Lezárás

Üdvözletem a Drága Olvasóimnak! <3

Tudom, hogy tegnapra ígértem, de Anyukámnak kellett segítenem így nem tudtam írni. De hát az utolsó bejegyzést már csak stílusosan csinálom: késve hozom, ha?! :D
Igazából sok mindent szerettem volna mondani, de most mégis úgy érzem, hogy csak hivataloskodni tudnék; elfogytak a könnyeim, de ettől függetlenül a hálám nem! Fura, határozottan fura, hogy ide már soha többé nem fogok írni, fejezetet vagy részt feltenni. Hogy ennek a 11 hónapnak most vége, most lezárul. Csak én érzem döbbenetesnek az egészet, és túl reagálom? Lehet... de sokat jelent számomra ez a blog. Azt hiszem megengedhetem magamnak, hogy lovagoljak még ezen a témán, ám már csak magamban, helyette térjünk is inkább a "munka" részére.
Az utolsó rész... A - remélhetőleg - méltó lezárása a One Direction+One-nak. Nem tudom, hogy ki emlékszik az első fejezetre, de ahogyan azt felépítettem, így szerettem volna a legutolsóit is. Hogy az Alfa és az Ómega megegyezzen. ;] Bevallom, féltem elkezdeni írni, de aztán arra jöttem rá, hogy élvezem, hogy lekerekíthetem az első publikált történetemet. És pontosan ezért határoztam úgy, hogy amit elterveztem következő blognak, azt nem valósítom meg. A miértre a válasz egyszerű: mivel krimire terveztem az egészet, viszont még nem érzem magamat arra készen, hogy egy ilyet írjak, és hogy azt be tudnám fejezni, így nem is erőltettem. Így felejtsétek el az összes Spoiler-t amiket egy-egy bevezetőnél elejtettem, mert bár egyáltalán nem így terveztem el a végeredményt, ebbe a lezárásba is megjelenik az a személy, akiről amúgy szólt volna az Una Chica del Pasado. Ismétlem, egyáltalán nem ez lett volna a végeredmény, mint ami ezalatt a bevezető rész alatt húzódik, de nem akartam, hogy az ugyebár One Direction+One jövőbeni változatát ne fejezzem be, mert úgy se fejeztem volna be.
Viszont - kinek jó hír, és kinek nem - lesz új blogom! Szintén Fanfiction, és immár Ti is elérhetitek, még pedig ITT.

Nos, aki az elmúlt hónapok alatt nem mondta el véleményét, annak most utoljára van erre lehetősége. Utoljára köszönök el itt(!), de még remélhetőleg a másikon találkozunk.
Így hát én búcsúzok a One Direction+One-tól, és jó olvasást kívánok mindenkinek.
Szívből köszönök mindent Nektek! Az elmúlt 11 hónapot, a szereteteket és a támogatásotokat! <3

Nagyon sok szeretettel, Tyra

Mi is valójában a Sors? Egy megfoghatatlan, körülírhatatlan elmélet, mégis hisszük, hogy létezik. Pedig igazából csak ráfogjuk az Ő számlájára azokat a történéseket, amik nem úgy alakultak, mint azt mi szerettük volna. Azokat, amik megváltoztattak minket, amik fordulópontot gerjesztettek az életünkben, amiknek először nem is látjuk az értelmét. Azt gondoljuk, hogy a "Sors" folyton csak keresztbe akar tenni nekünk. Viszont az igazság az, hogy még a rossz dolgok is minket szolgálnak. Minket alakítanak, hogy felkészülten érkezhessünk meg egy olyan végállomásra, melyet valójában  megérdemlünk.

Három és fél évvel később...

Nevetések keveréke töltik fel a színpad mögötti pihenőt, a háttérben dolgozók már régen hazamentek, csupán az alig három órával korábban fellépő énekesek maradtak hátra, pár hozzátartozójukkal egyetemben.  Hatodik turnéjuk legutolsó állomása ez...

Miután One Direction-nak búcsút kellett mondania hatodik tagjától, csak azért is felálltak saját letaglózásukból, és megmutatták a világnak, hogy továbbra is boldogulni tudnak nélküle is, és igenis győzni fognak - már csak érte...is. Egy olyan bandát alakítottak ki újra, mely még mindig képes a sikerre. Egy olyan fiúbandát, mely újabb évek elteltével is a toppon van.

A fiúk tehetsége megkérdőjelezhetetlensége mellett sok szerepet játszott azonban a támogatás. A támogatás, amit nem csak a rajongóiktól és családjaiktól kaptak, hanem barátnőiktől is.

A backstage-ben álló Liam mosolyogva vonja magához Danielle-t, kezüket összekulcsolva hallgatják tovább Harry vidám mesélését a koncerten történő bakikról, ám titkon mindketten lopva a másikra sandítanak, végül  aztán az ujjaikra. A két gyűrű megcsillan a hátraszűrődő reflektorfényben, mely jelképezi számukra az elmúlt közös hat évet, és amivel két hónappal ezelőtt megpecsételhették szerelmüket. Az ő történetük egy igazi love story: hiába is voltak sokáig külön, mindez megérte, mert már egymás mellett lehetnek.

- Ó, haver! Hogy vagy képes ennyit enni? Szólj már a barátodra, Maya! - kéri elborzadt arccal Zayn a félig spanyol származású lányt, ám szája szegletében mosoly bujkál. Bizony, Zayn kezdi megkedvelni és elfogadni Mayát a körükben, ez tisztán megállapítható. Bár az is igaz, hogy először nem igen tudta elviselni a lány jelenlétét. De belátta, hogy valójában jó hatással van a lány a szőke srácra, és bár még mindig nem tudják a másikat besorolni barátoknak, egyelőre megelégelik a "kedves ismerős" szakaszt. Zayn igyekszik mindig nyitni Maya felé - hiába is nehéz megpróbáltatás ez számára az ő eléggé zárkózott természetével -, de a barátja érdekében mindent.

- Mayát nem zavarja, hogy ennyit eszek. Ő úgy szeret, ahogy vagyok! - dacoskodik rögtön Niall, és óvó karjaiba fogadja a barna hajú lányt. A barna hajú, zöld szemű  - és spanyol apja ellenére -, fehér bőrű lányt, ki helyeslően bólint megerősítés gyanánt.

Niall szerelmes pillantással néz le barátnőjére, kinek újbóli felbukkanását csak köszönni tudja a Sorsnak.

Két évvel ezelőtt, mikor ajtót nyitott, megdöbbenve azonosította be régi ismerősét. A lányt a múltjából, aki egyik-napról a másikra kilépett az életéből, és ugyanúgy - egyik-napról a másikra - ismét visszatért. Amiért nem lehet elég hálás. Bár az is igaz, hogy sokáig kerülgették még egymást, hiszen férfiú büszkeségére hivatkozva lassabban tudta megbocsájtania Maya felszívódását, melyben azért szerepe volt Zayn rossz szeműsége is az Amaro lány felé. Ugyanis a titokzatos Zayn hitetlen volt, nem bízott a lány valódi szándékaiban, és védni akarta legjobb barátját, ismervén, hogy milyen sebeket ejtett rajta Maya. Lelki sebeket, amiket idővel viszont pont Maya gyógyított be. Még pedig a szerelmével.

- Valld be, Zayn! Csak irigykedsz Niall-re, hogy bármit ehet, és nem hízik el - nevet fel az ismét szőkére festett lány, illetve nő, és mialatt belekarol Zayn-be, biccentve reagál a hálás pillantásokra, amik Niall-től érkeznek felé.

- Na, szép mondhatom! Még az én barátnőm is ellenem van? - háborodik fel az érintett, és teátrálisan a szívére helyezi szabad kezét, ám azonnal kiengesztelődik, ahogy Perrie halvány csókot nyom arcára. Kettejükre nézve csak azt lehet látni, hogy Zayn megtalálta az ő párját is, és végre valaki képes volt kitölteni az a helyet, ami eddig üresen tátongott benne. Újra bízni kezdett a másik nemben Lena után, amiért pedig mi lehetünk hálásak a tehetséges énekesnőnek.

A kis csapatot nézve lekövetkeztethető, hogy a három életvidám és jólelkű lánynál jobbat nem is kívánhatnánk a fiúknak. Az öt fiúnak, akiknél rá kell, hogy döbbenjünk már férfiak lettek. Bár az arcok ugyanazok maradtak, a vonásaik mélyültek, férfiasodtak. S nem hogy külsőleg - a rajongók nagy örömére és mindenki más örömére is -, de belsőleg se változtak: megmaradtak azokká a fiúkká, akik azért énekelnek, mert szeretik ezt csinálni, mialatt barátságuk - hiába is volt pár nézeteltérésük -, erősödni látszott. És ez a legfontosabb.

- Srácok, van egy kis gond... - üti meg a fülemet Harry baritonja -, valaki leskelődik! - Majd egyszerre nyolc szempár szegeződik rám, ki rajongókat meghazudtolva, egy hangfal és a szőnyeg takarásának segítségének hála eddig gondtalanul szemlélhette kívülállóként őket. Kissé zavarba ejtő a helyzet, mert valóban kukkoltam és hallgatóztam is egyben, így szolid vigyorral az arcomon bújok ki az embernagyságú kellék mögül. S a hívogató kézmozdulatoknak eleget téve, közeledni kezdek feléjük.

- És itt is van már a mi menedzserünk! - kurjant fel vidáman Harry, az én szám széle pedig tovább szélesedik. Mert igen! Büszkén kijelenthetem, hogy én vagyok a One Direction menedzsere. És nem mellesleg Louis Tomlinson barátnője is.

- Az én szépségem menedzserem - villantja rám szívmelengető mosolyát Louis, mialatt engedelmesen karjai alá bújok, és mélyen beszívom az illatát, és kiélvezem azt a megmagyarázhatatlan nyugodtságot és a biztonságérzet, amit csak is Ő tud kiváltani belőlem.

Hogy hogyan jutottam el ideáig?

Először is elmondanám, hogy kínkeserves fél évem volt, míg én Magyarországon, ők pedig Angliában voltak. Aztán jött a meglepő fordulat, amire áhítozva vártam: egy lépés. Egy lépés, amit Bobbie tett meg, mely magába foglalja a beismerést, a bevallást, hogy ő ajánlott be az egyetemre.

Haragudtam-e rá?

Érdekes, mert nem. Köszönetet mondtam neki, mert miatta most azt csinálom, amit akarok, csupán annyi kérésem volt, hogy segítsen az áthelyeztetésben. És Bobbie segített, az egyetem testvériskolája itt volt Londonban, és végre visszakerülhettem a közelükbe, mialatt folytatni tudtam a célom elérését. És így vált belőlem menedzser - immár hat hónapja. 

Hogyan fogadták a visszaérkezésemet a srácok?

Igazából én is féltem a visszatéréstől. Vajon továbbra is fent tudták-e tartani az elfogadásukat a döntésem felé, vagy játszadozásnak titulálnák be az ide-oda utazgatásomat? De a sok kétségek közötti őrlődő órák, körömrágással levezetni próbált percek és a keserves várakozásnyi idő egyvelege mind fölöslegessé vált, mikor újra angol földre lépve ismét azzal a szituációval találtam magamat szemben, mint elutazásomkor, csupán minden elejtett könnycsepp örömből hulltak le az arcokról. Az ölelés nem kétségbeesett szorításnak hatott, hanem megnyugodott védelmezésnek. Amiből azt tudtam leolvasni, hogy soha többé nem fognak elengedni sehova, és soha többé nem bocsájtanák meg maguknak - és nekem se -, ha még egyszer hagynának elmenni. De nekem onnantól kezdve egy pillanatra se fordult meg az a fejembe, hogy újra eltávolodjak személyüktől. Életem legrosszabb nélkülük töltött féléve bizonyítékúl szolgált, hogy elveszek nélkülük, hiába is bizonygatni próbáltam magamnak, hogy én egyedül is erős vagyok. De belátom, hogy Ők a legalkalmasabb emberek arra, hogy a támaszaim legyenek. Mert Ők az én családom.

Azt kérdezitek, hogy miként kezdtük újra Louis-val?

Nem kezdtük újra. A mélyen bújó reményünk valóra vált, és mindenféle megingás nélkül ott folytattuk kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk. Soha nem voltam egy hősszerelmes típus, de Louis ezt hozta ki belőlem. Elolvadok érintéseitől, szívem megtelik újra és újra szerelemmel, ha arra gondolok, Ő is viszont szeret. A legjobb barátom, s egyben életem párja is. És még valami...

- Találtam egy üveg pezsgőt, kibontjuk? - mutatja fel a magasba a gyöngyöző italt Liam, mikor Danielle-lel karöltve visszatértek kisebb eltűnésük után. A körben állók együttes, igenlő válaszát hallva a dugó pukkasztó hanggal kísérve adja meg magát, majd ahogy az üvegpoharak is előkerülnek, mindenkinek kiönti a továbbra is rövid hajú fiú... férfi a megérdemelt adagját. Bár én kicsivel kevesebbet kapok...

- És mire koccintsunk? - kérdezi Perrie tanácstalanul, mialatt körbekémleli az összecsiszolt társaságunkat, végül figyelme újra Zaynre telepedik, aki cselesen visszacsalja rá tekintetét egy rövid csókkal.

- A fiúkra? - dobja fel az épkézláb ötletét Maya, s már emelném fel a pezsgőspoharamat, hogy helyeseljem, helyette ismét csak én kerülök a tekintetek középpontjába. Bal szemöldököm önkénytelenül is felugrik. Szám automatikusan tenné fel a "Mi van?" kérdését, amit belém folyt Harry - meglepően - meghatódott hangja:

- Inkább az első One Directionos babára!

- Az első One Directionos babára! - csendül fel hezitálás nélkül egy emberként a bűvös mondat, amit a koccintást imitáló, a kör közepe felé emelő kézmozdulat kísér. Én pedig hormonjaimra hivatkozva, könnyeimet törölgetem makacsul, mialatt ajkaimról a hálálkodó mosoly levakarhatatlanná válik.

- Ráadásul fajtiszta is! - kurjantja be kajánul Louis.

- De hülye vagy! - szipogok nevetni, mialatt a mellette levő Niall-lel lepacsizik, ahogy mindenki megkóstolja az édes italt. Egy rövidke korty után, Louisnak átadva hősiesen legyűri az én részemet is, majd kacsintva reagál beszólásomra:

- Ettől a hülyétől lesz gyereked, szépségem!

Újabb nevetés csendül fel a társaságunkban, miközben immár mindkét szabad kezével Louis áhítatos szemekkel hátulról körbeölel, hogy aztán tenyerét finoman ráhelyezze a már eléggé domboruló hasamra.

Azt, hogy Louisnak és nekem gyereke lesz, még álmaimba se gondoltam volna hat évvel ezelőtt. De szívből örülök, hogy így alakult az életem, s bár nem, nem vagyunk házasok, mi boldogok vagyunk. Igaz Lou már többször is megkért - ez magába foglalja a szám szerinti hármat -, de én mindannyiszor elutasítottam, hozzáfűzve a teóriámmal, miszerint nem neki mondok nemet, hanem egy papírnak. Ha Louis valóban szeret, akkor nem kell neki egy szerződés - hiába is vagyok menedzser(...) - ez az én véleményem. Mindazonáltal, hogy én nem nőhettem fel egy normális családban, azt akarom, hogy a mi fiúnk a legnagyobb szeretetben és elfogadásban éljen, és Louisnál jobb apát el se tudnék képzelni. Az, hogy vajon én jó anya leszek-e, mindig félelemmel telve igyekszek rá válaszolni, amiben párom mindig a segítségemre lesz, és biztatva, őszintén felel helyettem. S mindent megteszek annak érdekében, hogy valóban igen legyen ez a válasz. 

- Hé, Harry! És mikor fogod bemutatni nekünk a barátnődet? - töri át a Louis-val alakított kis burkunkat Liam kérdése, így mindketten kíváncsian fordítjuk fejünket a zöld szeműhöz, kin először vélek pironkodást felfedezni. 

- Idővel, fiatalok... idővel - mondja sejtelmesen, ám kisfiús zavarát egyikőnk se tudja megtéveszteni afelől, hogy a mi örök nőcsábász Harrynk szerelmes. Ki hitte volna... 

Figyelem a csapatunkat, az arcokat, a szemeket és önkénytelenül is mosoly kúszik szám szélére. Élvezem, ahogy Louis szüntelenül körbeölel óvókarjaival, s hogy ilyen barátokat tudhatok magamnak. Azt, hogy mindenki boldog, hogy mindenkinek meg lett a saját helye és párja. 

Én pedig 23 év után először érzem magamat otthon. 

Tiszta szívből köszönöm azt, hogy újra itt lehetek az életükben... ahogy Ők is az enyémbe.Mert sose tudhatjuk, hogy minek mi az oka, milyet célt szolgálnak. De egy biztos: érdemes kivárnunk, mit is szán nekünk a Sors...

Hogy hiszek-e a Sorsban?

Igen... határozottan igen!