Megérkeztem+Előzetes+Történet

Ahoj Matrózok! :D
Nos megérkeztem, épségben és nagy döbbenetemre: lebarnulva! Azért ez nálam nagy szó, bár nem is nevezném ezt "napbarnított bőrnek", inkább a nővérem szavaival élnék, hogy "Már egészségesnek nézek ki."
Na de lényegtelen. Jó volt? Jó volt. :D Sok minden történt velem, még meg is fontoltam, hogy leírom és bevallom bele is kezdtem, de inkább elvetettem ezt az ötletet. Regénynek rövid lett, történetnek túl hosszú, viszont belesatírozni meg nem akartam. Így hát ez is megmarad amolyan "saját használatra". :]
Na de a lényeg. A 12. fejezetet még nem tudom hozni (vagyis tudnám, viszont előbb befejezném a 16. fejezetet) de a hét folyamán felrakom, ha sikerül végeznem vele, ha nem. :] De még semmi sem biztos, mivel eddig egyáltalán nem volt időm írni, tekintve, hogy a barátaim (szerencsére) gyakran hivogatnak, ma is Ben-nel mentünk reggelizni és várásolni (csak úgy megsúgnám, hogy ÉN választottam a pólóját!!) és még esküvőn is voltam, amikor lehetőségem lett volna a megírására, viszont ez azért is jó volt, mert ugyebár lesz rész ( a 16. fejezet) ami az esküvő köré épül. :] Így most legalább körültekintőbb voltam, mint szoktam egy ilyen nagyszerű eseménykor. ;]
Addig is nem maradtok olvasnivaló nélkül!
1. Hoztam Nektek egy novellát vagy legalább is egy kis sztoriféleséget. Letisztáznám, hogy nem szeretnék ezzel senkit se másolni, igazából ezt egy kérésre írtam.
Barátnőmnek tegnap volt a szülinapja, akit még a nyaralásom ideje alatt felhívtam, hogy megkérdezzem, mit szeretne a 16. szülinapjára. Mégis csak Sweet Sixteen. :D Ő azt kérte - szerintem elég fölösleges ajándék, mi több még ajándéknak se lehetne nevezni -, hogy írjak neki egy rövid történetet, mégpedig One Direction-ról szólót. Hiába győzködtem, Ő kitartott ez mellett, így a főszereplőnőt Róla mintáztam - mert ez ugyebár alapdolog, ha már ez az ajándéka. Neki tetszett, nekem kevésbé. (Azért mentségemre legyen, hogy él hal a romantikus sztorikért, vagyis elég "nyálas" lett). De ha már nem tudtam hozni fejezetet, akkor gondoltam felrakom, hátha valakinek jó lesz unalom űzésnek. Még egyszer nyomatékosítanám, ez nem egy One Shot (amit drága FantasyGirl szokott írni, mellesleg ajánlom is ezeket) és teljesen független a történettől.
2. Azért hozok egy kis előzetest - esetleg részletet, vagy mi ennek a neve -, még pedig kettőt is, két külön helyről az adott fejezetből. :D Viszont! Neveket nem írok bele, hogy ezzel is fokozzam a netán felmerülő kíváncsiságotokat. (A végén találjátok a részleteket.)
Jó olvasást, és köszönöm a támogatásotokat! :] ♥
Puszi, Tyra

Boldog Szülinapot "Delia"!

"Régen, ha valaki azt kérdezte tőlem, hogy hiszek-e abban, hogy létezik szerelem első látásra, gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy nem.
Aztán jöttél Te, és sikerült más véleményre bírnod.

Pörgős, leállás nélküli hétköznapok és hétvégék jellemezték mindennapjainkat. A fiúkkal lelkiismeretesen és kitartóan dolgoztunk, hogy szeretett rajongóinknak ne okozzunk csalódást. Mások azt gondolták, felesleges ennyire túlhajszolnunk magunkat, már sikeresek vagyunk, már a csúcson állunk. Mi mégse hagytuk abba a törekvést, pont akkor kellett belehúznunk.
Kezdetben minden jól ment. Egyre felkapatottabbak és felkapatottabbak lettünk az idő elteltével, ám a stressz is egyre inkább a hatalmába kerített. Ezt orvosolni pedig csak szeretteink tudták. Persze családtagjaink törődése is fontos alapegység volt az „alkalmi felépülésünkben”, a barátnők, szerelmeink voltak igazából azok, akiknek köszönhettük a kiegyensúlyozott életünket. Liam-nek Danielle volt a támasza, Louis-nak Eleanor, Zayn-nek Perrie és Niall-nek Millie… Mellettem azonban nem volt senki. Senki, akinek esténként elpanaszolhattam volna hosszú, fárasztó napjaimat, s aki figyelmesen meghallgatna, majd nyugtatóul magához ölelne.
Aztán jöttél Te, és megváltoztattál mindent.

Egyik fellépés után a srácokkal elégedetten kászálódtunk le a színpadról. Mindenki arcán őszinte mosoly ült. Mindenkién, kivéve az enyémen. Hiába volt zökkenőmentes a koncertünk, hiába volt tele a stadion, mégis hiányérzetem volt. Valami nem hagyott nyugodni, valamire szükségem volt. Akkor még nem tudtam, hogy Rád volt szükségem.
Kissé nyúzottan tértünk be a közös öltözőnkbe, ahol a stábtagok tapssal fogadtak minket. Fejembe a tenyerek össze-összecsattanása éles fájdalommal volt azonos. Kissé meg is szédültem, ám mély lélegzetvételek után tüdőm kitisztult, és ezzel együtt a szúrós érzések is eltűntek. A levegővételek azonban nem voltak teljesek, mintha valami megakadályozott volna abban, hogy normálisan megtöltsem szervezetemet friss oxigénnel.  Szörnyű volt.
Aztán jöttél Te, és soha többé nem éreztem ilyet. Melletted fellélegezhettem.

Mindenki egy „megünnepeljük a mai estét” buliba ment, ám én a megfelelő hangulat hiányában inkább kihagytam a szórakozást. Lassú léptekkel szeltem a londoni utcákat, s mivel már esteledett, az utcai lámpák fénye segített a tájékozódásban. Magam elé nézve gondolkoztam. Cipőm talpa néha-néha egy kisebb pocsolyával találkozott, ilyenkor egyszerűen csak zsebre vágtam a kezemet, és haladtam tovább. Magányosnak, sőt(!) szánalmasnak éreztem magamat, aki nem képes szeretni. A felismerés egy újabb döféssel érkezett. Pontosan a lelkem közepébe, fejem zsibbadni kezdett, s bár nyugodt tempóban haladtam, légzésem felgyorsult.
Megtorpantam.
Testem összébb görnyedt, látásom elhomályosodott, és erőtlenül a térdeimre rogytam. Szinte kiváltság volt az a tompa fájdalom, ami a lábaimba nyilaltak, kész Kánaán volt ahhoz képest, ami a szívemnél éreztem. Automatikusan mellkasomra szorítottam a tenyeremet, míg bal karom tehetetlenül és zsibbadtam lógott mellettem. Zihálva próbáltam segítséget kérni, torkom azonban száraz akadályokba ütközött. Meggyötörten pillantottam fel, arra gondoltam, hogy itt most vége mindennek.
Aztán jöttél Te, és megmentetted az életemet. Újra és újra…
Egy alak rajzolódott ki, tőlem pár méterre. Egy angyal. Egy igazi angyal, aki sietve ereszkedett le Ő is térdre, miután telefonját a földre dobta. Hullámos barna haja vállai alá omlott, gyönyörű barna szemei átvágtak a látásomban akadályozó fekete pöttyöket. Puha kezeivel segített a közeli padhoz támogatnia, és a hűvös idő ellenére, önzetlenül levette kabátját és fejem alá tette párnaként. Bár fájdalom továbbra sem pártolt el tőlem, én csak az arcát tudtam nézni.
Megbabonázott. 
Bársonyos hangja megnyugtatott és bíztatott. Utolsó emlékképem az estéről Te voltál.

Másnap a kórházban, miután felkeltem, Te már nem voltál ott. De tudtam, hogy egész éjjel virrasztottál a kórtermem előzz, és ez adott erőt. Erőt és hitet abban, hogy még látni foglak. A barátaim, vagyis a srácok meglátogattak, és csak Rólad tudtam beszélni. S bár láttam rajtuk, hogy kétkedve néznek rám, mégis hagyták, hagy meséljek.

Teltek az órák, napok és hetek. Időközben engem kiengedtek, de Te nem jöttél be, pedig én vártalak.
Ismét minden a régi volt: robotoló napok, álmatlan éjszakák. Azzal a különbséggel, hogy csak Te jártál a fejembe. Mg a nevedet sem tudtam! A kórházban névtelenül jelentkeztél be…
Már kezdtem lemondani arról, hogy újra láthatlak. Kimerem jelenteni, hogy szinte ez volt minden vágyam, hogy ha csak pár percre is, de újra láthassalak. Hogy legalább megköszönjem a segítségedet. De sokszor nem ilyen egyszerű az élet, az álmaink nem mindig esnek a karjaink közé. Pedig legszívesebben a karjaim közé zártalak volna, és nem engedtelek volna el. Soha.

A fiúkkal a város legnagyobb műjégpályájának a megnyitójára voltunk hivatalosak.
Akkor már 3 hónapja rabul ejtettél.
A hideg átjárta a télikabátjainkat, kezünket a zsebeinkbe próbáltuk felmelegíteni, várva, hogy elkezdődjön az esemény. Mi a VIP részlegen voltunk, külön lelátó a mesterséges jégre. Bevallom, nem igen izgatott maga a látványa, tekintve, hogy nem tudok korcsolyázni. És nem is terveztem, hogy meg akarok tanulni.
Aztán jöttél Te, és kénytelen voltam.
A pálya igazgatója köszöntötte a vendégeket, a nézőtér tömve volt. Mindenki kíváncsi volt a már beharangozott építményre, s mindenki ott akart lenni a legnagyobb korcsolyapálya felavatásánál. Bár elismerésre méltó volt az épület: mintha egy jégkastélyba csöppentünk volna. Azonban szó szerint: hidegen hagyott.

A következő pár percet nem tudnám részletesen elmesélni. Szinte lelassult körülöttem a világ.
Ott voltál.
A pálya kellős közepén ott álltál, lábaidon fehér korcsolyák díszelegtek, míg rajtad egy testhez simuló – valószínűleg – versenyruha volt. Barna loknijaidat fölkötötted, arcodon kisebb pír keletkezett a hőmérséklet miatt.  Gyönyörű voltál… Ahogy egyenes testtartással mosolyogtál, az első ledöbbenésem után az én arcomra is mosolyt csaltál. Alig hittem a szememnek: akit régóta keresek, az most itt van tőlem ismét csak pár méterre.
A zene elindult.
Karjaidat kecsesen megmozgattad oldalra, majd lábaddal is ugyanígy tettél. A korcsolya éle könnyedén siklott a jégfelületén, Te magad is könnyed voltál és légies. Szálltál, és ismét bebizonyítottad, hogy egy angyal vagy. Egy igazi angyal.
Egy ügyes mozdulattal megpördültél a levegőben, majd előrehajolva, már újra a talajon kezdtél el forogni. Talán ekkor tátottam el a számat. Még soha nem láttam ilyet, és nem is érdekelt.
Aztán jöttél Te, és többé már nem volt így.
Ismét fölugrottál, azonban a tekinteted végigcikázott a közönségtéren és tekintetünk összetalálkozott. Láttam rajtad, hogy észrevettél és nem szakítottad el a figyelmedet rólam. Szívem hangosan elkezdett dobogni, a hideget már régen nem éreztem, helyette a bőröm alatt is forróság tombolt.
Halványan elmosolyodtál.
Felismertél.

A fiúkat hátrahagyva rohantam lefelé a lépcsőkön, nem érdekeltek sem a srácokat kérdései, sem a többi ember, akik elém kerültek. Csak Te érdekeltél, és hogy ne tűnj el megint az életemből. Kapkodtam a levegőt, de most nem a rosszlét miatt, hanem idegességembe. Már a gondolat, hogyha nem sikerül megtaláljalak, akkor újra elveszítelek.
- Delia! – kiáltott fel egy férfi az egyik ajtó mögül, és éreztem, tudtam, hogy csak ez lehet a neved. Delia…
Türelmetlenül rontottam be az imént említett bejáratnál, s egy folyosón találtam magamat. Fejemet kapkodva füleltem, hátha meghallok még árulkodó jeleket, mely a hollétedben segíthetne.
- Delia! – ismételtem meg nevedet utolsó reményként, miközben végigtrappoltam a szűk térségben. Ajtók mellett futottam el, míg szinte már kétségbeesetten hívogattalak.
- Itt vagyok – szólalt meg egyszer csak egy lány hang mögülem, és szívem kihagyott egy ütemet.
Te voltál az… Még három hónap után is emlékeztem a hangodra. Egyszerűen nem lehetett elfelejteni. Tengelyem körül megpördültem és tőlem ismét csak pár méterre álltál.
Halványan elmosolyodtál, szemeid csillogtak.
Ezek után nem is gondolkoztam, de nem is kellett. Tudtam, hogy ugyanazok játszottak le a fejedben, mint nekem is, így bátran szüntettem meg a köztünk lévő távolságot. Kezem közé vettem arcodat, még mindig el voltál pirulva. Szemhéjadat lecsuktad, remegve kifújtad a levegőt és tenyeredet rácsúsztattad az én kézfejemre.
Még mindig puha volt.
Ajkamat óvatosan ráhelyeztem a tiedre, és szinte felrobbantam az örömtől. Szánk együtt mozogtak, és ismét megbabonáztál.
Azóta is csak megbabonázol, minden egyes nap.

És most itt ülök, írom Neked az akkori és mostani érzéseimet, melyek még mindig szüntelenek. Sőt, ha lehetséges: csak még jobban szeretlek.  Épp magadhoz hívsz, így most zárom soraimat.
Szeretlek,
Harry

-          Jövök! – válaszolok mosolyogva, és felállok az íróasztalomtól. Lábaimat gyorsan szedem, majd szinte beugrok a közös házunk tágas konyhájába.

-          Segítenél? – pillant hátra Delia a válla fölött azzal a szívmelengetően mosolygós arcával, miközben egyik kezével a pulton támaszkodik, a másikkal pedig nyújtózkodva igyekszik leemelni a polcról valamit, ahogy magasságát lábujjhelyre állva igyekszik növelni.

-          Azonnal – felelek vigyorogva, és szorosan mögé lépek. A hirtelen megcsapó illata kissé legyengít, de erőt véve magamon követem karja vonalát és úgy kétarasznyival tovább nyúlok az Ő ujjvégeitől, ennek hála könnyedén leemelem a lábast. Az edényt lerakásának egy idejében Delia is leereszkedik talpaira, így előrehajolok és puszit nyomok nyakára. Magában felnevet, lassan megfordul, és hogy helyet adjak neki, pár centivel eltávolodok Tőle. Szám újra mosolyra húzódik, ahogy előbb meglátom boldogan ragyogó zöld szemeit, aztán tekintetemet a hasára viszem. Térdeimre ereszkedek, s most magamtól folyamodok ehhez a testhelyzethez. Tenyeremet óvatosan rásimítom alhasára és egy hosszas puszit nyomok az ujjaim között lévő, más igencsak gömbölyödő testrészére. Delia ismét felkuncog, göndör hajamba túr és arra ösztönöz kézmozdulatával, hogy újra felegyenesedjek, így vigyorogva teljesítem kérését. Ajkait lepecsételem rövid, de folytonos csókokkal, miközben mindketten mosolygunk. Őszintén mosolygunk. Bár a várakozás már-már idegőrlő, mégis ez a legszebb türelmetlenség az eddigi életemben… Hamarosan köztünk lesz Darcy Styles is.
- Köszönöm – búgom mélyről jövő hangon, de továbbra is puszikkal ajándékozom meg.
- Ugyan mit? – kérdezi meglepve, ahogy homlokát az én homlokomnak dönti.
- Hogy újra és újra megmentesz saját magamtól, hogy újra és újra mosolyt csalsz az arcomra. Hálás vagyok azért, mert az enyém vagy, hogy Te vagy az én angyalom, és hogy Te vagy a kislányom anyja.
Szeretlek Delia Styles. Első látásra beléd szerettem.

Előzetes a 12. fejezetből (részlet/ek):
1.
- Félek - jelentem ki őszintén, s óvó karjai közé vetem magamat, ezáltal újra kislánnyá válok biztonságot adó ölelésében.
- Tudom - mondja megnyugtató hangján, és még jobban magához húz.
Már besötétedett, a kiadós eső után a hőmérséklet csökkent, mi mégis a kórház előtt állunk egymásba kapaszkodva. Szemeimből hiába is próbálok, egy csepp könny se szökik ki, így csak jobban belefúrom arcomat mellkasába. Állapotáról való beszámolója - amit az idevezető úton mondott el -, még jobban megnehezít abban, hogy bátorságot gyűjtsek.
 Talán több óráig is így lehettünk, amikor aztán nagy levegőt vesz és az ajtó felé fordít, míg hátamra helyezi tenyerét.
- Mehetünk? - néz le rám érdeklődve kék íriszeivel, s én automatikusan hezitálni kezdek.
- Még egy picit várjunk - szűröm ki fogaim közül a szavakat halkan és felemelem a fejemet a már csillagos égre. A tudat, hogy állhatok még itt kint - hiszen elkülönített szobája miatt bármikor belehet menni hozzá -, nem engedi, hogy rávegyem magamat a megmozdulásra.
- Te mikor voltál bent legutoljára? - kérdezem félénken Tőle...

2.

Fekete taxiban ülve idegesen tördelem a kezeimet, miközben néha-néha kinézek a hátsóablakon. A paranoia oly szintén eluralkodott már rajtam, hogy nem is hallom meg először a sofőr hangját.

- Tessék? - kérdezek vissza kelletlenül, mikor újra előrefordulok.

- Azt kérdeztem, hogy jó lesz az utca végénél, vagy pontosan a címen rakjam ki?

A hangja unottan és fáradtan szólal meg, s mivel idegességemet leplezni akarom, így próbálom felvenni az Ő stílusát.

- A ház előtt.

A sofőr bólint, én pedig hosszan kifújom a levegőt. Már nem tudok otthon maradni, egyedül nem. Szerencsémre Kira összehívott minket a közös házunkba, és reménykedek, hogy ugyanúgy mint én: valaki más is hamarabb odamegy. A taxióra a rendes időt is mutatja, melyen 6:03 percet jelez. A nap már kezd felfelé jönni, az ég halvány narancssárga színben pompázik, mely kicsit lejjebb csillapítja az idegeimet.

-Megérkeztünk. 10 font lesz - zökkent ki ismét a sofőr hangja, mire türelmetlenül belenyomom tenyerébe a bankjegyeket és szinte kiugrok a járműből. Biztonság kedvéért körbenézek, ám az egész utca csendes. A még estére felkapcsolt utcai lámpák fénye kísér a bejárati ajtóig, ami előtt megállok, hogy sporttáskámból kihalásszam a kulcsomat. Kezembe azonban a levél akad és rögtön kiráz a hideg. Fejemet megrázva próbálom legyűrni a feltörő rossz érzéseimet, és inkább kinyitom a zárat. Gyors léptekkel vágok át az előszobán, ahol aztán vállamról leejtem a táskámat és az egy kisebb csattanással érkezik le. A konyhába benézve nem találok senkit se, így onnan kifordulva inkább a nappaliba indulok. A behúzott függönyök miatt nincs világosság a szobában, mégis tisztán kiveszek két alakot a kanapén feküdve. Közelebbről rájövök, hogy bandatársam és minden bizonnyal (név) az, ahogy békésen alszanak. Csendes sóhajjal hunyom le a szememet és igyekszek eltüntetni vonásaimról a félelem legkisebb jeleit is...