, hogy nem volt sikeres az idejövetelem, mégis valahol hálás vagyok a bátyáimnak, hogy a nevemben jelentkeztek ide – bár ezt soha nem mondanám el Nekik. Ujjbegyeim finoman érintik a mázolt falat, amit cipőm kopogása kísér, s egyre jobban közeledek a kijárathoz, annál inkább érzem meg a keserűséget, amit a veszteség hoz magával.
Vesztettem.
- Zoé Thomson! – Összerezzenek, megtorpanok, szívem gyorsabban kezd dobogni. – Hol van, Zoé Thomson? – kiabálja immár erőteljesebben, én pedig kapkodva, egyszerre pördülök meg a tengelyem körül és loholok vissza, mialatt – már-már idiótán – ismételgetem, hogy „Én vagyok! Én vagyok!”
- Te Zoé Thomson vagy? – tudakolja az előttem álló pasas, s eléggé végigmér, majd a komplett lecsekkolás után gyanakvóan felvonja az egyik szemöldökét.
- Az „Én vagyok! Én vagyok!” alatt úgy értem, hogy ÉN VAGYOK! – gúnyolódok, s mellkasom előtt összecsapom karjaimat. Fokozatosan vesztem el a türelmemet, hisz’ nem szabad így játszani az ember idegeivel! Bökjék már ki, miért kántálják a tulajdonnevemet!
- Gyere velem! – felel ennyiképp, majd azzal hátraarcot vágva, öles léptekkel indul neki, én pedig nagyokat pislogva botorkálok utána, s muszáj pufogással kiegészülve, kiparodizálnom a katonának magát képzelő férfit.  Sajátos módszer arra, hogy lefoglaljam az idegességemet, és a szívem ritmusát is helyreállítsam. Még a végén itt lesz kedve feladni a szolgálatot a ketyere, ami miatt még duplán kapnánk a szüleinknél. Így is mi lesz, ha kiderül, hogy én itt jártam. O-hó! Harmadik világháború szagot érzek!
- A táskát dobd ide le, és menj be! – utasít továbbra is azzal a monoton hangszínnel – mialatt felszerelik újra a mikroportot -, amit szemforgatás közben teljesítek a fickónak. Ezután már csak azért is kivágom magamat egyenes háttal, és merev szalutálást intézek felé. Végül befordulok az ajtón.
A torkomban lévő, egyenletes lüktetés ismét társammá lesz, ahogy rádöbbennek: épp a színpadra irányítottak fel, s ismét a zsűri asztal felől érkező három szempár kereszttüzébe kerültem. A tágas térben csak mi vagyunk, a nézőtér üresen kong, és újra rácsodálkozok, hogy milyen hatalmas is a színpad, ha egyedül vagyok rajta. Frusztrál a tudat, hogy alapjába véve egy magabiztos és talpraesett személynek ismertem meg magamat, de ilyenkor arra kell, hogy feleszméljek: egy elveszett bárányka szerepét töltöm be. Nagyot nyelve hessegetem el ezt a gondolatmenetemet fejemből, és felveszem a tekintetüket.
Azt ne mondják, hogy újra énekelnem kell!
- Szia, Zoé! – köszönt Nicole bűbájos mosollyal, s el is szégyellem az én próbálkozásomat, amit elviekben viszonzásnak kéne betitulálni. Még így belülről is érzem, hogy valami debil arckifejezésnek hathat az ajkaimon játszó mimikám.
- Gondolom, nem tudod hova vélni, hogy miért hívattunk vissza – szólal fel most Louis, én pedig megrázom a fejemet. Verbális válaszom valószínűleg az lett volna, hogy „Nem vagyok gondolatolvasó, az istenit!” de jobbnak láttam ezt – is – magamban tartani. Ilyenkor érzem, hogy nagyon munkálkodnak bennem a kamaszhormonok…
- Nagy dilemma voltál a számunkra – kezd bele rögtön a sejtelmes hangvételű monológjába, immár Simon -, és még most is azon töprengek, hogy jól cselekszünk-e veled kapcsolatban. Kétségtelenül tehetséges vagy, szép a hangszíned és jól is nézel ki, ezt hívják annak, hogy jó alapanyag vagy a popszakmában. Ugyanakkor már-már félelmetesen be vagy zárkózva, képtelenségnek tűnik, hogy magadtól megnyílj a nézőknek, a hallgatóságnak, nekünk.
- Miközben - ha nem énekelsz -, csak úgy pörögsz és sugárzik belőled az életkedv, s hogy egy nyitott ember vagy – veszi át a szót ismét csak Louis, nekem pedig egyre jobban kezd homályosulni ez az egész. Hova is akarnak most kilyukadni?
- Aztán észrevettünk valamit. – Nicole komolyan ennyire drámai ember, vagy csak direkt szórakozik velem? Még az arckifejezéséről is csak úgy sugárzik az a kissé felsőbbrendűség, mellyel a helyzet fontosságát szeretné kiemelni.
- Pontosabban én vettem észre valamit – helyesbít rögtön Simon, és jelentőségteljesen ránéz a kreol bőrű énekesnőre, ki csak lomhán megvonja a vállát. Végül a férfi ismét rám szenteli figyelmét, s mialatt száját húzogatja időnyerés gyanánt, én addig hiperaktivitásomhoz híven, egyik lábamról a másikra pattogok, és nagy erőfeszítésembe telik, nehogy elkezdjem rágni a körmeimet. Mondja már meg, hogy mit vett észre!
- És mi az? – puhatolózok, igyekezve megütni a tisztelettudó hangnemet.
- Figyeltelek a táborban – válaszol ekképp, aminek hála lecövekelek, konkrétan ledermedek. Simon Cowell most komolyan minden mozzanatomat követte?! – És valami szemet szúrt nekem, azonban ez a felfedezés hasznos is lehet még…
Bök ki! Bökd már ki! – kántálom szüntelenül magamban, tudván, hogy a médiafogás szempontjából neki csak érdeke az időhúzás. Már tisztán látom magam előtt, ahogy a tv-ben felváltva vágják be hol az én hullához hasonló arckifejezésemet, hol Simon mindentudó képét, mialatt farkasszemezésünket vészjósló dallammal festik alá.
- Csak bizonyos embereknél láttam azt, hogy kinyíltál, s akkor: bumm! Kiszabadult belőled egy természetes ösztönösség! Ami kell nekünk! – magyarázza tovább, s bal kezével bőszen mutogatva próbálja még hatásosabbá tenni beszédét, aztán pillanatnyi levegővétele után tovább folytatja, már sokkal finomabb hangon: - Fogalmam sincs, hogy miért váltotta ki ezt belőled, pontosabban miért pont Ők váltották ki ezt belőled, de hatásos…
- Simon arra akar kilyukadni – vág közbe Nicole türelmetlenül, s kivételesen hálásan pillantok rá - a sürgetése miatt.
- Arra akarok kilyukadni, hogy ha az emberek is úgy gondolják, ahogy mi, akkor te is a továbbjutók táborába csatlakoznál – fejezi be végül Simon. Én pedig biccentek, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy elég szaggatottra sikeredhetett.  
- Vagyis? – emelem fel szemöldökömet kérdőn, reménykedve a kifejtésben. Az adrenalin szintem nem engedi meg a kockák összerakását.
- Egy szavazás keretében megkérdezzük, hogy szerintük is jó-e, ha beleteszünk egy bandába – válaszol most Louis, s megértő mosollyal reagál értetlenkedésemre. Bár még most se nagyon tiszta ez az egész. Mi az, hogy egy bandába? Egy bizonyos bandába? S miért nem tettek be egyszerűen a lányok által kreált együttesbe? Miért kell külön még az idegeimmel szórakozni?
- Hívjátok be a fiúkat – ránt vissza Simon parancsoló hangja a valóságba, mit immár kifelé intéz. Miközben agyam azon a ponton kattog, hogy fiúk, fejemet a lépcsőkhöz kapom. Öt test jelenik meg, öt ledöbbent arccal párosulva, s mialatt eltátott szájjal azonosítom be azokat a személyeket, kikkel sikerült valamelyest kapcsolatba lépnem a verseny alatt, mindent megértek. Minden Simon által mondottakat megértek. S hogy mire akart rámutatni az alatt, hogy kinyíltam, ha velük voltam. Velük: Louis-val, Niall-lel, Zain-nel, Liam-mel és Harry-vel.
Mikor pedig fülemet megüti az örömittas kurjantások, pozitívként ható tapsok és éljenzések egyvelege, hangos lábdobogások után öt test préselődik hozzám, s miközben belőlem is kitör – velük együtt – a nevetés, Simon hangja apránként tör be a tudatomba:
- Ne feledd: még semmi se biztos! Most minden azon múlik, hogy a nézők is ott szeretnének-e látni téged az öt fiú mellett, vagy sem… Ha pedig igen, akkor onnantól kezdve, hivatalosan is megalakultatok…